A francia kormány bukásának okai és következményei
Nem okozott senki számára különösebb meglepetést, hogy szeptember 8-án François Bayrou elvesztette a saját maga és kormánya ellen kért bizalmi szavazást a Nemzetgyűlésben, miután az ellenzék bírálta a megszorító intézkedéseket javasló költségvetési tervét. Mintha a tavalyi forgatókönyv szerint forgatott filmet néznénk újra. A Bayrou-kormány bukása Franciaország politikai instabilitását hozza ismételten előtérbe. Emmanuel Macron, akit az újabb válságért felelősnek tartanak, az ellenzék nyomása alatt áll, hogy mielőbb új miniszterelnököt nevezzen ki. Magán az eseményen túl azonban azt érdemes megvizsgálnunk, hogy mit takar ez a kialakult válsághelyzet, illetve, hogy milyen következményei lehetnek Európára nézve.
A visszaszámlálás augusztus 25-én kezdődött, amikor François Bayrou váratlanul bejelentette, hogy az 5. köztársaság alkotmánya 49.1-es cikkelyének értelmében bizalmi szavazást kért saját maga ellen a Nemzetgyűléstől. A hétfői maratoni nap végén az 577 képviselő elsöprő többsége 364 szavazattal (194 mellette és 15 tartózkodással) megtagadta a kormánytól a bizalmat. Az Ötödik Köztársaság történetében még soha nem fordult elő, hogy miniszterelnök ilyen típusú szavazást kért volna. Bayrou szeptember 9-én benyújtotta a kormány lemondását a köztársasági elnöknek.
A központi probléma: a többség hiánya
Franciaországban, különösen az 1970-es évek óta, megszoktuk a „többségi tényt”: a köztársasági elnököt közvetlen általános választáson választják meg, és többségre volt szüksége, amelyet általában meg is kapott. A politikai élet ritmusa a jobboldali és a baloldali többségek váltakozásának rutinjává vált. Ezután ez a rendszer fokozatosan felborult, illetve Emmanuel Macron 2017-es első elnökségétől kezdve a „többségi tény„ teljesen háttérbe szorult. A váltakozások alternatíva nélkül szaporodtak, ami krónikus kiábrándultságot okozott mindkét politikai táborban. Az új utat hirdető szélsőjobboldal pontosan a bal–jobb megosztódás ilyetén elmosódásának köszönheti előretörését. 2017-ben Emmanuel Macron megjelenése is ezen megosztottság kimerültségének az eredménye. Az elnök maga is a „túllépés” retorikájával hirdette meg politikáját, mintegy a demokratikus válságra adott válaszként.
Macron hatalomra kerülését követően még tovább mélyítette ezt a válságot azzal, hogy a szélsőségeket még szélsőségesebbé tette, és végül polarizálta a politikai életet, miközben saját álláspontját egyre inkább jobbra tolta. A köztársasági elnök gyakorlatilag táplálta a szélsőjobboldalt és gyengítette a baloldalt.
A fragmentáltság a parlamenti struktúra valamennyi szintjén jelentkezik. Jelenleg a Nemzetgyűlésben 11 parlamenti frakció, ami rekordszámot jelent. Ennek egyik legfontosabb következménye, hogy a politikai pártok már nem képesek néhány koherens és egyszerű elképzelés köré szervezni a nyilvános vitát, tovább veszítve ezzel társadalmi támogatottságukból. A politikai élet hárompárti felosztása miatt nehézségekbe ütközik a többség kialakítása, amit tovább súlyosbít az egyes blokkok belső széttagoltsága, ami szintén megnehezíti a politikai kompromisszumokat. Hozzátehetjük, hogy a választók politikai identitásának széttöredezettségét és szétszóródását elősegíti a pártok gyengesége és nagy száma.
Társadalmi válság
Bloquons tout! – azaz Teljes blokád! Ez a júliusban a közösségi hálózatokon keresztül meghirdetett mozgalom rövid idő alatt bizalmasból országossá vált. Az Engedetlen Franciaország (LFI) pártja, majd pedig az egész baloldal, illetve a szakszervezetek egyaránt felkarolták a szeptember 10-re hirdetett megmozdulás ügyét. A szerdai napon akár 100 ezer ember is kivonulhat az utcára, hogy elégedetlenségének hangot adjon.
Ennek a tömeges megmozdulásnak az érdekessége, hogy a társadalmi elégedetlenségnek nem csupán az utcára vonulva kíván hangot adni, hanem fogyasztás ellenes napként üzenni akar egyben a gazdasági rendszernek is.
Rossz logikában gondolkodunk: a növekedés–versenyképesség egyre jobban nyíló társadalmi olló. Posztdemokrácia: a demokratikus intézmények nem követik a társadalmi változásokat.
A kormányzás vagy a kormányozhatóság válsága összefüggésben áll a társadalom egyre inkább individualizált és fragmentált jellegével, amelyet a fokozódó egyenlőtlenségek és egyfajta szeparatizmus jellemez.
