RECENZIÓ – Hogyan vált Erasmus bázeli sírja, Scaliger koponyája, Lipsius ezüsttolla vagy éppen Casaubon duplikált húgyhólyagja virtuális emlékezeti helyekké?
A Brill Intersection sorozatának 81. darabja a Koen Scholten, Dirk van Miert és Karl A. E. Enenkel által szerkesztett kötet, amely a kora újkori európai értelmiség identitásképző, azt megtartó, alakító és továbbadó egyéni, közösségi és intézményesült kulturális technikáit, gyakorlatait igyekszik bemutatni interdiszciplináris módszerekkel, de a teljesség igénye nélkül. A tanulmánygyűjtemény a SKILLNET ERC projekt támogatásának köszönhetően Open Access került publikálásra a Brill kiadó honlapján.
A kora újkori res publica litteraria (Republic of Letters, Gelehrtenrepublik) tagjai vállaltan egy újfajta értelmiségi attitűdöt képviseltek: a humanisták határokon átnyúló kapcsolatrendszere, saját maguk által kialakított és közösen ápolt kulturális tradícióik, autonóm módon létrejött kisebb-nagyobb társaságaik, intézményeik a mai akadémiai és tudományos közeghez hasonló kommunikációs tér működtetését szolgálták. E kommunikációs térben az információ átadása azelőtt nem tapasztalt gyorsasággal és közvetlenséggel valósult meg különböző médiumokon keresztül a kéziratos és nyomtatott nyilvánosságban, de nagyon gyorsan kialakultak azok a (sokszor a vallásos kultuszt idéző) tradíciók, egyre gazdagodó kulturális gyakorlatok, amelyek akár a halbwachsi értelemben vett közösségi emlékezet közösségi vagy individuális gyakorlásán keresztül, akár az assmanni kulturális emlékezet kategóriájába tartozó kultusz- és emlékezeti helyek, szimbólumrendszerek stb. kialakításán és aktív használatán keresztül generációról generációra biztosították a tudós köztársaság identitásának fennmaradását, életben tartották a kommunikációs teret működtető virtuális, spirituális közösséget és lényegében előkészítették a terepet a modern, intézményesült tudományosság számára. Thomas Kuhn óta evidencia, hogy egy-egy tudományos tény vagy elmélet legalább annyira közösségi, mint individuális eredmény: a tudományos közeg és közösség elfogadása teszi érvényessé, s e konszenzusok mentén születnek és múlnak el az egymást váltó tudományos paradigmák. Nagyjából ez a kultúrtörténeti, kultúrantropológiai keret az, amelyben a Koen Scholten által jegyzett bevezető a kötet további nyolc tanulmányát igyekszik elhelyezni, s amely keret ténylegesen elég tág is ahhoz, hogy az egyébként meglehetősen széttartó esettanulmányokat összefogja.
A nyolc tanulmány három szekcióban helyezkedik el 4–2–2 arányban Identitás, Intézményes emlékezet és Emlékezet-kultúra címekkel, ennél azonban jóval kaleidoszkópszerűbb képet kapunk a 16–18. századi európai akadémiai és egyetemi értelmiség identitásképződéséről, arról, hogy az egyébként is a hírnévre és emlékezetre erősen fókuszált humanisták miképpen működtek közre saját kultuszuk építésében, hogyan jöttek létre a tudós zarándokhelyek, milyen már-már középkori devóció övezte a nagy személyiségek (Erasmus, Scaliger, Lipsius vagy akár Grotius) relikviáit, emlékhelyeit és hogy kultuszuk miképpen járult hozzá annak a bizonyos sokat bírált elefántcsonttoronynak a megépüléséhez. Erasmus bázeli sírja és háza, Scaliger koponyája Agenban vagy Lipsius ezüsttolla Halléban olyan valós, vagy Casaubon duplikált húgyhólyagja olyan virtuális emlékezeti helyek voltak (és tulajdonképpen máig azok), amelyek látogatása a személyes kötődést erősítette az időtlenné váló közösséghez. Ám az intézményi identitásképzésnek is megvoltak a maga ekkoriban kialakuló gyakorlatai, akár a különböző ebben a kötetben is tárgyalt arcképcsarnokokra, akár az évfordulós rítusokra vagy intézménytörténeti kiadványokra és emlékező aktusokra gondolunk.
Mindeme máig gazdagodó emlékezeti kultúra, ahogyan a kötet nagyon helyesen kiemeli, valóban a humanisták saját maguk teremtette identitásából és emlékező gyakorlatából eredeztethető: azokból a technikákból, amelyeket a reneszánsz önéletrajznak 2008-ban külön monográfiát szentelő Karl Enenkel itt közölt tanulmányában az „identification,” identity formation” és „performance of identity” kategóriákkal ír le. Ezen, saját magukat környezetükből térben és időben is kiemelő, tudatos emlékezeti stratégiák révén válhattak a humanisták maguk is kultusz tárgyává és teremtettek alapot a későbbi tudósnemzedékek számára individuális vagy csoportos identitásuk megkonstruálásához.
S hogy miért lehet érdekes mindez a modern kori identitáspolitikákkal sakkban tartott olvasónak? Négy alapvető felismeréshez segíthet hozzá: (1) az identitás mint valódi közösségszervező erő egyéni és közösségi szinten egyaránt performálódik; (2) a nagy példaképek kultusza valódi kötődést képes kialakítani a közösséghez, amely (3) egyéni szinten az önmegvalósítás alapfeltételét is jelenti; és végül (4) bár a res publica litteraria egy mesterséges konstrukció volt, mégis egy olyan kulturális tradíciót teremtett, amely a mai európai kultúra és identitás számára is az egyik legfontosabb viszonyítási alap.
Koen Scholten, Dirk van Miert, and Karl A.E. Enenkel (eds.): Memory and Identity in the Learned World Community Formation in the Early Modern World of Learning and Science, Leiden/Boston: Brill, 2022.
A kép forrása: BRILL. Nyitókép: Erasmus sírja, forrás: Wikipédia.
