A román főváros története egy évforduló apropóján.
A cikk első részét ITT olvashatják.
Az 1989-es fordulat utáni gazdasági és társadalmi folyamatok egy időre visszavetették a romániai városok fejlődését. Az elhúzódó válság következtében népességük egy része külföldre vagy vidékre távozott a jobb megélhetés reményében. De míg Bukarestnek voltak „tartalékai”, idővel egyre több külföldi vállalatot vonzott, és az elköltözők egy része is csak az agglomerációig jutott (a 2011-es népszámlálás adatai szerint a román főváros lakossága megközelíti az 1,9 millió főt), a többi város komoly veszteségeket szenvedett el. Iași és Constanța lakossága 300 ezer alá süllyedt, és tízezrekkel csökkent Craiova és Brassó lakóinak száma is. Több nagyváros továbra is tartósan stagnál, viszont olyan települések is vannak, ahol ez a trend az ezredforduló után – majd különösen a 2010-es évektől – megfordult. Iașiban komoly fejlesztésekre került sor, amelyek középpontjában az egyetem és néhány nagy külföldi beruházás (például az Amazon) áll. Moldva egykori fővárosát azonban továbbra is hátrányosan érinti periferikus elhelyezkedése, amit még súlyosabbá tesz a rossz infrastruktúra, főképp az autópályák hiánya. Ezzel szemben a Románia nyugati kapujának, 1989 óta pedig „a forradalom városának” számító Temesvár, valamint a soviniszta polgármester, Gheorghe Funar bukása utáni Kolozsvár fejlődését lakosságuk növekedése is tükrözi, ami jelentős mértékben a beköltözőknek köszönhető. Az utóbbi években különösen sokat beszélnek az elsősorban az IT-szektor bővülése miatt gyarapodó Kolozsvár szárnyalásáról.
„Erdély fővárosát” mostanában gyakran mérik össze Bukaresttel – amiből az előbbi egyértelműen jobban jön ki a lakosság összetétele (fiatalsága) és az életminőség szempontjából. Egy bukaresti szociológus a blogján 42 pontban foglalta össze Kolozsvár előnyeit Bukaresthez képest – a korrekt taxisoktól a parkokon és a városképen át a helyiek udvariasságáig –, amelyek közül nem egy a város egyfajta „közép-európaiságából” következik. De meg lehetne említeni még Nagyszebent is, amelyet szász polgármestere – a jelenlegi államfő, Klaus Iohannis –, segített fejlődő pályára állítani, és 2007-ben, Románia európai uniós csatlakozásának évében Európa kulturális fővárosa lehetett. Városképe varázslatosan megújult, és már-már egy németországi település hangulatát idézi. Egy másik erdélyi város, Gyulafehérvár „Románia spirituális fővárosaként” népszerűsíti magát, EU-s forrásokból helyreállított lenyűgöző, Vauban-típusú (azaz Marquis de Vauban francia hadimérnök nevéhez kötődő stílusban kialakított – a Szerk.) erődítménye pedig a centenáriumi ünnepségek egyik központi helyszíneként szolgált.
De hogy érinti mindez Bukarest pozícióját? Ceaușescu merész álmának következményei még sokáig láthatóak voltak a román fővárosban is. „Bukarest teljesen más városképpel került ki a kommunizmusból, főképp pedig más szellemmel, más hangulattal”, írta Lucian Boia román történész. A befejezetlen „Nép Háza” és környéke, a lepusztult és rosszul működő infrastruktúra, a tömeges elszegényedés és a gettósodó lakótelepek még sokáig meghatározták a román főváros lakóinak életét. De a diktatúra bukása után harminc évvel már sok minden megváltozott. Jóllehet néhány nyom még mindig látható – ilyen mementó például a lebontott Văcărești-kolostor helyén elterülő „városi rezervátum” –, a torzóban maradt épületeket fokozatosan befejezik, a foghíjtelkeket beépítik, és egyre több műemlék újul meg.