A képviseleti rendszer válsága – posztdemokrácia
Ugyanakkor ezt a válságot nem lehet kizárólag politikai játszmákkal magyarázni. Figyelembe kell venni a politikához való viszony alulról történő változásait is. A 2000-es évek eleje óta maga a választási mechanizmus is megkérdőjeleződött. A választások által a kormányzóknak biztosított legitimitás egyre gyengébb, ahogyan azt Pierre Rosanvallon is elmagyarázza. Ezt erősíti a stratégiai szavazás, amely széles körben elterjedt: az emberek egyre inkább „hasznos” szavazatokkal próbálnak kizárni bizonyos jelölteket, de már nem igazán fejezik ki preferenciáikat, ami gyengíti elkötelezettségüket a képviselők kijelölése iránt és azok legitimitását. Így a választási eljárás alapjai meggyengültek: „negatív” demokráciáról beszélünk (inkább kizárunk, mint választunk).
Ez a politika iránti bizalmatlanság nem csak Franciaországra jellemző. Ezek a mechanizmusok mindenhol jelen vannak, Európában és az Egyesült Államokban egyaránt. Colin Crouch munkái óta a politikatudományok már „posztdemokráciákról” is beszélnek, ahol a döntések egyre inkább kicsúsznak a politikai hatalom kezéből.
A politikával szembeni bizalmatlanság és kiábrándultság
Az elmúlt egy évben tapasztalt gazdasági válság egy még szélesebb körű tendencia része, amely a politikával szembeni bizalmatlanság jelentős növekedését jelenti.
A franciáknak körülbelül 20%-a bízik a politikusokban. A franciák tehát a politikai osztályt képtelennek tartják a problémák megoldására. Sőt, méltatlannak tartják. Jogosan vethetjük fel tehát a kérdést, hogy vajon rendszerszintű problémáról van-e szó, vagy a politikai elit nincs a helyzet magaslatán?
A Nicolas Sarkozy, majd pedig François Hollande elnöksége alatt folytatott, a voluntarizmusra alapozott liberális gazdaságpolitika aláásta azt az elképzelést, hogy a politika változást hozhat. Az újraválasztott Emmanuel Macron is csalódást okozott. Elősegítette az elitellenes hangulatot, amely erőteljesen megnyilvánult a sárga mellényesek válságában 2018-ban. Végül mindkét táborban csalódás uralkodik, és polarizációs mechanizmusok alakulnak ki. Így a szocialisták létrehozták az Engedetlen Franciaország pártját, amely a baloldal hatalomra kerülésének csalódása eredménye. A szélsőjobboldal is nagy mértékben a politikai kiábrándulás eredménye. Ezek az erők (Engedetlen Franciaország és Nemzeti Tömörülés) szisztematikusan elleneznek minden kompromisszumot.
A globalizáció, az európaizáció, a nagy pénzügyi csoportok és lobbik hatalma csökkentette a politikai hatalmat és annak mozgásterét. A politika azonban elvárásokat kelt. Ez a helyzet Franciaországra különösképpen jellemző, mivel a „mindenható állammal” (État Providence) szemben nagyon magasak az elvárások.
A jelenlegi helyzet a szélsőjobboldalnak kedvez, mert a politika iránti bizalmatlanság táplálja az antiparlamentarizmust, és megerősíti azt az elképzelést, hogy egy olyan politikai erő, amely nem gyakorolta a felelősségét, lehet megoldás. Ezzel magyarázható a Nemzeti Tömörülés feltartóztathatatlannak tűnő előretörése. Ehhez az is hozzájárul, hogy a társadalom egy jelentős része egyetért a jobboldal témáival: bevándorlás, biztonság, az ökológia elutasítása stb. Ebben a kontextusban a szélsőjobboldal győzelme elkerülhetetlennek tűnhet, bár kérdéses, hogy milyen szereposztásban, hiszen Marine Le Pent a bíróság három évre eltiltotta a közügyekben való szerepléstől. Az is kérdéses, hogy milyen stábot tud majd adott esetben a Nemzeti Frontból kinőtt párt az ország vezetésére felállítani olyan politikusokból, akiknek a nagy része nem rendelkezik politikai tapasztalattal. Az azonban biztos, hogy ha a szélsőjobb hatalomra kerül, akkor a hatalom próbájával is szembesülnie kell, és minden bizonnyal csalódást fog okozni, anélkül, hogy megoldaná a jelenlegi politikai válságot.
