Kádár János 1989. április 12-én elhangzott nevezetes, utolsó beszéde egy hosszabb folyamat végpontja volt. Nyilvánvalóan egész politikai pályafutásáé, azonban egy időben rövidebb, szintén drámai folyamaté, a pártfőtitkár hatalomból való fokozatos kiszorulásának történetéé. Az MSZMP 1985-ös XIII. kongresszusa öt évre meghatározta a politikai és gazdasági irányvonalat. 1987 nyarán Király Zoltán országgyűlési képviselő nyíltan bírálta a kormány hibáit, felelősségre vonást is sürgetve, ami közvetve Kádár János szerepét is érintette. Néhány nappal később Földes György levélben javasolta Kádárnak egy rendkívüli pártértekezlet összehívását. Megelőzve tehát az 1990-ben esedékes XIV. kongresszust.
1987-re egyre inkább megerősödött az a vélemény az állampárt tagsága körében, hogy az addigra kialakult politikai és gazdasági válság kezelése érdekében a pártvezetésben személyi változásokra van szükség. Grósz Károly a személycserék előkészítéséhez szövetségeseket keresett. 1988 márciusában Pozsgay Imrével tárgyalt, aki támogatta Kádár leváltását és Grósz főtitkárrá választását azzal a feltétellel, hogy lemond a miniszterelnökségről. A pártértekezlet előtti héten Berecz Jánossal is egyeztetett, aki visszautasította a főtitkári jelölést, és szintén Grósz miniszterelnöki lemondását sürgette. A pártértekezlet előtt Kádár János kényszerűen elfogadta, hogy távoznia kell a főtitkári posztról, és – Grósz visszaemlékezése szerint – maga Kádár is őt kérte fel a tisztség elvállalására.
1988. május 20–22. között tartották az MSZMP rendkívüli pártértekezletét, amely politikai fordulópontot jelentett. Kádárt a számára akkor kreált, merőben szimbolikus jellegű elnöki tisztségbe emelték, míg a főtitkári posztot Grósz Károly nyerte el. Az egykori főtitkár, újdonsült pártelnök ekkortól lényegében elszakadt a napi ügyek intézésétől, idejének jelentős részét egészségügyi problémáinak kezeltetése és a múlton való vívódás töltötte ki. Szellemi leépülése a következő évben előre haladt, aminek aztán a nevezetes beszéd adta látványos bizonyítékát.
Kádár János 1989. április 12-én elhangzott utolsó nyilvános felszólalása tehát nem csupán politikai esemény volt, hanem egy korszak személyes, megrendítő önleleplezése is. Az egykori pártfőtitkár váratlanul jelent meg a Magyar Szocialista Munkáspárt Központi Bizottságának ülésén, a némileg meglepett és zavarodott hallgatóságnak több mint egyórás magyarázkodás keretében igyekezett egykori szerepét tisztázni vagy éppen relativizálni. A beszéd körülményei – a pártállam szétesése, a rendszerváltozás előestéje, a történelmi felelősség kérdésének egyre nyíltabb tárgyalása – önmagukban is súlyosak voltak. Ám a felszólalás valódi drámaiságát nem a külső politikai helyzet, hanem a megszólaló ember állapota és belső vívódása adta. Utólag szemlélve kissé úgy tűnik ez az esemény, mintha Kádár önmagát a történelem ítélőszéke elé idéztette volna, hogy korszakának és személyes szerepének valaminő apológiáját adja, mindazonáltal egy olyan közegben, nevezetesen elvtársai körében, ahol némi méltánylásra számíthatott.
A beszéd sajátos módon indul. Kádár nem politikai tézissel, nem történelmi értékeléssel kezd, hanem saját testi és idegi állapotának részletezésével. Hosszan beszél gyengeségéről, memóriazavarairól, koncentrációs nehézségeiről. Szinte mentegetőzik, előre jelzi, hogy gondolatai esetleg nem lesznek rendezettek. Ez a nyitány már önmagában eltér a korábbi, fegyelmezett pártvezetői megszólalásoktól. A határozottság helyett bizonytalanság, a kontroll helyett sebezhetőség jelenik meg.
