Az Európai Unió az ukrajnai háború nyomán kénytelen újragondolni viszonyát Törökországgal, amely az elmúlt években inkább problémaként, semmint partnerként jelent meg Brüsszel szemében. Ukrajna háború utáni stabilizációja, a Fekete-tenger biztonsága és az eurázsiai összeköttetések Ankara nélkül nem kezelhetők. A közeledés nem értékalapú fordulat, hanem geopolitikai és belpolitikai kényszer, amelyben a gazdasági érdekek, a biztonságpolitika és a migráció kezelése egyszerre játszik szerepet. Az EU nem a tagság felé mozdul el, hanem egy új, funkcionális partnerségi modell irányába, amely elkülöníti az együttműködést a csatlakozási perspektívától. Ez a megközelítés precedenst teremthet más tagjelölt és társult országok számára is. A kényszerű realista irányváltás így nemcsak az EU–Törökország viszonyt, hanem az uniós bővítéspolitika jövőjét is alapvetően átformálhatja.
Törökország, a nélkülözhetetlen partner
Az Európai Unió és Törökország kapcsolata az elmúlt másfél évtizedben folyamatosan romló pályán mozgott. A 2000-es évek elejének óvatos optimizmusa, amikor Ankara még hiteles tagjelöltként jelent meg, fokozatosan átadta helyét a kölcsönös bizalmatlanságnak, majd a kapcsolatrendszer intézményesített szinten fagypontra jutott. A brüsszeli ideológiai kifogások, vagyis a jogállamiság viták mind hozzájárultak ahhoz, hogy az EU Törökországot egyre inkább problémaként, semmint stratégiai partnerként kezelje, holott a kritikák egyértelműen nem a török-EU kapcsolatokat, hanem a török belpolitikát illették, olyan területeken merültek fel, mint az elnöki rendszer kiépítése, vagy a török önkormányzati működés. Az orosz-ukrán háború azonban most szemmel láthatóan alapvetően felülírja ezt a brüsszeli szempontból kényelmes, ámde a geopolitikai realitásokat figyelembe véve egyre kevésbé tartható hozzáállást.
Ankara geopolitikai pozíciója egyedülálló. A Boszporusz és a Dardanellák feletti ellenőrzés nem pusztán földrajzi adottság, hanem stratégiai erőforrás, amely közvetlen befolyást biztosít a fekete-tengeri biztonság felett. A NATO második legnagyobb haderejével rendelkező országként Törökország katonai szempontból is nehézsúlyú szereplő, miközben külpolitikáját tudatosan többirányúra építi, például nem szakította meg kapcsolatait Oroszországgal. Az Európai Unió számára mindez azt jelenti, hogy Törökország megkerülhetetlenné vált. Nem azért, mert Brüsszel hirtelen feladta volna a demokráciával és jogállamisággal kapcsolatos szokásos aggályait, hanem azért, mert a geopolitikai realitások kezdik felülírni a korábbi kényelmes normatív távolságtartást. Marta Kos bővítési biztos törökországi látogatása ebben az értelemben nem egy új korszak ünnepélyes megnyitása, hanem egy szükségszerű irányváltás óvatos beismerése lehet. Mindez éles váltás azokhoz a kijelentésekhez képest, amiket az európai vezetők a múltban tettek e téren.
Közeledés, de csak mértékkel
A közeledés azonban nem jelenti a csatlakozási tárgyalások újraindítását. Az EU részéről továbbra sincs politikai akarat arra, hogy Törökország reális taggá váljon a belátható jövőben. Ami körvonalazódik, az egy sokkal pragmatikusabb, funkcionális partnerség, amelyben a hangsúly nem az értékközösségen, hanem az érdekek kezelésén van. Ennek része az Európai Beruházási Bank hiteleinek részleges újraindítása, a megújuló energia-projektek finanszírozása, valamint a Közép-Ázsiát, a Dél-Kaukázust és Európát összekötő kereskedelmi és közlekedési folyosók fejlesztése. Ezek az adottságok nyilvánvalóan az elmúlt évtizedben is megvoltak, fejlesztésükkel azonban az Európai Unió egyáltalán nem foglalkozott.
