Demmel József történész két évtizede kutatja a 19–20. századi Felső-Magyarország sajátos viszonyait és a szlovák nemzetépítés kibontakozását. Számos tanulmánykötet és monográfia publikálása mellett a Kor/ridor szlovák-magyar történeti folyóirat és két könyvsorozat szerkesztője. 2011 óta dolgozik a békéscsabai Magyarországi Szlovákok Kutatóintézetében, 2017 óta pedig a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének munkatársa is. Az NKE Közép-Európa Kutatóintézet ösztöndíjasát eddigi eredményeiről kérdeztük.
Elsősorban a szlovákokra, illetve az általuk is lakott egykori Felső-Magyarországra fókuszálsz, emellett azonban a kutatási módszered is jellegzetes. A magyar történetíráson belül talán a „mikrotörténelemnek” nevezett irányzat áll hozzád a legközelebb. Hogy néz ki a mikrotörténetírás a gyakorlatban, milyenek a módszereid, és milyen kihívásokkal szoktál szembesülni?
Egyetemistaként, az ELTE Gazdaság- és Társadalomtörténet Tanszékén, az ott működő Történeti Kollégiumban egy hihetetlenül inspiráló közegbe kerültem, ahol a történetírás legújabb módszertani lehetőségeivel ismerkedtem meg. A másik, számomra meghatározó hatás pedig a Művelődéstörténeti Tanszéken ért, ahol Kiss Gy. Csaba a szlovák-magyar kapcsolatok témájának fontosságára mutatott rá. Arra gondoltam, érdemes lehet a két témát egyesíteni, és a modern történészi perspektíva- vagy léptékváltást a szlovák–magyar közös múlt terepén is kipróbálni. Ezzel a megközelítéssel hirtelen nagyon sok új kérdés, új nézőpont merült fel, amiknek a segítségével talán sikerült elkezdeni a közös múlt legkonfliktusosabb témáinak átkeretezését. Az igazat megvallva azonban soha nem követtem igazán szigorúan a mikrotörténeti módszertant, ez számomra inkább egy speciális kutatói hozzáállást, egy forráskezeléssel, kérdésfeltevéssel, a perspektíva megválasztásával kapcsolatos érzékenységet jelent.
A Felső-Magyarországon/Felvidéken kívül egy másik érdekes, a szlovákság számára fontos régióval is foglalkozol, az Alfölddel, pontosabban annak a szlovákok által újra benépesített délkeleti részével. Milyen helyet foglal el ez a régió a szlovák nemzettudatban? Milyen témák, személyek kutatásával foglalkozol?
A magyarországi szlovákság múltjának számos olyan pontja van, amivel érdemes foglalkozni. Számomra talán a legizgalmasabb kérdés az alföldi szlovák tömb és a felső-magyarországi, majd csehszlovákiai szlovákság kapcsolata, ami nem szakadt meg a 18. század elején, a nagy betelepítési hullámokat követően. Folyamatos volt a vándorlás, a csere, az interakció a két szlovák tömb között. Az árvai, turóci, liptói, nyitrai szlovák családokból származó értelmiségiek, tanítók, lelkészek, művészek vagy csak jobb megélhetést remélő, vállalkozó szellemű iparosok, kereskedők, gazdálkodók még a 19. században is folyamatosan áramlottak a Dél-Alföldre, és ennek csak az egyik, de persze nem megkerülhető oka volt, hogy egy nagy alföldi mezőváros egyházközsége valószínűleg komolyabb fizetést tudott adni a papjainak vagy tanítóinak, mint egy hegyvidéki kis falu. De fontos lenne árnyaltabban ábrázolni a II. világháború utáni csehszlovák-magyar lakosságcserét is, ami nem biztos, hogy csak a kényszerűen kitelepített magyaroknak lehetett trauma. Szlovák és magyarországi szlovák kutatók az utóbbi években azt is feltárták már, hogy az „önként” kitelepülő magyarországi szlovákok milyen komoly állami propagandának, sőt nyomásgyakorlásnak, olykor fenyegetésnek voltak kitéve, és hogy a lakosságcsere ugyanúgy szétszakított családokat és szétzúzott közösségeket az Alföldön, mint például a Csallóközben.
A Nemzeti Közszolgálati Egyetem ösztöndíjasaként most részt veszel az NKE EJKK keretében működő Közép-Európa Kutatóintézet munkájában is. Kutatási témád Milan Rastislav Štefánik, aki a csehszlovák állam egyik megalapítójaként – a cseh Tomáš Garrigue Masaryk és Edvard Beneš mellett – a szlovák nemzettudat egyik kultikus alakjának számít. Ki volt ő a szlovákok számára?