Ehhez szorosan kapcsolódik felesége súlyos betegségének, valamint annak említése, hogy bottal jár. A magánéleti szenvedés és a politikai számvetés furcsa módon egymásba csúszik. A beszéd során Kádár többször vissza-visszatér saját és házastársa egészségi problémáira. Ez a visszatérő motívum nem puszta kitérő, inkább kapaszkodónak tűnik egy olyan helyzetben, ahol a történelmi felelősség kérdése túl nagy, túl absztrakt, túl fenyegető. A testi leépülés konkrét, megfogható, a múlt ítélete ellenben beláthatatlan.
A felszólalás szerkezete töredezett, asszociatív. Félbehagyott mondatok, ismétlések, időrendileg nehezen követhető visszaemlékezések jellemzik. A gondolatmenet gyakran visszakanyarodik 1956-hoz, különösen Nagy Imre sorsához, azonban az egykori miniszterelnök nevének említése nélkül. A kollektív felelősség hangsúlyozása mellett érzékelhető egy személyes érintettség is. Bár Kádár nem fogalmaz meg egyértelmű beismerést, beszédének hangulata mégis számvetésszerű.
A saját egészségi állapot ismételt emlegetése többféleképpen értelmezhető. Egyrészt lehet önigazolás, mintha előre mentséget keresne a zavarosságra, a pontatlanságokra. Másrészt azonban a testi gyengeség mintha a történelmi súly testi manifesztációja lenne. De a felelősségre vonás elkerülésének igyekezete, a sajnálat, az együttérzés, a méltányosság kikönyörgésének felhangjai is megjelenni látszanak Kádár mondataiban. A leépülő szervezet és az összeomló rendszer képe a beszédben egymásra vetül. A politikai konstrukció, amelyet évtizedeken át irányított, ekkorra már felbomlóban volt. Kádár János beszéde mintha ennek belső, lélektani megfelelője lett volna.
A beszéd legmegrendítőbb vonása az a benyomás, hogy a megszólaló nem pusztán politikai vitában vesz részt, hanem egyfajta virtuális számonkérés passzív alanya. Nem egy formális bíróság előtt, hanem a történelem és a lelkiismeret fórumán. A vissza-visszatérő utalások, a felelősség körbejárása, a kollektív döntések hangsúlyozása mind arra utalnak, hogy a kérdés nem pusztán politikai, hanem morális természetű. A beszéd tehát olykor olyan hatást kelt, mintha Kádár maga kívánt volna megjelenni egyfajta bíróság előtt. Nem külső kényszerből, hanem belső indíttatásból.
A történelmi rehabilitáció és az 1956-os események újraértékelése ekkor már zajlott, a közbeszédben mind gyakrabban merült fel a megtorlások kérdése. Az MSZMP KB által felállított Történelmi Albizottság (a Pozsgay Imre vezette Reformpárti platformhoz közel álló történészek) munkája nyomán 1989. január végére készült el az a jelentés, amely az 1956-os eseményeket már nem „ellenforradalomnak”, hanem népfelkelésnek minősítette. Érdekes és ironikus mozzanat volt Pozsgay történelmi bejelentése nyomán Grósz Károly nyilatkozata. Az új főtitkárt a Davos-i Világgazdasági Fórumról hazatérőben a repülőtéren újságírók kérdezték 1956 új, népfelkelésnek nevező minősítéséről. A szemmel láthatóan zavarban lévő Grósz – akinek fejében mintha egy pillanatra az is felrémlett volna, hogy ezek után érdemes-e egyáltalán hazatérnie – igen diplomatikusan, ám felettébb komikus hatást is keltve úgy nyilatkozott, hogy nem tudja ugyan, hogy Pozsgay elvtársék mire alapozzák véleményüket, de ha hazaér, bizonyára neki is meg fogják mutatni azt a dokumentumot, ami erre a minősítésre vezette az Albizottságot. A dolog mélységes komikuma abban rejlett, hogy egy, a magyar társadalom döntő többsége által tényként elfogadott dologra vonatkozóan nyilatkozott a pártfőtitkár akként, mintha annak bizonyításához valaminő papír megtalálására lett volna szükség évtizedeken át, ám ezt a papírt sokáig valahogy senki sem találta meg.
