A magyar politikában közel négy évtizede aktív, húszévnyi kormányzást teljesítő Fidesz választási bukásának okait már többen elemezték. A párt támogatottsága a Medián friss mérése szerint mára az április 12-i 38%-ról 25%-ra zuhant, a párt a szétesés első jeleit mutatja. A tanulságok hasznosak lehetnek a jövő kormánypártjának és új politikusainak egyaránt, bár többnyire a politika régi törvényszerűségeit látjuk beigazolódni.
- A személyi kultusz: a történelem számtalanszor igazolta, hogy ha egy politikai közösségben kialakul a „vezérkultusz”, csak idő kérdése a közösség szellemi elsorvadása és bukása. Ennek egyszerű oka, hogy az első vezető idealizált képe, túlzó tisztelete, dicsőítése, hőskultusza, a tévedhetetlenségébe és mindentudásába vetett vakhit idővel kiöli a gondolkodást és az építő belső kritikát. A közösségben leépül minden olyan képesség, amely a fejlődéshez kell.
- A központosítás kultusza: a személyi kultuszból egyenesen szokott következni, hogy a pártban és annak államgépezetében totálissá válik a központi döntéshozatal. A különböző tudományterületek (biológia, hálózattudomány stb.) rendszertani tétele, hogy a központosítással egyenes arányban nő az információszervezési és döntési hibák kockázata. A kormányzás-történetben ezek a rendszerek egy ideig működnek, sikeresek is bizonyos területeken, de idővel totalitásukban, öngenerált hibáik súlya alatt összeomlanak.
- A politikai vakság: minden közösség közös hiedelmekből, ideológiákból épít identitást. A politikában azonban a társadalmi-gazdasági valóság keresése, a tudományos és objektív módszerek, sőt a külső kritika befogadása szükséges a fejlődéshez. A Fidesz egyik dogmája, hogy nincs objektivitás és nincs függetlenség, a kormányzás intuíció és nem tudomány. A párt az ideológiájának ellentmondó tényeket tagadta, a kritikát támadásnak vette, a tudományt és a médiát korruptnak látta. A vakság olyan súlyossá vált, hogy nem látta a közeledő jéghegyet és talán még most sem tudja minek ütközött.
- Nincs valóság, csak valóságok: a Fidesz másik dogmája a fentiekből következően az volt, hogy a valóság az, amit felépítünk. Az igazság pedig az, amit törzsi igazságként a közösség annak tekint. Az Orbán Viktor által elmesélt történet mint világértelmezés a valóság és egyben az igazság. Aki mást lát és mást gondol, az téved vagy ellenség, aki egy másik valóságot akar eladni az embereknek. A Fideszben a politikát a valóságcsinálás versenyének tekintik, eszerint a bukást jelző közvélemény-kutatók sem a valóságot mutatták meg, hanem csak manipuláltak. A Fidesz feladta azt a premisszát, amely a modern ember gondolkodásának alapja: objektív valóság van, amelyet meg kell ismernünk és kutatnunk kell.
- Ismerős arcok: a Fidesz arcainak többsége a belpolitikában évtizedek óta a frontvonalban játszó, túlexponált ember, akik nemcsak „elhasználódtak”, de meg is öregedtek. A választókban extrém szintre felfokozott veszélyérzetre az „ismerős arcokat” kínálták „biztos” megoldásnak, azonban több kockázattal nem számoltak. Egyrészt a válságok az ismerős arcok kormányzása idején alakultak ki, másrészt a megoldásra fiatalos jó arcok jelentkeznek a Tisza párt frissességével. A „politikai szépségversenyben” a Fidesz súlyos hátrányba hozta magát, különösen a fiatal szavazók körében.
- Lejárt lemezek: a Joseph Goebbels nevéhez kötődő recept, miszerint a tömegek gondolkodását egyszerű, könnyen érthető üzenetekkel lehet hatékonyan befolyásolni, amelyet „minél többször hallanak, annál inkább elhiszik”. A Fidesz közmédiája totálisan alkalmazta ezt a módszert, de lehet, hogy hazánkban most megdőlt ez a rossz emlékű kommunikációs dogma. Ideje volt, lejárt a lemez.
- Önmagunk karikatúrájává válni: a Fidesz politikusait a választások hajrájában a kampányvezetés beterelte a közösségi médiába és a politikai influenszerkedést kellett a végletekig fokozniuk. Mindez tragikomikus jelleget és méreteket öltött, a politikusok mint tartalomgyártók a szórakoztatás és üzeneteik lebutítása között egyensúlyoztak. Az élmény inkább hasonlított arra, mintha súlyemelőknek kellene balettozniuk vagy fordítva. A produkciók társadalmi hatását a választások jól tükrözik.
- A szexizmus: a Fidesz imázsában az „erőkultusszal” együtt erősödött a „politikai férfiasság” mítosza és a női szerepekkel kapcsolatos cinizmus. Az öregedő férfikar, a hiperférfias maszkok olvadása, a női politikusok hiánya idővel azonban álságossá tették a nők irányába tett gesztusokat is, például az anyaság pénzügyi támogatását.
- „Nem lennék az imperialisták helyében”: Virág elvtárs mondata, a Tanú című film mint generációkat összefűző katarzis egyre inkább valósággá vált. Legalábbis ez volt a magyarok kollektív élménye az utóbbi években. A Fidesznek sikerült egy olyan narratívát építenie a „Nyugat hanyatlásáról”, a besúgókról és nyugati kémekről, valamint „narancskutató intézetek” is voltak bőven, hogy ezzel Bacsó Péter remekművének sötét világát is felébresztette az emberek többségének képzeletében. Pelikán József győzött.
- Valami Amerika? Látványosan érkezett meg a Fidesz kampányába Trump-hatásként a spektákulum: a politikusok mint rocksztárok koncerthangulatban, a szórakoztatóiparral összefogva totális életérzést adni a tömegeknek. Fatális tévedés volt azonban azt hinni, hogy ami az USA-ban működik, az Csongrád–Csanád vármegyében is működni fog. Az USA mindig is elmosta a politika és a szórakoztatás közötti határt. Odaát a hírnév régóta út a hatalomhoz, a hatalom pedig gyakran hírességként adja elő magát. Azonban a mi vidékünkön, a kommunikált háborús veszélyhelyzetben ez a vircsaft inkább a Titanicon egyre hangosabban játszó zenekar érzetét keltette és ebből a magyarok többsége nem kért.
Inkább lejöttünk a süllyedő hajóról és mentőcsónakokba szálltunk.
Nyitókép forrása: hypotekyfidler.cz / depositphotos.com
