Olasz kereszténydemokrácia – európai integráció címmel rendezett nemzetközi konferenciát a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) és a Habsburg Ottó Alapítvány november 21-én, a Ludovika Főépület Széchenyi dísztermében. A konferencia résztvevőit Prőhle Gergely, az alapítvány igazgatója, az NKE Eötvös József Kutatóközpont John Lukacs Intézetének programigazgatója köszöntötte, megnyitóbeszédet Győri Enikő EP-képviselő, korábbi római magyar nagykövet mondott.
Mit adtak az olaszok az Uniónak?
Olaszország szerepe alapvető, progresszív és visszatérő az Európai Unió történetében, amit a köztudatban háttérbe szorít a német–francia megbékélés – emelte ki Michael Gehler, a németországi Hildesheimi Egyetem Történettudományi Intézetének igazgatója A kereszténydemokrácia és Európa építése: az olasz hozzájárulás című előadásában a konferencia első panelbeszélgetésén, ami Az olasz kereszténydemokrácia és az európai egység kialakulása címet viselte. Az előadó az olaszok szerepét öt kiemelt politikusuk életrajzán keresztül mutatta be. Az első Luigi Sturzo teológus, az első antifasiszta politikus, a XX. század egyik legjelentősebb olasz szereplője, aki Mussolini legerősebb ellenfele volt a húszas években. Alapítója a kereszténydemokrata gyökerű olasz néppártnak. Nem csupán Mussolini, de a kommunizmus ellenfele is volt, sőt felhívta a figyelmet a két irányzat strukturális hasonlóságaira. Elsőként használta a totalitárius (állam) kifejezést. Hangsúlyozta, hogy az olasz néppárt működése független a Vatikántól, illetőleg ő volt az, aki kezdeményezte az európai kereszténydemokrata pártok együttműködését, ami ihlető erő volt a II. világháború utáni kereszténydemokrata pártok számára.
A második szereplő, Alcide De Gasperi a néppárt társalapítója és titkára, meggyőződéses európai politikus, aki azt vallotta, Európa spirituálisan már egyesült. A fasiszta rendszerben börtönre ítélték, később a Vatikán könyvtárába száműzték. A II. világháború után összesen nyolc kormánykoalícióban szolgált miniszterként. Nemzetközi kapcsolataival elérte, hogy Olaszország vesztesként is csatlakozhatott a nyugati hatalmakhoz, részt vehetett a Marshall-tervben, tag lehetett a NATO-ban, majd az Szén- és Acélközösségben, amely közgyűlésének elnöke lett. Szorgalmazta az összeurópai külpolitikai irányok képviseletét is, ám végül ezt a franciák nem támogatták, ez ma is nagyon hiányzik.
A harmadik politikus Antonio Segni, aki miniszterelnökként írta alá a Római Egyezményt. Pályája kezdetén antikommunista, később fordult az Európa-projekt felé. Őt követte az előadásban Emilio Colombo, aki az EU politikai uniójáról közösen gondolkodott Hans-Dietrich Genscherrel. Bonyolult helyzetekben is tehetséges tárgyalónak tartották Colombot, aki 1977-től 1979-ig az EP elnöke is volt. Az utolsó politikus a pragmatikus realista Giulio Andreotti, az euró bevezetője, aki miniszterelnökként aláírta a Maastrichti szerződést. Michael Gehler hozzátette, a kilencvenes években felemelkedő populista kormányok nacionalista és újraállamosító politikája háttérbe szorította az ország uniós identitását.
