A különféle fegyveres konfliktusoknak nagy szerep jutott a román nemzet és állam megszületésében. Ioan-Aurel Pop román történész egyik munkájában a román nemzeti egység és a modern román állam megteremtését három eseménysorra fűzi fel, amelyekben kulcsfontosságú volt a háború tapasztalata is.
Ebben a megközelítésben az első szakaszt az 1848-tól 1866-ig tartó időszak alkotja, amely az 1848-as forradalmakkal kezdődött, és Románia megalapításával fejeződött be. A második, 1877–1881 közötti szakasz az állami függetlenség kimondásától a királyság kikiáltásáig terjedt, míg a harmadiknak a nemzeti egységet betetőző első világháború tekinthető. Ebből a „hagyományos”, a nemzetépítő történelemszemléletet tükröző kronológiából is jól látszik, hogy a román történetírás milyen nagy jelentőséget tulajdonít a háborúknak a modern román nemzetfejlődés szempontjából.
Az 1848-as évszám egy polgárháborúhoz kötődik, amely a Habsburg Birodalmon belül zajlott, Erdélyben pedig etnikai színezetet is kapott. A társadalmi és nemzeti emancipációt követelő erdélyi román vezetők 1848 őszén a Habsburgok mellé álltak a magyar forradalmi kormányzattal szemben, elutasítva Erdély és Magyarország egyesülését. A magyar és román nemzeti törekvések közötti ellentétek – a bécsi udvar hatékony háttérmunkájának köszönhetően – végül véres összecsapásokba torkollottak. Az Erdély számos pontján zajló hadműveletek közül különösen a „havasok királyának” nevezett Avram Iancu sikeres gerillaharca épült be a formálódó modern román identitásba – nem véletlenül viseli ma annyi utca és tér Iancu és alvezérei nevét, akiknek a szobraival is találkozhatunk számos erdélyi településen.
Az összecsapások azonban a magyar, román és szász polgári lakosság elleni fellépésekkel és valóságos tömeggyilkosságokkal is jártak, mint például Abrudbányán, Nagyenyeden vagy Szászrégenben. Az erőszak keserű emlékeket hagyott maga után mindegyik érintett félben, amelyek még sokáig negatívan befolyásolták a magyar–román együttélést.
Noha a két román fejedelemségben, Moldvában és Havasalföldön 1848-ban kibontakozó forradalmi megmozdulásokat viszonylag gyorsan elfojtotta az orosz és oszmán intervenció, azok sem maradtak hatástalanok. Nemcsak a társadalmi modernizáció igényét kinyilvánító programjaik miatt, hanem a nemzeti kérdés vonatkozásában is. A Moldvából Erdélybe menekült román vezetők ugyanis bevették céljaik közé Moldva és Havasalföld egyesülését, és ugyanezt a törekvést fogalmazta meg a néhány hónapig fennálló havasalföldi forradalmi kormányzat is. A román nemzeti egység ideája Erdély kapcsán is egyre gyakrabban vetődött fel, miközben a régió etnikai kevertsége nem teszi lehetővé a két „nemzeti terület” teljes elhatárolását. Ez a körülmény – pontosabban a nacionalista célok kizárólagossága – tartósan szembeállította egymással a magyar és román nemzeti mozgalmat, majd Magyarországot és Romániát is.
A nyugat-európai, elsősorban párizsi emigrációba kényszerült román forradalmárok a bukást követően lobbicsoportokat hoztak létre, hogy egy kedvezőbb időpontban megszerezhessék a nagyhatalmak támogatását a román ügy számára. Erre nem is kellett olyan sokáig várni, a döntő mozzanatot pedig ezúttal egy nemzetközi konfliktus szolgáltatta. Az Oszmán Birodalom megsegítésére Nagy-Britannia, Franciaország és a Szárd Királyság által Oroszország ellen vívott krími háborúnak (1853–1856) több, román szempontból is fontos következménye lett. Oroszország újra kiszorult a román fejedelemségekből, a párizsi békét követően pedig Moldva visszakapta az 1812-ben annektált Besszarábia déli részét, így a Duna és deltája is kikerült az orosz ellenőrzés alól. Bár a két román fejedelemség továbbra is oszmán fennhatóság alatt maradt, Franciaország segítsége lehetővé tette, hogy 1859-ben közös fejdelemet válasszanak maguknak Alexandru Ioan Cuza személyében. „Moldva és Havasalföld Egyesült Fejedelemségek” élén Cuza fokozatosan megvalósította és elismertette a két ország tényleges egyesülését, amely 1866-ban hivatalosan is felvette a Románia nevet.