Törökország szempontjából a kapcsolat újraértelmezésének középpontjában nyilvánvalóan nem a geopolitika, hanem a gazdaság áll. Az 1995-ös vámuniós megállapodás mára súlyosan elavult, és egyre inkább versenyhátrányt jelent Ankara számára. Az EU új kereskedelmi megállapodásai Indiával és a dél-amerikai Mercosur-országokkal olyan aszimmetrikus helyzetet teremtenek, amelyben Törökország kénytelen megnyitni piacait anélkül, hogy hasonló előnyöket élvezne. Ez a helyzet nemcsak a kormányt, hanem az ellenzéket is arra készteti, hogy a vámunió modernizálását sürgesse, mint az egyetlen olyan szabályalapú keretet, amely képes lehet stabilizálni az EU–török gazdasági kapcsolatokat. Uniós oldalon azonban a vámunió kérdése azonnal belső politikai konfliktusokba ütközik. Görögország és Ciprus továbbra is világossá teszi, hogy nem támogatja a kapcsolatok mélyítését Ankara kézzelfogható kötelezettségvállalásai nélkül. A ciprusi kikötők megnyitásának kérdése, a jó szomszédsági viszony és a sziget megosztottságának problémája továbbra is vétópontként funkcionál e két ország számára. Jó példáként szolgál ez arra, hogy a vétójog nem egy visszaélés, mint ahogy azt Magyarország vonatkozásában értelmezni szokás, hanem egy olyan eszköz, amellyel a tagországok saját nemzeti érdekeik kinyilvánítása érdekében élni tudnak, mint ahogy ezen a téren Görögország és Ciprus ezt teszi.
Mindezek fölött azonban van egy dimenzió, amely az EU–Törökország kapcsolatot talán a legerősebben meghatározza és ez a migráció. A 2015–2016-os migrációs válság óta Törökország az Európai Unió egyik legfontosabb külső stabilizáló tényezője ezen a téren. Több millió szíriai és más közel-keleti menekült befogadása, valamint a migrációs útvonalak kontrollja olyan szerepet adott Ankarának, amely stratégiai függőséget hozott létre Brüsszel és Törökország között. A 2016-os EU–Törökország megállapodás nemcsak a határvédelemről szólt, hanem arról is, hogy az EU kiszervezte a migrációs tömeg jelentős részét egy külső partnerhez. Ez a függőség azóta sem szűnt meg. Sőt, az orosz-ukrán háború, a közel-keleti instabilitás és az afganisztáni helyzet miatt újra és újra megerősítést nyer. Az EU pontosan tudja, hogy Ankara együttműködése nélkül a migrációs nyomás még annál is erősebb biztonsági és belpolitikai válságokat idézne elő számos tagállamban, mint amit jelenleg is tapasztalunk a nyugat-európai országokban. Ez a realitás jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy Brüsszel ma sokkal óvatosabban fogalmaz Törökországgal szemben, és hogy a kritika mellett egyre nagyobb teret kap a csendes alku és a pragmatikus együttműködés logikája. Persze ha változna a brüsszeli migrációs politikai hozzáállás, az e téren is nagyobb mozgásteret jelentene az EU számára.
Kései ébredés: gazdasági szemléletváltás az EU-Törökország viszonylatban
Az Európai Unió az utóbbi években egyre következetesebben határozza meg magát geopolitikai szereplőként, a gazdaságpolitikai kérdésekre azonban kevésbé koncentrál, holott éppen ezen a területen lenne kézzelfogható és gyorsan realizálható haszna egy pragmatikusabb EU–Törökország viszonynak. Ennek építését Brüsszel az elmúlt évtizedben elmulasztotta. Ankara gazdasági súlya és integráltsága ugyanis már ma is messze meghaladja azt a szintet, amelyet az EU hivatalos politikája tükröz, és egy mélyebb gazdasági együttműködés az uniós tagállamok számára is mérhető előnyökkel járna.
