Az Európai Unió fegyverkezési törekvéseinek áttekintése
Az Európai Unió védelempolitikája és a blokk védelmi képességeinek elemzése az utóbbi évek egyik legvitatottabb kérdése lett. Mindennek két fő kiváltó oka van; az egyik az orosz–ukrán háború 2022-es eszkalációja, illetve a Donald Trump vezette Egyesült Államok külpolitikájának gyakori kiszámíthatatlansága.
Az európai szövetségesek védelmi képességei tehát több szempontból is a figyelem előterébe kerültek, mind a közvélemény, mind a politika és a döntéshozók szemszögéből. A kérdés, ami a leggyakrabban elhangzik a témában, hogy képes lenne-e vajon Európa megvédeni magát egy esetleges orosz agresszióval szemben az USA támogatása nélkül. A legkritikusabb hangok szerint az európai országok évtizedes lemaradásban vannak a haderőfejlesztés terén, elkényelmesedve az USA nyújtotta „védőburokban”. Mindezt észlelve a legtöbb európai ország rohamos ütemben kezdett haderőfejlesztésbe. A NATO már korábban is kötelező jellegű előírásokkal igyekezett ösztönözni a védelmi képességek fejlesztését, mára azonban már az Európai Unió is konkrét programokkal és célkitűzésekkel állt elő e téren. A jelen esszé ezen lépések feltérképezésében nyújt segítséget ismertetve a konkrét programokat, mind tagállami, mind szervezeti szinteken.
Történeti áttekintés
A hidegháború lezárultát követő évtizedek Európa számára a közeledés időszakai voltak. A kontinens nyugati felén már korábban is működő gazdasági és politikai szövetségi rendszer 1993-ban a Maastrichti Szerződés elfogadásával az Európai Unióvá fejlődött tovább, amelybe valamivel több mint egy évtized leforgása alatt sikerült integrálni a korábbi szocialista országok többségét is. A kontinensen a ’90-es években zajló délszláv konfliktust kivéve nem zajlott fegyveres összetűzés, az előbb említett háború is inkább lokálisan fejtett ki tagadhatatlanul tragikus hatásokat, míg a kontinens egészének békéjére nézve, még a NATO beavatkozás ellenére sem jelentett „veszélyt”. A kialakult szövetségi rendszerek – ideértve a már említett Európai Uniót és a NATO-t – szinte elképzelhetetlenné tették bármilyen nagyobb európai fegyveres konfliktus kialakulását, hiszen az európai országok többsége az EU és a NATO tagja, utóbbin keresztül pedig az Egyesült Államok védelmét élvezi a kontinens. Európa így a kényelmes helyzetben, amelybe került, megengedte magának, hogy kevesebb forrást szánjon védelmi kiadásokra, egyúttal más területekre fókuszáljon. A 2022-es orosz invázió, illetve 2025-től az USA változó külpolitikai irányvonala ezt az állapotot alapjaiban bolygatta meg.
Hiányosságok
A kialakult helyzet és a különböző elméleti szcenáriók az eszkalációval kapcsolatban mind a laikusok számára, mind pedig döntéshozói szinten elsősorban az európai védelmi képességek hiányosságaira világítottak rá. A kérdés állandó jelleggel az EU napirendjén van, a közös biztonság- és védelempolitika révén (KBVP; angolul: Common Security and Defence Policy, CSDP), amely tágabb értelemben az EU közös kül- és biztonságpolitikájának része. Több vonatkozó bizottság is működik, ezek közül fontos szerepet tölt be például az Európai Unió Tanácsához tartozó Politikai és Biztonsági Bizottság (PBB; angolul: Political and Security Commitee, PSC), illetve az Európai Parlament alatt működő, ellenőrző és tanácsadó funkciót ellátó Biztonság- és Védelempolitikai Bizottság (SEDE), amely 2025. január 1-jétől működik teljes körű bizottságként. Utóbbi a 2025-ös éves jelentésében rávilágít, hogy az EU-nak meg kell küzdenie az úgynevezett „deterrence gap” jelenséggel, amely lényegében egy gyűjtőfogalom a „kollektív védelmi hiányosságok és a sebezhetőség” kifejezésére. A jelentés több pontban taglalja, hogy mely tágabb területek szorulnak sürgős fejlesztésre; ilyen például a légvédelem, a lőszergyártás, a drónharcászat elleni védelmi képességek fejlesztése, általánosságban az európai hadiipar egységesebbé, hatékonyabbá tétele, a jelenlegi széttagoltsággal szemben.
Intézkedések
Európa védelmi képességeinek fejlesztésére számos projekt indult különböző szinteken. A legtöbb európai ország nemzeti szinten is indított haderőfejlesztési programokat és költ jelentős összegeket védelemre saját forrásból, a saját haderő megerősítése érdekében. Ennek talán legkiemelkedőbb példája Németország, ahol a közvetlenül az Ukrajna elleni orosz agressziót követően még az Olaf Scholz által meghirdetett „Zeitenwende” (magyarul: történelmi fordulópont) óta kormányokon átívelően fordítanak euró százmilliárdokat a Bundeswehr megerősítésére. A modernizálás mellett több országban is napirendre került a sorkatonaság esetleges visszaállításának kérdése. Magyarországon aránylag korán, 2017-ben indult széles körű haderőfejlesztési program „Zrínyi 2026” néven, amelynek fő célja a Magyar Honvédség modernizálása, a régi szovjet haditechnika helyett korszerű nyugati eszközök beszerzése, illetve a NATO által kitűzött 2%-os, GDP-arányos ráfordítás elérése (utóbbi 2023-ra meg is történt).