A következő epizód egy újabb orosz–török háborúhoz kötődik. Amikor ugyanis az orosz cár csapatai 1877-ben megindultak Isztambul ellen, a Cuzát Románia élén követő I. (Hohenzollern-Sigmaringen) Károly nem a Porta, hanem Oroszország mellé állt. Miután a bukaresti képviselőház május 11-én döntött a hadiállapotról Románia és az Oszmán Birodalom között, majd 21-én az országnak az Oszmán Birodalomtól való függetlenségéről is határozott, a román hadsereg csatlakozott a Plevna falai alatt kemény török ellenállásba ütköző oroszokhoz.
Az eredményes román hadműveletek – Plevna bevétele és a Vidin melletti sikerek – is hozzájárultak az Oszmán Birodalom katonai vereségéhez, a győzelmet azonban mégsem követte nemzeti eufória. Nemcsak a hadi események alatt végig érezhető román–orosz feszültségek miatt, hanem azért is, mert a háborút lezáró berlini kongresszus újra elcsatolta Dél-Besszarábiát Romániától, amelyet a nagyhatalmak Dobrudzsával kompenzáltak. Bár a korabeli román közvéleményt felháborította a döntés, az akkor értéktelennek tartott, vegyes lakosságú régió központja, Constanța napjainkra az ország tengeri kapuja lett, és hozzáférést biztosít a Fekete-tenger alatti ásványkincsekhez is.
Florin Constantiniu román történész úgy véli, hogy míg az 1859-es diplomáciai sikerek és a „kész tények politikája” önbizalommal töltötte el a románokat, a függetlenség 1877-es elnyerését megkeserítette az orosz hálátlanság és a nagyhatalmak közömbössége – sőt beavatkozásai – miatti frusztráció. Románia nemzetközi presztízsét mindazonáltal tovább növelte egy újabb konfliktus, az ún. második Balkán-háború. Ebbe Románia a Bulgária ellen harcoló országok (Görögország, Szerbia, Montenegró, Oszmán Birodalom) mellett lépett be, és 1913-ban megszerezte Dél-Dobrudzsát. Noha a régióban alig éltek románok, mentális térképükre ezt követően került fel a Fekete-tenger partján található festői kisváros, Balcsik.
Ahogy az 2018-ban – de a „centenáriumot” megelőző és követő időszakban is – tapasztalható volt, az aktuális román politikai és értelmiségi elit az első világháború eredményeképpen megvalósult nemzetállami egységet tekinti a modern román identitás egyik legfontosabb alkotóelemének. A háború valóban váratlanul sikeresen zárult Románia számára. Bukarestnek ugyanis az 1914-ben egymásnak feszülő mindkét szövetségi rendszer felé voltak – igaz, az akkori erőviszonyok miatt csak burkolt és távlati – területi követelései. Oroszországtól Moldva 1812-ben elcsatolt keleti felét (Besszarábiát) szerette volna visszaszerezni, Ausztriától az 1775-ben annektált Bukovinára (az egykori Észak-Moldvára) tartott igényt, Budapest pedig az 1867 után a Magyar Királyságba reintegrált Erdély kapcsán szembesült a román nacionalizmus célkitűzéseivel. (Igaz, ahogy azt Lucian Boia román történész is hangsúlyozta, a két előbbi térségtől eltérően Erdély történetileg sohasem számított „román országnak”, hiába alkották lakosságának többségét románok.) A Kárpátok mindkét oldalán zajló román nemzetépítés képviselői a 19. század második felétől egyre nyíltabban hirdették az olasz és német mintára megvalósítandó román nemzeti egység gondolatát. Noha mind Bukovinában, mind Besszarábiában jelentős számú román élt, a román irredentizmus számára kétségkívül a románság bölcsőjének tekintett, közel három millió román lakossal is rendelkező Erdély (és Kelet-Magyarország) megszerzése volt a legfontosabb. Ezeket a törekvéseket ugyan az Osztrák-Magyar Monarchia nagyhatalmi státusára, illetve a Bukarest és a hármas szövetség közötti titkos szerződésre való tekintettel a román kormánynak mérsékelnie kellett, a nemzeti eszme mindazonáltal élénken foglalkoztatta a román közvéleményt.
Az első világháború kirobbanása új helyzetet teremtett. A román elitek nagyobb része és a közvélemény antantbarátsága miatt Bukarest 1914-ben nem csatlakozott szövetségeseihez, és két éven keresztül semleges maradt. Az új román király, I. Ferdinánd bizalmát élvező Ion I. C. Brătianu miniszterelnök azonban olyan ígéreteket kapott az antanttól, amelyek vállalhatóvá tették a háború kockázatait, és Románia 1916-ban megtámadta az Osztrák-Magyar Monarchiát. A következő időszak vereségei ugyan a katasztrófa szélére sodorták Romániát – Bukarest és az ország nagyobbik fele is idegen megszállás alá került –, ám az 1917-es szívós moldvai ellenállás, majd az 1918-as év eseményei megfordították a reménytelennek tűnő helyzetet.