Az addig a hatalom részéről ellenforradalomnak nevezett esemény népfelkeléssé való minősítésével 1989 januárjára összeomlott tehát az egész kádári rendszer legitimációja. A beszédet ebben a megváltozott politikai és kommunikációs környezetben célszerű értelmeznünk. Az áruló és elárult szerepe megváltozott. Mindez pedig sok esetben jelentősen kihatott a még élő szereplők identitására, idegrendszerére is. Ebben a közegben a beszéd nem csupán politikai pozíciót rögzített, hanem a személyes viszonyulás revíziójának kényszerét, függetlenül attól, hogy e revízió eredménye végül mi is lesz. Aligha tévedünk nagyot, ha úgy véljük, Kádár esetében ez az eredmény a gyötrő kétségek nyomán sem volt sokkal több, mint ami a rendszerre annak utolsó évtizedében egyébként is jellemző volt: késői maszatolása mindannak, amivel a szembenézés immár elkerülhetetlen.
A testi és idegi állapot hangsúlyozása ebben az összefüggésben különös jelentést nyer. Mintha a szervezet, amely hosszú ideig fegyelmezett eszközként szolgálta a politikai akaratot, ekkorra felmondta volna a szolgálatot. A beszéd zavarossága nemcsak retorikai gyengeség, hanem a kontroll elvesztésének jele. A kimondatlan feszültségek, a visszafojtott emlékek, a történelmi teher mintha a test szintjén is megjelentek volna.
Ebből a nézőpontból a felszólalás tragikus ívet rajzol. A hatalom csúcsán álló politikus, aki évtizedeken át a stabilitás és rend képét sugározta, majd fokozatosan a legvidámabb barakk gulyáskommunizmusának képét igyekezett kialakítani, utolsó megszólalásában esendő, bizonytalan, önmagát kereső emberként jelenik meg. A beszéd nem ad világos válaszokat, nem zár le vitákat. Inkább kérdéseket hagy maga után – a felelősségről, a döntések természetéről, az egyéni és kollektív bűnről.
Amikor Kádár néhány hónappal később, 1989. július 6-án meghalt, ugyanazon a napon, amikor a Legfelsőbb Bíróság kimondta Nagy Imre és társai rehabilitációját, sokan sorsszerű egybeesést láttak ebben. A történelmi ítélet és a személyes vég egy napra esett. E párhuzam tovább erősítette azt az értelmezést, hogy az utolsó beszéd egyfajta előjátéka volt ennek a lezárásnak, az utolsó szó jogának gyakorlása az ítélethirdetés előtti tárgyaláson.
Igencsak jellemző a korra, annak kettős arculatára, ahogyan az egykori pártvezető halála napján a Kossuth Rádió a történésre reflektált. Az adó a déli hírműsorokat követően akkoriban operafelvételeket sugárzott. 1989. július 6-án Kádár János halálára való tekintettel műsorváltozást jelentettek be, közölve, hogy ez alkalommal kizárólag zenekari részleteket közvetítenek az operákból. Az első bejátszás Richárd Wagner érett korszakának egyetlen vígoperájából, A nürnbergi mesterdalnokokból való volt, ráadásul a műnek talán a legkicsattanóbban vidám részlete, az inasok tánca és a mesterek bevonulása hangzott fel. Ezzel a harsányan ünnepi zenével vett búcsút a Kossuth Rádió a szovjetek egykori helytartójától, mégpedig a kádári világ kétértelműségére, kettős beszédére oly mélységesen jellemző módon.
Ha Kádár utolsó felszólalását nem politikai dokumentumként, hanem emberi tanúságtételként olvassuk, akkor a legfontosabb benne talán a töredezettség. A csapongás, az ismétlés, a visszatérés a testi állapothoz mind arról tanúskodik, hogy a történelmi felelősség kérdése nem oldható fel puszta retorikával. Végül pedig a szervezet, az idegrendszer – saját törvényei szerint – mintha végre is hajtotta volna azt az ítéletet, ami a rendszernek nevet kölcsönző személy vonatkozásában jogi formát nem öltött. A beszéd nem csupán a Kádár-korszak záróakkordja, hanem annak drámai, személyes epilógusa is. Egy politikus utolsó – sikeresnek aligha mondható – kísérlete arra, hogy számot vessen önmagával és az általa fémjelzett korszakkal.
Zenei illusztráció:
Nyitókép: 1987, Ötvenhatosok tere (Felvonulási tér), május 1-i felvonulás. A dísztribünön elől Kádár János az MSZMP KB első titkára és Lázár György miniszterelnök, közöttük Borbély Sándor a Munkásőrség parancsnoka. Forrás: Fortepan / Szalay Zoltán