A stratégiai hiányosságok betömése érdekében az Európai Unió 2025-ben elindította a „Readiness 2030” programot (korábban: ReArm Europe). A program egy átfogó keretrendszert alkot meg, amely 2030-as céldátummal tenné ütőképessé és alkalmassá az európai haderőket „a legrosszabb és legszélsőségesebb katonai eshetőségek” elhárítására. Ennek több dimenzióját is érinti a kijelölt irányvonal. Az alapvetést a már korábban is említett stratégiai fontosságú haderőnemekben fennálló hiányosságok megoldása adja. Ide tartozik a lég- és rakétavédelem, a tűzérség, a kibervédelem, a drónok elleni védekezés, a lőszertartalékok felduzzasztása, valamint további kritikus területek. A terv mindennek végrehajtásához is biztosít keretrendszert, célul tűzi ki például a hatékonyabb együttműködést a blokk országai között, az ellátási láncok és utánpótlási útvonalak zökkenőmentessé tételét. Az együttműködés terén az egyik számszerűsített cél, hogy 2030-ra a tagállamok fegyvervásárlásának 40%-a közös beszerzés keretében valósuljon meg, ne pedig külön-külön nemzetállami szinten, ezzel is jobban egységesítve az európai haderők képességeit. A program céljai közé tartozik továbbá az európai védelmi ipar megerősítése is, a gyártási kapacitások növelése, egy integráltabb piac kialakítása, illetve ideális adminisztratív környezet megteremtése a védelmi ipari vállalatok kutatás-fejlesztési projektjei számára.
A Readiness 2030 stratégiai célkitűzéseinek megvalósításában az Európai Unió pénzügyi eszközökkel is segíti a tagállamokat. A legprominensebb ezek közül a szintén 2025-ben elindított SAFE (Security Action for Europe). A SAFE mintegy 150 milliárd eurós, hosszú lefutású hitelkeretet biztosít, amelyből a tagállamok haderőfejlesztésre hívhatnak le meghatározott nagyságú összeget. A 27 tagállamból már 19 be is nyújtotta a védelmi fejlesztési tervezetét, ebből 18-at jóvá is hagyott az Európai Bizottság. Magyarország mintegy 16 milliárd eurónyi hitelre nyújtott be tervezetet, a pályázat azonban még – egyedüliként – elbírálás alatt áll (2026. október). A magyar pályázat kiemelkedően magas összegű; összehasonlításképp említendő, hogy Franciaország például 15 milliárd euró nagyságú összegre nyújtott be tervezetet. A legnagyobb összegű hitelt Lengyelország igényelte, mintegy 43 milliárd euró értékben.
A fentiekben bemutatott intézkedések egy irányba mutatnak a NATO által kitűzött elvárásokkal is. A közismert 2%-os, GDP-arányos ráfordítási küszöböt még 2014-ben tűzte ki célul a szervezet, teljesítésére pedig az első Trump elnökség idején került nagy hangsúly az USA – főképp az amerikai elnök elégedetlenségére– aránytalanul nagy szerepvállalása miatt. A 2025-ös NATO csúcson ezt a küszöböt a szövetségesek 5%-ra emelték, azaz 2035-ig a tagállamoknak a GDP-jük legalább 5%-át kell védelmi célokra fordítaniuk (ebből 3,5% közvetlen katonai kiadás, 1,5% kritikusinfrastruktúra-védelem, védelmiipar-fejlesztés). Ennek oka egyrészt a kialakult biztonsági környezet, másrészt Trump további nyomásgyakorlása és elégedetlensége a szövetségi rendszer működésével kapcsolatban.
Összegzés
Tényszerűen megállapítható tehát, hogy az európai haderők több területen is hiányosságokkal küszködnek, míg a biztonságpolitikai környezet egyre feszültebbé válik. A kialakult helyzet megoldására több szinten is érkezik válaszreakció. Az európai országok saját hatáskörükben is igyekeznek orvosolni a haderőbeli hiányosságokat, illetve az Európai Unió kollektív keretrendszerek, például a Readiness 2030 és a SAFE megalkotásával gördíti előre a stratégiai autonómia kialakítását. Mindezek mellett a NATO mint transzatlanti szövetségi rendszer is jelen van, amely az immár 5%-os ráfordítási küszöbbel szintén a fejlődési pályát ösztönzi. A fentiekben taglalt intézkedések jövőbeni hatékonyságát nehéz lenne megjósolni; a legideálisabb forgatókönyv mindenesetre a feszült geopolitikai helyzet enyhülése lenne, ami az egyes országok védelmi képességeinek elemzését meghagyná elméleti síkon.
Nyitókép forrása: lightsource / depositphotos.com
