A tavalyi év után az idén ismét a járvány árnyékában került megrendezésre a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen – immár negyedik alkalommal – az éves politikaelméleti és eszmetörténeti konferencia, amely ezúttal a politikai közösség és kollektív identitás témáját járta körül történeti példák és kortárs elméleti megközelítések segítségével.
A konferencia első szekciója a kollektív identitások alapmintázatairól szólt, ahogy azok a magyar politikai gondolkodásban megjelentek. Amint azt a szervezők megfogalmazták, a kollektív identitást leginkább akkor találhatjuk a viták középpontjában, ha politikai cselekvés alapját nyújtja. Mi több, a kollektív identitás olyan eszmei alapokat képes teremteni, amelyek alapvetően változtatják meg egy politikai közösség értékrendszerét, világnézetét, közgondolkodását.
Végzetes hiány és kettősség
Petneházi Gábor, az NKE Eötvös József Kutatóközpontja főmunkatársa, előadásában a kollektív identitás mintázataiban megjelenő azon kettősségre mutatott rá, amely meglátása szerint a XVI. sz. második felének Magyarországát jellemezte. Kiemelte, hogy ez a század döntő periódus volt a nemzetté válás szempontjából, amiben meghatározó szerepe volt a külső fenyegetettség sokkhatásának, és a legfőbb identitásképző elemnek a hiányt – a területi integritás hiányát és a kulturális hanyatlást – nevezte meg.
Az előadás során végigvette, miként jelenik meg a korszakban és válik a nemesi gondolkodás részévé az elszenvedett veszteségek nyomán az országegyesítés igénye, valamint jelenik meg a műveltség egyre szélesebb körben észlelt hiánya nyomán a kulturális felemelkedés programja az értelmiségi gondolkodásban. Egyértelműnek nevezte, hogy a XVI. században egy kulturális forradalom zajlott, azonban rámutatott arra is, hogy miközben a két törekvés egy ideig kéz a kézben, de legalábbis párhuzamosan haladt, a sikertelen erőfeszítések idővel bezárkózást eredményeztek a politikai hagyományban, a „politikai nemzet” pedig mintegy felülkerekedett a „kultúrnemzeten”.
Mit rákentek a századok
Zászkaliczky Márton, a Károli Gáspár Református Egyetem kutatója előadásában megkérdőjelezte, hogy beszélhetünk-e egyáltalán politikai diskurzusról egy töredékes szöveghagyomány és annak kaotikus fogalomhasználata esetén. A nemzettudat XVI. századi gyökereiről és azok vizsgálatáról szólva kiemelte, hogy egyfelől mindenképpen összetett, több rétegű identitástudatokról beszélhetünk (mint például az erdélyi szászok többes identitása, a mezővárosok magyar református öntudata, stb.), másfelől a korszak írott forrásaiban sem figyelhető meg – sokszor egyazon a munkán belül sem! – semmiféle egységes ország- és népnévhasználat vagy nemzetfogalom. Rámutatott, hogy bár fennáll valamiféle gondolati folytonosság, egy-egy kifejezés (gens, natio, populus, nemzet stb.) előfordulásakor egyáltalán nem egyértelmű, hogy pontosan milyen fogalmat ír le, így ezek megértése mindig kizárólag a konkrét kontextus vizsgálatával lehetséges. Hangot adott annak a véleményének, hogy már csak ezért sem helyes a későbbi értelmezések visszavetítése a korszak szövegeire, sem pedig az akkor használt szavak (pl. a natio) egységes – és éppen ezért az eredeti forráshoz képest esetleg eltérő értelmű – fordítása.
Életünket és vérünket
Az MTKI részéről Nagy Ágoston a rendi politikai közösség és a honvédelmi kötelezettségek viszonyára összpontosított az 1808-as diéta, azon belül is a nemesi felkelés szabályozásáról szóló viták kontextusában. Kiemelte többek között, hogyan érhető tetten az érvek ütköztetésében a nemesség belső, elsősorban vagyoni alapú, gyakorlati osztálytagozódása éppúgy, mint a nemesi egyenlőség ezzel párhuzamosan létező normája, a nemesi identitás olyan kulcstényezője, amilyen a katonai érdemek fontossága, valamint és a hadi kötelezettségvállalás általános belső igénye. Rámutatott, hogy a nemesség egyértelműen ragaszkodott az önkéntes katonai hozzájáruláshoz, amit a sorozásnál magasabb morális kategóriának tekintett, ugyanakkor a rendi szolidaritás megnyilvánulásaként közös kasszát hoztak létre azoknak a támogatására, akik önerőből nem tudtak volna eleget tenni ennek a morális kötelességnek.
Civilizációs alapok
A szekciót lezáró előadásában az NKE kutatója, Tóth Kálmán vázolta báró Eötvös József és Simor János hercegprímás 1869-es levélváltása alapján, hogy miként vélekedett a vallás- és közoktatásügyi miniszter az európai politikai közösség alapértékeiről, ezen belül a vallásszabadságról. Amint arra Tóth Kálmán rámutatott, a liberális politikus és hívő katolikus Eötvös nem tartotta kölcsönösnek az állam és az egyház viszonyát. És mivel a (nyugati) civilizáció alapját a keresztény vallásban látta, éppen azzal igyekezett megnyerni a hercegprímást – sikertelenül – a katolikus autonómia ügyének, hogy felhívta a figyelmét arra a veszélyre, amely egy állammal összefonódott egyházat az állam ellen irányuló érzület okán – mintegy járulékosan – állandóan fenyeget.
Nyitókép: A pozsonyi vár (Forrás: Depositphotos.com)