Egymás után emelik a felhőkarcolókat és a lakóparkokat, a Ceaușescu által átépíttetett Nemzeti Színház visszakapta eredeti homlokzatát, a belvárosi Lipscani valóságos „bulinegyeddé” alakult, a kóbor kutyák eltűntek, sőt még a végeláthatatlan lakótelepek tömbházainak szürkesége is változóban van.
Bukarest szemlátomást pezseg, gyarapszik és hipszteresedik, infrastrukturális problémái és számos, még mindig lerobbant épülete és negyede ellenére. Lassan befejeződik a „Nemzet megváltása székesegyház” (Urunk Mennybemenetele és András apostol katedrális) több mint tíz éve tartó – és számos ellentmondás által övezett – építése is. A 120 méter magas, több ezer hívőt befogadni képes monumemtális építményt a centenárium évében, 2018. november 25-én szentelték fel.
A 2018-as „centenáriumi” év – a kincstári optimizmus és lelkesedés mellett – azonban felvetett számos, az ország jövőjét is érintő kérdést. A román értelmiség egy része komoly vitákat folytatott már az évforduló előtt is, és meglehetősen kritikusan értékelte az 1918 óta eltelt évszázadot. A diktatúrák mellett a közel három évtizedes demokrácia is a mérlegre került, ami során az egyik leggyakrabban felmerülő kritika a túlzott centralizáció és az ország „vízfejűsége”, azaz Bukarest-központúsága volt. Noha Ioan-Aurel Pop – neves történész, a Román Akadémia jelenlegi elnöke – nem éppen arról ismert, hogy sokszor bírálná Románia utolsó száz évének teljesítményét (sőt), kolozsváriként nemrég ő is felidézte a már említett két világháború közötti ötletet, kijelentve, hogy „a fővárost a román föld földrajzi középpontjába helyezhették volna”, az pedig „semmi esetre sem Bukarest”. Pop szerint ha például Brassó lett volna a főváros, akkor a centenárium évében nem a Kárpátokat átszelő utak és vasútvonalak rossz minőségéről és további kényes problémákról kellene beszélni.
Ha egyedül nem megy, talán az összefogás segíthet. 2018 végén az érdeklődés középpontjába került négy erdélyi nagyváros – Temesvár, Arad, Nagyvárad és Kolozsvár – polgármestereinek bejelentése, hogy az európai uniós források hatékonyabb lehívása és különféle helyi fejlesztések érdekében megalakítják a „Nyugati Szövetséget” („Alianța Vestului”).
Noha a kolozsvári városvezető világossá tette, hogy szó sincs területi szeparatizmusról, egy populista politikus azonnal a „Nyugat leszakításáról” kezdett el beszélni az egyik bukaresti tévécsatornán. Bár ennek egyelőre semmi jele – az adót pedig elmarasztalták hamis hír terjesztése miatt –, a kérdés továbbra is nyitott: vajon az erdélyi nagyvárosok aktuális kezdeményezése mennyire tekinthető az erdélyi regionalizmus újabb megnyilvánulásának? Egy olyan, mondhatni „korszerű” formájának, amely nagyobb hangsúlyt helyez a gazdasági és fejlesztési szempontokra – legalábbis azokhoz az 1989 után időnként újra fel-felbukkanó román (vagy interetnikus) erdélyi és bánsági regionalista elképzelésekhez képest, amelyekben inkább a politikai decentralizáció és a kulturális emancipáció igénye domborodik ki. Vagy pedig elhal, mint olyan ellenzéki pártpolitikai kezdeményezés, amely a 2019-es kormányváltással okafogyottá vált. Noha a Nyugati Szövetség intézményesülése nem halad kifejezetten gyorsan (sőt, a szövetséget 2021 tavaszán még mindig nem jegyezték be a bíróságon), mindenesetre annál komolyabb kezdeményezésnek tűnik, mint amit egy fiatal román nacionalista aktivista fogalmazott meg 2015-ben: hogy a román fővárost helyezzék át Sepsiszentgyörgyre, letörve ezzel a „székelyföldi szeparatizmus” fenyegetését.
Nyitókép: Bukarest. A szerző felvétele.
A forrásmegjelölés nélküli fényképek a szerző felvételei.