Az ember összetett, társas, de szabad teremtmény
Luigi Sturzo életműve hasznos ötleteket kínál ma is nemzetközi együttműködések számára, melyek komoly bizalmi válságban szenvednek – hangsúlyozta Anna Vincenzi, a Hillsdale College modern európai történelem adjunktusa Az olasz kereszténydemokrácia kezdetei, valamint Luigi Sturzo gondolkodásának és hatásának jelentősége című előadásában. A kereszténydemokrácia forrásait szerinte az amerikai forradalom hatásában, valamint a modernitás és a kereszténység kapcsolatában érdemes keresni. A liberális állam válságát ugyanis tovább súlyosbította a létrejövő olasz egység. Ellehetetlenült az egyház és az állam kapcsolata, hiszen a Vatikán elítélte a liberális államot, IX. Pius pápa egyenesen a Vatikán foglyának nyilvánította magát. Minden katolikusnak megtiltotta a részvételt a politikában. Sturzo ebben lehetőséget látott: mégpedig, hogy az államot a katolikus egyház tanaival töltsék meg. Voltaképpen a népeket foglalkoztató társadalmi kihívásokra keresett keresztény megoldást. Úgy vélte, az ember isten olyan képmása, melyet megjelölt az eredendő bűn. Az ember tehát összetett, társas, de szabad teremtmény. Ezen természetünk alkotja meg végül a hatalom fogalmát. A demokráciát Luigi Sturzo sem idealizálta, egy olyan szabadságon alapuló emberi kísérletnek tekintette, melynek célja a közjó megteremtése. Politikája nem volt felekezeti alapú, államkoncepciója elismerte a jóléti állam minimalista változatát. A központosító állam helyett azonban a népi államban hitt, ami a magánkezdeményezéseket ösztönzi. Hitt a családban, az egyesületekben, a községekben, a régiókban – jóval a szubszidiaritás elve előtt. A közbenső szervezetek szerinte szabadságra nevelnek, megvédik a személyiséget az elszigetelődéstől. A társadalmat koncentrikus köröknek képzelte, ami akár a globális társadalomban is érvényes lehet. Sturzo nemzetközi intézményeket szorgalmazott, amelyek főként a barátságról, nem csak a pőre erőről szólnak. Abban hitt hogy Európának eggyé kell válnia – a népek autonómiáját tiszteletben tartva.
Soknemzetiségű birodalomból a népek Európájáig
Alcide De Gasperi Az olasz újjáépítés és az európai csatlakozás hőseként vált híressé – emlékeztetett A Habsburg Monarchiától az egységes Európáig: Alcide De Gasperi európai víziója című előadásában Jacopo Cellini, az Európai Egyetemi Intézet (EUI) Európai Történeti Levéltárának kutatója. Ő maga életművében ugyan sosem utalt arra, hogy a Monarchiában átélt események európai víziójának alapjai lettek volna. Nem vont közvetlen párhuzamot a soknemzetiségű birodalom és az Európai Unió között. Ugyanakkor – katolikus neveltetése segítségével – mindig meg tudta különböztetni a nemzeti identitást és az államot. Azt vallotta, nem a nemzetállamhoz, hanem a közösséghez és az univerzális értékekhez kell lojálisnak lenni. Természetesen volt hazafi, de nem akart mindent csak a nemzet erejéből megoldani. Elítélte a nacionalizmust, az ugyanis szerinte veszélyt jelent a békére, s bezárkózáshoz vezet. Azt gondolta, az egyesült Európa nem más, mint a nacionalizmus méreganyagának eltávolítása a nemzetek testéből, így pedig alapja a békének. Szerinte a föderáció és a nemzet egymást támogatja, s kiegészíti, így a békét és a gyarapodást szolgálja. Arról is beszélt, hogy a múltban az államok egyesítése mindig birodalmi tekintélyen alapult, más minőséget képvisel azonban az erkölcsi tekintély, ami a népek akaratán múlik.
Magyar kapcsolatok, Európa-projekt, reálpolitika
A konferencia folytatásában A magyar kereszténydemokrácia nemzetközi kapcsolatai címmel adott elő Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, a Kereszténydemokrata Néppárt elnöke; Az európai projekt formálása: De Gasperi tanulságai a mai Európa számára címmel Paolo Alli, a Alcide De Gasperi Intézet főtitkára; valamint Vízió és realpolitik között: Giulio Andreotti és az európai integráció alakítása címmel Andreides Gábor, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tudományos kutatója.
Örökség és kortárs perspektívák
A konferencia zárásaként Olaszország helye Európában – örökség és kortárs perspektívák címmel beszélgetett Győri Enikő moderálása mellett Rocco Buttiglione korábbi olasz miniszter, az Edith Stein Filozófiai Intézet professzora; Martina Bacigalupi, az Aleide De Gasperi Intézet igazgatója; valamint Pál József irodalomtörténész, a Szegedi Tudományegyetem Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Olasz Nyelvi és Irodalmi Tanszékének professor emeritusa.
Nyitókép: Alcide De Gasperi az olasz parlamentben 1947-ben, forrás: wikimedia.org
