Bár a sokak által előrejelzett, illetve várt politikai földrengés nem következett be a 2024-es választásokon, a mostani Európai Parlament összetétele mindenképpen bonyolultabb, és ebből adódóan nagyobb játékteret ad az európai belpolitikában a taktikázásra. A mostani helyzet nagy nyertese az Európai Néppárt, amely a jobbközépen állva mind a centrumpártok, mind pedig a jobboldali pártok felé nyitott témánként alkalmi szövetségeket kötni.
Noha a legutóbbi európai parlamenti választás első pillantásra a megszokott európai belpolitikai felállást erősítette meg, az alaposabb szemlélő a parlamenten belüli erőviszonyokban olyan változásokat is rögzíthet, amelyek egyértelműen a változás irányába mutatnak. Ebbe a körbe tartozik a centrumpártok hagyományos dominanciájának erőteljes meggyengülése, a jobboldali pártok sikeresebb szereplése, illetve az eddiginél töredezettebb szerkezet, amelynek eredményeként ma a megszokottnál több frakció alkotja az Európai Parlamentet.
Éppen ennek a töredezettségnek köszönhetően a politikai csoportok létszámainak összehasonlítása érdekes kombinációkra adhat okot. A parlament alakuló ülésétől kezdve világos volt, hogy a hetven éve érvényesülő centrumpárti összefogás dominanciája nem tört meg a 2024-es választáson sem. A pozíciók elosztása szempontjából is kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy az Európai Néppárt 188, valamint a Szocialisták és Demokraták Haladó Szövetségének (S&D) 136 képviselője mellett a többnyire liberális pártszövetség, a Renew 75 mandátuma biztosítani tudta a kényelmes többséget. Az összesen 399 fős többség ugyanakkor karcsúbb többség, mint a régi szép időkben, elsősorban a szocialisták immáron két évtizede tartó hanyatlása következtében.
A centrumpárti többség hanyatlása egyszerre hordoz magában veszélyt és lehetőséget. Veszélyt azok számára, akik az európai integráció kezdetétől annak menetét és irányát hagyományosan megszabó hárompárti megegyezést olyan stabilizáló mechanizmusnak látják, amely az Európai Unió egészének politikai működését is kiszámíthatóvá teszi. Lehetőséget pedig azoknak, akik úgy gondolják, hogy a centrumpárti együttműködést mára meghaladta az idő, és az európai integráció eljutott a politikai együttműködésnek arra a szintjére, amikor a kialakuló politikai rendszer már valóban a belpolitikai-pártpolitikai logika érvényesülését teszi lehetővé vagy éppen szükségessé.
Ennek a legnyilvánvalóbb jele, hogy a centrumpárti többség mellett létezik egy másik többség is, amit az Európai Néppárttól ideológiailag jobbra elhelyezkedő pártcsoportokkal tudnak a kereszténydemokraták létrehozni. Ebben az esetben az Európai Néppárt 188 képviselője mellé lehet számítani a Patrióták 85, az Európai Konzervatívok és Reformisták 79 képviselőjét, amely összesen egy 352 képviselőből álló majdnem többséget hoz létre a 720 fős Európai Parlamentben. Ha ehhez még – témától függően – néhány liberális vagy a – 27 képviselőt felvonultató – Szuverén Nemzetek Európája csoportból való képviselő támogatását is meg tudják szerezni, akkor már létre is jött az új többség.
A másik oldalon a baloldal ugyanezt nem tudja megtenni. A szociáldemokraták 136 szavazatához hiába csatlakozik a Zöldek 53 és a baloldali frakció 46 képviselője, ez még csak 235 képviselő, vagyis még a Renew 75 képviselőjével sem tudnak többségi pozícióba kerülni a baloldali frakciók.
Ezek az erőviszonyok az Európai Néppártot teszik királycsinálóvá. A jobbközép frakció megválaszthatja, hogy a hagyományos centrumpárti koalícióval éri el céljait vagy az új jobboldali többségre támaszkodik. Kétségtelen, hogy ez utóbbi az európai belpolitika logikája szerint kockázatosabb vállalkozás. Számos jel utal arra, hogy sem az európai médiavilág, sem pedig a balközép pártok számára nem elfogadható a jövő jobboldali szövetsége. Ugyanakkor az is kétségtelen tény, hogy a tavaly még olyannyira harsány ellenállást ma már – úgy tűnik – a csöndes beletörődés váltja fel a baloldalon. Legalábbis erre utal az a tény, hogy az Európai Néppárt – miután hiába kereste a szocialisták és a liberálisok támogatását a zöld átmenet ambícióinak mérséklésére – most a jobboldali frakciók segítségével szabja újra a klímapolitikai célkitűzéseket, és a baloldal tiltakozása nem éri el a nyilvánosság ingerküszöbét.
Igaz, a szocialisták gondjai ennél sokkal nagyobbak az európai belpolitikában. Az Európai Tanács huszonhét állam- és kormányfője közül mindössze kettő – a spanyol és a máltai miniszterelnök – szocialista, hangjuk így alig-alig hallatszik az európai belpolitikában.
Nyitókép forrása: 591118 / depositphotos.com