Fokozódó gazdasági válság
A Bayrou-kormány elsődleges célkitűzése az ország rendkívüli aggodalomra okot adó gazdasági válságának a megoldása, vagy legalábbis enyhítése volt. A 3300 milliárd euró adósságot felhalmozott ország gazdasági helyzete kétségkívül aggasztó. Azonban a kedden lemondásra kényszerülő kormányfő zsaroló hangvétele egyáltalán nem tűnt meggyőzőnek honfitársai számára. Érthető módon, hiszen nem javasolt semmiféle programot, kizárólag negatív intézkedésekkel (befagyasztott költségek, 2 munkaszüneti nap eltörlése) fenyegetőzött.
A gazdasági helyzet étékelésében is megoszlanak a vélemények. A baloldali szerveződések a Gabriel Zucman közgazdász által javasolt adó révén látják a társadalmi egyenlőtlenségek részbeni megoldását. Zucman-adóval kapcsolatos vita rámutat arra a politikai akadályra, amelyet le kell küzdeni: a pénzügyi oligarchia hatalmára. Amíg a politikai hatalomnak meg kell hajolnia a pénzügyek előtt, addig a posztdemokrácia csalóka logikája tovább fog folytatódni. Az egyenlőtlenségek azonban annyira megnövekedtek, hogy a társadalmak egyensúlyba hozását követelhetik. Ebben az értelemben a posztdemokrácia nem elkerülhetetlen.
Franciaországban a társadalmi igazságosság és az újraelosztás iránti elkötelezettség nagyon erős. Nem véletlen, hogy különösen a politikai paletta szélső szélein található pártok előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a nyomás hatására az elit kénytelen lehet engedni.
Hogyan lehet kijutni a patthelyzetből?
A jelenlegi politikai patthelyzetet feloldhatja-e a Nemzetgyűlés feloszlatása és új választások kiírása vagy akár egy előrehozott elnökválasztás? Ez kétséges. Naiv lenne hinni egy „intézményi megoldásban”, amely megoldaná ezt a politikai válságot. A demokrácia egy élő, állandó mozgásban lévő rendszer, amely nem csupán a választási szabályokból és az intézményi mechanizmusokból áll.
Évek óta valamennyi politikus, így maga Emmanuel Macron is, beígéri a választási rendszer megreformálását, és egy arányos választási rendszer bevezetését, amely hűen tükrözné a választók preferenciáit.
Egy másik, szintén rendszeresen hangsúlyozott „megoldás” a hatodik köztársaságba való átlépés. Ez utóbbi kétségkívül lehetővé tenné a kimerült elnöki rendszerhez kapcsolódó intézmények megújítását. Annál is inkább, mert ma már a hatalom vertikális szervezete nem működik egy horizontális dinamikák által jellemzett társadalomban. A köztársasági elnökkel kapcsolatos elképzelések fokozzák a csalódást, mivel olyan „megváltóképet” teremtenek, aki nem tudja betartani ígéreteit.
Az elnök hatáskörének korlátozása szintén részleges megoldás lehet. Csakúgy, mint a naptári rend megfordítása is, azaz, hogy a parlamenti választások megelőzzék az elnökválasztást.
A reprezentatív és a részvételi demokrácia közötti új egyensúly kialakítása, egy folyamatosabb, kevésbé a választásokra összpontosító demokrácia létrehozása szintén szerepel a „megoldási javaslatok” között. Hosszú ideig a választások elegendőek voltak a demokrácia működéséhez, de ez a ciklus véget ért. Új megközelítésekkel, módszerekkel (népszavazások, polgári konventek) kell kísérletezni annak érdekében, hogy új egyensúlyt találjunk a részvétel és a képviselet között.
Kérem a következőt!
A Nemzeti Tömörülés a nemzetgyűlési választások ismételt kiírását, míg a baloldali radikális Elégedetlen Franciaország Emmanuel Macron elnök lemondását követeli.
Marine Le Pen Hénin-Beaumontban tartott hétfői beszédében késznek mondja pártját, és a bírósági ítélet ellenére, amely három évre eltiltotta őt a választásokon való indulástól, saját magát is a kormányzásra. De vajon a Nemzeti Tömörülés valóban felkészült-e erre?
Emmanuel Macron táborából sem hiányoznak a jelentkezők, illetve a lehetséges utódok. Sébastien Lecornu volt védelmi miniszter neve már többedik alkalommal felmerült, Catherine Vautrin munkaügyi és Eric Lombard pénzügyminiszter neve egyaránt felmerült. A Nemzetgyűlés elnökasszonya, Yael Braun-Pivet „késznek mondja magát”. Ez a névsorolás mindenesetre azt jelzi előre, hogy az új miniszterelnök ismét az ún. központi blokkból fog kikerülni. Ennek a kimenetele azonban szintén borítékolható, azaz, hogy ugyanaz fog történni ezzel a kormánnyal is, mint az előzőkkel.
A jelenlegi demokratikus működésben rejlő belső hibák felismerése és azok orvoslása nélkül tehát nem számíthatunk továbbra sem arra, hogy Franciaország kiutat talál az egymást követő válságok spiráljából.
Nyitókép: Markus Winkler képe a Pixabay -en.
