Noha az európai közvélemény egy része valós vagy tettetett felháborodással fogadja a magyar kormány Európa-politikájának egyes lépéseit, talán érdemes felhívni arra a figyelmet, hogy a sokszor egymással versengő nemzeti érdekek mindig is az európai integráció meghatározó tényezőjének számítottak. Ezekre a szempontokra hivatkoztak az elmúlt hetven évben azok, akik az integrációt alapvetően a tagállamok együttműködésének képzelték el. Ugyanakkor azok számára, akik egy föderális Európát tűztek ki célul, a nemzeti érdekek leküzdendő akadályként jelentek meg, amely a haladás útjában áll és gátolja annak diadalra jutását.
Hatvan éve, 1966 januárjában oldódott meg a luxemburgi kompromisszummal az európai integráció első nagy krízise, az úgynevezett üres székek válsága. A franciák által kirobbantott konfliktus nem csupán azért volt korszakot meghatározó, mert az európai integráció elindulása utáni időszak első nagy válsága. Hanem azért is – és talán ezért is lehetett ennyire nagy hatású -, mert sok jelentésréteggel bírt, a szakpolitikai újraelosztás vitás kérdéseitől az integráció stratégiai irányairól folyó vitáig.
Az üres székek válságának előzménye tulajdonképpen maga a Római Szerződés, amely előírta, hogy 1966. január elsejétől az Európai Gazdasági Közösség döntéshozatala az addigi konszenzusos döntéshozatalról minősített többségi döntéshozatalra kell, hogy átálljon. A Szerződés szövegezése után bekövetkező franciaországi rendszerváltás eredményeként az addigi föderális Európát támogató IV. köztársaság helyett már a Charles de Gaulle által vezetett, a kormányközi együttműködés támogató V. köztársaság erős kételkedéssel viszonyult ehhez a menetrendhez. A határidő közeledtével egyre nyilvánvalóbbá vált ellenkezése.
Ehhez, a föderális átalakuláshoz fűződő fokozódó ellenérzéshez adott további muníciót 1965-ben a közösségi mezőgazdasági politikai tervezett reformja, amelyet Franciaország a maga érdekei számára hátrányosként azonosított. Valós problémaként jelentkezett a francia álláspont érvényesítése számára, hogy amennyiben a tárgyalások elhúzódnak 1966 elejéig, akkor a január elsején életbe lépő döntéshozatali változások miatt a franciák kénytelenek lesznek – kisebbségben maradva – elfogadni egy számukra hátrányos megoldást.
A nemzeti érdekük számára kedvezőtlen helyzet kialakulásának megakadályozásának érdekében a francia elnök addig példátlan lépésre szánta el magát: 1965. július elsejétől visszahívta képviselőit a Tanács üléseiről. Franciaország távollétét innentől kezdve fél éven át üres székek jelezték a Tanácsban folyó munka során. Ennél is fontosabb azonban, hogy de Gaulle ezzel lebénította az Európai Gazdasági Közösség döntéshozatalát, hiszen a konszenzuson alapuló döntéshozatali rendszerben a jelen nem lévő tagállam nem adja támogatását a döntési javaslathoz, így a döntés meg nem születettnek tekintendő.
A döntéshozatali bénultság fél évig tartott. Végül – hosszas egyeztetések után – a luxemburgi kompromisszum oszlatta el az európai integráció teljes szétesésének rémét. Figyelemre méltó ugyanakkor, hogy a válság megoldását nem a közösségi intézmények tudták elérni, nagy frusztrációt okozva ezzel az önmagát az integráció hajtómotorjaként definiáló Bizottságnak. A kompromisszum végül Franciaország és a vele szemben álló öt másik tagállam – Belgium, Hollandia, Luxemburg, Nyugat-Németország és Olaszország – között kovácsolódott ki és ők is írták alá.
A megállapodás lényege, hogy ugyan az Európai Gazdasági Közösség 1966. január elsejétől az eredeti menetrend szerint formailag átáll a minősített többségi döntéshozatalra, ténylegesen azonban mégis megőrzik a konszenzusos döntéshozatalt. A luxemburgi kompromisszum ugyanis lehetőséget biztosít arra, hogy amennyiben egy tagállam valamely döntés során úgy érzi, hogy a javaslat elfogadásával lényeges nemzeti érdeke sérül, akkor vétózhat. A javaslat ebben az esetben nem tekinthető elfogadottnak.
A luxemburgi kompromisszum 1985 végéig maradt hatályban, amikor a tagállam állam- és kormányfői megállapodtak abban, hogy továbbiakban eltekintenek a vétó használatától. Döntésüket az Egységes Okmány formalizálta, amely bevezette a közösségi politikák esetében a minősített többségi döntéshozatalt.
Az eset, bár első a sorban, de korántsem egyetlen. Jól mutatja, hogy az integráció keretében együttműködésre szövetkező tagállamok is hajlandók mindent megtenni, amennyiben alapvetőnek tekintett nemzeti érdekeik érvényesítéséről van szó.
Nyitókép forrása: RokaB / depositphotos.com
