A Népszava december 1-jén kiáltotta világgá, hogy „Történelmi fordulat: az Orbán-kormány allűrjei miatt uniós nettó befizető lett a magyar állam”. Ahogy ilyenkor lenni szokott másnap már a HVG és a Telex is erről írt: „Hogyan vált az EU-pénzek egyik legnagyobb kedvezményezettjéből nettó befizetővé Magyarország?” (HVG) „Tényleg nettó befizető lett az EU-ban Magyarország?” (Telex). December 3-án pedig a Tisza párt is „rácsatlakozott a vonatra”, és hozták a híreik között, hogy „Magyarország nettó befizető lett az EU-ban”: „a Fidesz-kormány évek óta nem teljesíti azokat a jogállamisági és antikorrupciós feltételeket, amelyek garantálnák, hogy az uniós pénzek átláthatóan, szabályosan és a közérdeket szolgálva kerüljenek felhasználásra.” S „természetesen” a Tisza helyreállítja a jogállamiságot, megszünteti a korrupciót és hazahozzák a magyaroknak járó összes uniós forrást – olvashatjuk az ellenzéki kampány részeként ezt is. Sajnálatos módon még a fogalmakat – amelyek a kommunikáció alapegységei – is úgy igyekeznek „hajlítani”, hogy az megfeleljen a kampánycéloknak, amelyre jó példa már önmagában a fent idézett Népszava cikk címe: „Történelmi fordulat: az Orbán-kormány allűrjei miatt uniós nettó befizető lett a magyar állam”, amely azt igyekszik sejtetni, hogy (1) szenzáció, (2) kizárólag a kormány miatt, (3) nettó befizetők lettünk. Azért a cikk végére saját maguk elismerik és ezáltal megcáfolják saját magukat, hogy mégsem lettünk nettó befizetők, mert a „nettó befizetők” fogalmát nem úgy használják az Unióban, ahogy azt a szenzációhajhász címben hozzák ti., hogy csak az EU-tól a költségvetésbe befolyt és az oda kifizetett összegek egyenlegét számítják, hanem az összes EU-ból származó pénzáramot figyelembe kell venni, függetlenül attól, hogy azt a magyar nemzeti költségvetés, önkormányzatok, privát tulajdonban lévő vállalkozások, gazdák vagy civil szervezetek kapják.
Az Unió hét éves költségvetési terve (MFF) alapvetően (1) a kohéziós forrásokból, (2) a közös agrárpolitika (KAP) forrásaiból, és (3) a közvetlen uniós alapokból áll. Ezt egészíti ki a COVID-19 járványra tekintettel elindított Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz RRF, amely leginkább a kohéziós forrásokhoz hasonlít legalábbis felhasználás és irányítás szempontjából.
Forrás: Európai Bizottság, Magyar Fejlesztésösztönző Nonprofit Kft., www.mfoi.org
Az államháztartás legnagyobb mértékben a kohéziós forrásokból részesedik, a KAP-ot a hazai agrárvállalkozások kapják, míg a közvetlen uniós források több mint 50 különböző programjára, valamennyi tagállam, (sőt számos esetben nem-tagállam) privát és állami, for-profit és nonprofit szervezeteinek konzorciumai egymással versenyezve pályáznak. Ez utóbbit egy az EU teljes területére kiterjedő verseny alapján a Bizottság, illetve annak különböző ügynökségei vagy az általuk megbízott szervezetek a pályázatok teljes folyamatát felügyelve közvetlenül osztják szét a tagállamok beleszólása nélkül. Ha ezen EU forrásokat összegezzük (az EU éves költségvetései alapján), akkor láthatjuk (ld. fenti grafikon), hogy hazánk a 2010-es évektől kezdődően többségében évi négy milliárd euró feletti többletet tudhatott magáénak. Ez az egyenlegünk esett le 2024-ben 1,8 Mrd €-ra a 2023. évi 4,8 Mrd €-ról. S a kampány fokozódásával, különösen az 1999 óta hatalmon lévő egyre jobban baloldalra csúszó Európai Néppárt és az erősödő Patrióták közti küzdelem „jegyében” várhatóan ez fog tovább csökkenni 2025-ben, de nem a 0 alá, ahogy azt a fent idézett ellenzéki újságok is megállapították, azaz továbbra is nettó kedvezményezett marad az ország.
Az EU-t gyakran úgy ábrázolják, mintha az csak „nettó befizetésről” vagy „nettó kedvezményezett” státuszról szólna. Sőt, a nettó befizetők, mint Hollandia, Németország vagy Svédország előszeretettel terjesztik azon narratívát, hogy őket igazságtalanul terhelik a „nettó kedvezményezett” tagállamok támogatása. Sőt, őket kizsákmányolják (mondják ők…), mert többet fizetnek be, mint amennyit közvetlenül visszakapnak. Ugyanakkor mégis valamiért megéri nekik lassan 50 éve az Unió tagjának lenni….
Ez az értelmezés azonban nemcsak, hogy végtelenül leegyszerűsíti az EU pénzügyeit, de nem is igaz. Közgazdaságtani alapvetés, hogy egy egységes piacon zajló szabad versenyben a legtőkeerősebb, leginnovatívabb, legjobb termékek és szolgáltatások előállítói realizálják a legnagyobb profitot. Az EU piacán a nettó befizető országokban, azaz Ausztriában, a Benelux országokban, Németországban, Franciaországban, Írországban és a Skandináv országokban honos vállalkozások realizálják a legtöbb hasznot, amelyet a közös piac, azaz az EU legfőbb vívmánya az áruk, szolgáltatások, tőke és személyek szabad mozgása biztosít számukra. Sajnos egyelőre mi még nem tartozunk ezen országok körébe. De érdekünk egy olyan EU-t építeni, amely elősegíti, hogy odatartozzunk.
Nyitókép forrása: depositphotos.com