A harcokban óriási áldozatokat hozó román parasztságot a visszavonulás után a földosztás és a választójog ígéretével lehetett ösztönözni a további ellenállásra, a nemzeti célokat pedig az Erdélyből elmenekültek egyre nagyobb száma segített napirenden tartani. Váratlan sikert jelentett a polgárháború sújtotta Oroszországból kiváló Besszarábia 1918. április 9-i csatlakozása Romániához, de a döntő fordulat 1918 végén következett be. Noha a román kormány májusban kényszerűségből különbékét kötött, a király visszautasította a szerződés aláírását, és Románia a központi hatalmak katonai veresége előtti utolsó pillanatban a győztesek oldalán visszalépett a háborúba. A Bukovina és Erdély csatlakozását kimondó november 28-i és december 1-jei román népgyűlések határozatait a román hadsereg bevonulása valósította meg, a győzelmet pedig az 1919-ben a Magyarországi Tanácsköztársaság elleni sikeres hadjárat tette teljessé. Az első világháborút lezáró békeszerződések értelmében a románság túlnyomó része egy államban egyesülhetett, ami a 19. századi román nacionalisták legmerészebb álmainak valóra válását jelentette. Ezt jelképezte Ferdinánd és felesége, Mária 1922-es ünnepélyes gyulafehérvári megkoronázása is. A román nemzetépítés diadala fölötti öröm azonban nem volt felhőtlen. A nemzeti egységért több százezer halottal és sebesülttel fizetett a román nép, a szörnyű pusztításokat pedig csak sokára sikerült kiheverni.
Az áldozatokra és a világháború jelentőségére nemcsak a katonai temetők, mauzóleumok, a számtalan első világháborús emlékmű – vagy épp a bukaresti Diadalív – emlékeztet folyamatosan, hanem a művészet és a mindenkori hatalom emlékezetpolitikája is gondoskodott róla, hogy beépüljön a román köztudatba.
Jó példa erre az erdélyi Liviu Rebreanu Akasztottak erdeje című regénye, amely az 1916-os román–román testvérharc drámáját is megörökíti, míg Camil Petrescu híres műve (A szerelem utolsó, a háború első éjszakája) a háború tragikus és abszurd mivoltát tudatosítja. 1945 után három háborús esemény is fontos ünnepnappá lépett elő Romániában, ám ezúttal a kommunista mitológia részét képező második világháború egy-egy mozzanatára esett a választás. Május 9-én tartották a „Győzelem Napját”, amihez később hozzáadódott augusztus 23., Románia 1944-es átállásának („a román nép antifasiszta forradalmának”) az évfordulója, majd pedig Észak-Erdély „felszabadítása” alkalmából a Román Hadsereg Napjává kinevezett október 25.
Az ekkoriban emelt, a háborút, valamint a „magyar megszállás” bűntetteit felidéző emlékművek ma is láthatók. Nagy népszerűségnek örvendtek továbbá Sergiu Nicolaescu rendező háborús filmjei is. A román nemzeti kommunizmus idővel az első világháborút is integrálta átideologizált történeti narratívájába, amely azonban egyre inkább összefonódott Nicolae Ceaușescu személyi kultuszával, ahogy azt Maria Bucur román történész bemutatta.
Mindez a diktatúra 1989-es bukását követően csupán annyiban változott, hogy az „ismeretlen katonák” és a „Nemzet Hőseinek” áldozata – a háborúkkal járó rengeteg szenvedés absztrakttá tett és felmagasztalt emlékezeteként – már nem a kommunista utópia, hanem csak a nemzet építését szolgálja. Mi sem mutatja jobban a háború jelentőségét a mai román nemzettudatban, mint az, hogy az 1990-ben bevezetett új nemzeti ünnep az Erdély Romániához való csatlakozásáról határozó 1918-as gyulafehérvári népgyűlés évfordulója, december elseje lett. A világháború végén megvalósított „Nagy Egyesülést” így minden évben nagyszabású katonai parádékkal ünneplik meg a fővárosban és az egész országban, újra és újra tudatosítva a háború nemzetformáló szerepét.
Szakirodalom
Dan Berindei (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII/I Constituirea României moderne (1821–1878). Editura Enciclopedică, București, 2003.
Florin Constantiniu: O istorie sinceră a poporului român. Univers Enciclopedic, București, 2002.
Egyed Ákos: Erdély 1848–1849. Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2010.
Gheorghe Platon (coord.): Istoria Românilor. Vol. VII/II De la independență la Marea Unire (1878–1918). Editura Enciclopedică, București, 2003.
Ioan-Aurel Pop: Istoria ilustrată a românilor pentru tineri. Litera, București, 2018.
Lucian Boia: Az 1918-as nagy egyesülés. Nemzetek, határok, kisebbségek. Koinónia, Kolozsvár, 2018.
Lucian Boia: Az ókori Dáciától a nagy egyesülésen át a mai Romániáig. Koinónia, Kolozsvár, 2019.
Maria Bucur: Eroi și victime. România și memoria celor două războaie mondiale. Polirom, Iași, 2019.
