Az 1992-ben aláírt Maastrichti Szerződés, megalkotóinak szándéka szerint, új időszakot volt hivatott nyitni az európai integráció történetében. A gazdasági integráció hagyományos tematikája mellett a szerződés hatályba lépésével a politikai integráció időszakát is meg kívánták nyitni, erre utalt a megváltozott elnevezés is, hiszen az addigi Európai Közösség Európai Unióvá változott.
Míg azonban az egységes belső piac kiépítése általános támogatásnak örvendett az európai polgárok körében, a szorosabb politikai együttműködés már sokkal több vitát váltott ki. A tartományok és régiók jelentős része attól félt, hogy a politikai integráció nem csupán az uniós szint erősödését, hanem egyben a föderális berendezkedésű tagállamok tartományi szintjének kiürítését is jelenti.
Ez az aggodalom már a szerződést előkészítő kormányközi konferencián megjelent. Miközben a szubnacionális szint képviselői a Régiók Európája jelszavával küzdöttek egy decentralizált európai intézményrendszerért, a kormányközi konferencia résztvevői is szélesebb körben tették lehetővé szövetségi államok alkotóelemeinek részvételét az uniós döntéshozatalban. A problémát ezekkel a gesztusokkal orvosolni tudták, így a szerződés kidolgozása előli akadályok elhárultak.
Úgy tűnt, hogy 1992. február 7-ére, a szerződés ünnepélyes aláírására minden vitás kérdés rendeződött. A föderációk tartományai többé-kevésbé megnyugodtak vagy legalábbis elfogadták a felkínált megoldást, aminek keretében bizonyos tanácsi formációk esetében a régiók közvetlenül képviseltethetik magukat a döntéshozatalban. Nem érzékeltek ugyanakkor a szerződés kidolgozói problémát a hatáskörök uniós szintre helyezése és az együttműködés szorosabbá tétele terén.
Ez a könnyelmű optimizmus a ratifikációs eljárás során megbosszulta magát. A szerződés föderalizmust erősítő rendelkezései több országban is belpolitikai vitát provokáltak. Azokban az országokban – Dániában, Franciaországban és Írországban – pedig, ahol népszavazást is tartottak, különösen éles volt a politikai konfliktus. Míg Írországban fölényesen győztek a szerződést támogatók, addig Franciaországban ez a fölény már csak csekély volt – 51,05%. Az igazi sokkot azonban az jelentette, amikor 1992. június 2-án a dán választópolgárok a nemzeti szuverenitásuk elvesztése miatti aggodalmukban elutasították a szerződés ratifikációját.
A politikailag súlyossá vált helyzeten nem sokat segített az sem, hogy időközben a francia és az ír népszavazáson győzedelmeskedtek az igenek, hiszen a dán vétó önmagában megakadályozhatta a szerződés hatályba lépését. Fél év bénultságot követően 1992 decemberében, a brit elnökség alatt, Edinburgh-ban kötöttek megállapodást az uniós tagállamok. Ennek lényege szerint a tagállamok kötelezettséget vállaltak arra, hogy Dánia kimaradhat az előrelépés három, kulcsfontosságúnak szánt területének együttműködéséből. Dániának a kimaradási klauzula (opt-out) értelmében nem kell részt vennie az Európai Gazdasági és Monetáris Unió harmadik szakaszában – ez az euró bevezetése –, a közös védelmi politikában, valamint az igazságügyi és belügyi együttműködés egyes területein megvalósuló tevékenységekben.
A Dánia által kiharcolt engedmények pozitívan változtatták meg a lakosságnak a ratifikációhoz való hozzáállását és az 1993 májusában ismét megrendezett népszavazáson immáron 56,74 százalék jóváhagyta a szerződés szövegét. A sikeres dán népszavazás lehetővé tette, hogy a Maastrichti Szerződés 1993 novemberében hatályba lépjen, míg Dánia is meg tudta őrizni nemzeti szuverenitásának fontos elemeit.
A dánokkal párhuzamosan az Egyesült Királyság is kimaradási klauzulában állapodott meg a többi tagállammal a Gazdasági és Monetáris Unió harmadik fázisa, a szerződés szociális fejezete, valamint a bel- és igazságügyi együttműködés egyes területei vonatkozásában.
Nyitókép forrása: AlgimantasB / depositphotos.com