Törökország az EU egyik legfontosabb gazdasági partnere. Az Európai Unió Törökország legnagyobb kereskedelmi partnere, míg Törökország az EU ötödik–hatodik legnagyobb külkereskedelmi partnere. A kétoldalú áruforgalom éves volumene meghaladja a 200 milliárd eurót, amelyből mintegy 100–110 milliárd euró uniós export, és nagyjából 90–100 milliárd euró török exportaz EU irányába. Ez a kereskedelmi kapcsolat nem periférikus, hanem strukturális jelentőségű: számos tagállam – különösen Németország, Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Hollandia és Közép-Európa iparosodott gazdaságai – számára Törökország kulcspiac és termelési partner. Az ellátási láncok átrendeződése különösen felértékeli Törökország szerepét. Az EU a Covid-járvány és az ukrajnai háború óta tudatosan törekszik arra, hogy a termelés egy részét visszahozza Európa közelébe, illetve politikailag kezelhetőbb partnerekhez helyezze át. Törökország ebben az értelemben ideális pozícióban van: földrajzilag közel, fejlett ipari bázissal rendelkezik, munkaerőpiaca rugalmas, és az uniós szabványok jelentős részét már ma is alkalmazza a vámunió miatt. Egy elmélyített gazdasági partnerség csökkentené az EU kitettségét a távol-keleti beszállítói láncok iránt, miközben stabilabb termelési környezetet biztosítana az európai vállalatok számára.
Az energiagazdaság területén a gazdasági racionalitás szintén Törökország felé mutat. Ankara kulcsszerepet játszik a Kaszpi-térséget, a Közel-Keletet és Európát összekötő gáz- és villamosenergia-útvonalakban. A Törökországon áthaladó vezetékek és a tervezett zöldenergia-kapcsolatok nemcsak diverzifikálják az EU energiaellátását, hanem közvetlenül hozzájárulnak az energiaárak mérsékléséhez, ami különösen az energiaintenzív iparral rendelkező tagállamok – például hazánkon kívül Németország, Ausztria, Csehország – számára stratégiai érdek. Az EU gazdasági szemléletváltása és az ideológiai elvárások feladása Törökországgal kapcsolatban végső soron nem Ankarának tenne szívességet, hanem saját tagállamainak. A nagy exportorientált gazdaságok új piacokat és stabilabb ellátási láncokat nyernének, a közép-európai országok beszállítói pozíciói erősödnének, míg a déli tagállamok a mediterrán és közel-keleti kapcsolatrendszerükön keresztül profitálnának. Mindez mérsékelné az EU külső gazdasági sérülékenységét egy olyan időszakban, amikor a globális kereskedelem egyre inkább geopolitikai eszközzé válik.
Attól még, hogy az Európai Unió geopolitikai szereplőként kíván fellépni, gazdasági döntéseit nem kezelheti pusztán technikai kérdésként. Figyelemmel arra, hogy Törökország 1999 óta, tehát huszonhét éve tagjelölt csatlakozási tárgyalásai pedig több, mint húsz esztendeje vannak nyitva, e kapcsolat európai szempontból hasznos területeit az elmúlt évtizedekben bőven lehetett volna fejleszteni, most a geopolitikai helyzet jelent csak apropót a kapcsolat újragondolására. Szemléletes, hogy ezzel szemben az összesen három éve tagjelölt Ukrajna esetében Brüsszel néhány év leforgása alatt hajlandó volt a formális tagság tényleges megvalósulásától függetlenül mély gazdasági és politikai integrációs lépéseket tenni. Mindez ugyanakkor arra is rávilágít, hogy mind a török, mind az ukrán példa a klasszikus uniós bővítési modell működésképtelenségét, illetve annak csendes feladását jelzi.
Nyitókép:depositphotos.com