A legutóbbi olyan televíziós szavazásokon, ahol a legnagyobb, legmeghatározóbb szlovák történelmi személyiséget keresték, Milan Rastislav Štefánik rendre az első helyen végzett, évente tucatnyi szakmai és ismeretterjesztő könyv jelenik meg róla, sőt még műfaji szempontból is igényes, színvonalas képregények is megjelennek az életéről. Mindez azt mutatja, hogy kultusza, a róla szóló diskurzus egy igen aktív szakaszban van. Ez nem is csoda. Szlovák szempontból elmesélve egy hihetetlen hőstörténet az övé. A szegény evangélikus pap fia, aki 10 évesen elhagyja a kosarasi (Košariská, Trencséni kerület) szülői házat, s 18 évesen az országot is, huszonéves korára elismert csillagász lesz Franciaországban. Nemcsak bejáratos a legelőkelőbb párizsi szalonokba, de francia megbízásból beutazza az egész világot: napfogyatkozást figyel meg Turkesztánban, Afrikában az Atlasz-hegységen átkelve csillagvizsgálónak keres helyet, Tahitin a Halley-üstököst figyeli meg, Ecuadorban obszervatóriumot épít, de azt is eléri, hogy a francia állam építhesse ki ott a távíróhálózatot. Ez utóbbi aztán megnyitja a kapukat számára a legfelső francia politikai körökbe is, az első világháború idején pedig oroszlánrészt vállal Csehszlovákia létrehozásában. Bár az első években francia repülőstisztként is helytállt, ennél sokkal nagyobb jelentősége van annak, hogy kapcsolatrendszere révén elérte: az antanthatalmak vezetői fogadják őt, Masarykot és Benešt, és e tárgyalások nyomán a háborús célok közé sorolják Csehszlovákia létrehozását is. Ahogy a szlovák történész, Ľubomír Lipták írja, ez egyáltalán nem volt magától értetődő fejlemény – Štefánik kapcsolatrendszere, személyisége és politikai víziói nélkül talán máshogy alakul ez a történet.
Milyen helyet foglal el ugyanő a magyar nemzettudatban? Hiszen fiatalkorát mégiscsak a Magyar Királyságban töltötte, és Magyarország meghatározó szerepet töltött be az életében.
A helyzet az, hogy Štefánik 1914-ig gyakorlatilag láthatatlan volt Magyarország számára, 1914 után pedig – mint ellenséges katonatisztről – nyilván még kevesebb információ szivároghatott róla haza. Aztán alig pár hónappal a fegyverszünet után meghalt: egy repülőgépbalesetben 1919 májusában életét vesztette. Személyes tapasztalata, véleménye tehát nem volt, nem is lehetett róla magyar kortársainak. 1919 után pedig leginkább a csehszlovák kultusza felől látszik csak Magyarországon. Erre a legjobb példa, hogy Gyökössy Endre, aki két éven keresztül iskolatársa volt Szarvason, írt egy regényt Štefánik szarvasi diákéveiről – csakhogy a regényben gyakorlatilag egyáltalán nem szerepelnek Gyökössy személyes élményei, benyomásai Štefánikról, holott ugyanabban a zárt diákközösségben éltek két éven keresztül. Gyökössy csak a korabeli, 1920-as, 1930-as évekbeli sajtóhírek alapján ábrázolja a diákéveit. Az ő regényének a főhőse már a bölcsőben is azon gondolkozik, hogy megalapítsa Csehszlovákiát, és még a kutyáját is Prágának nevezi el. Halála is azért következik be Gyökössy szerint, mert a magyar föld kivetette magából az árulót, és nem engedte, hogy a földjére lépjen…
Többen is megfogalmazták már, hogy a történelmi Magyarország multietnikus közegében a magyar nemzetállam-építés erőltetése tulajdonképpen a magyar elitek – utólagos bölcsességgel megfogalmazva – rossz helyzetfelismerésében gyökerezett. Vagyis abban az illúzióban, hogy a multietnikus, legalább felerészben nem magyar anyanyelvűek lakta „történelmi” Magyarországot magyar nemzetállammá lehet alakítani. Ebből azután sem engedtek, hogy bebizonyosodott: ehhez akkor már késő volt, a nemzetiségi elitek a 19. század derekára már elég fejlettek voltak ahhoz, hogy a magyarral a saját nemzetépítésüket állítsák szembe. Hogy alakult a modern szlovák nemzetté válás a felső-magyarországi vármegyékben?
Nem gondolom, hogy a magyar elitek rosszul értelmezték volna a helyzetet – ez az adott feltételrendszer keretei között egyszerűen egy megoldhatatlan ügy volt, és ezt a legjobb magyar politikusok pontosan látták. Hiszen a magyar állam az integrációban, a nemzetiségiek pedig az önállósodásban voltak érdekeltek. Az integráció két központi eleme, a magyarosodás és a demokratizálódás viszont a nemzetiségi mozgalmaknál pont a dezintegráció felé hatott: a magyarosodás elidegenítette őket és a kifele irányuló mozgásukat erősítette, míg az, hogy 1848-ban állampolgárként politikai jogokat kaptak, épp az önállósodásukhoz adott komoly eszközöket.
A rivális nemzetépítések korába visz legújabb munkád, a Szörnyeteg Felső-Magyarországon? Grünwald Béla és a szlovák–magyar kapcsolatok története című könyv, amely egyszerre jelent meg magyar és szlovák nyelven. Milyen kép él Grünwald Béláról a magyar és a szlovák történetírásban, történeti tudatban?
Grünwald Béla zólyomi alispán volt, a szlovák nemzeti emlékezet egyik legnegatívabb, szinte diabolikus figurája, aki egyszemélyben testesítette meg a dualizmuskori magyarosítást, a szlovákság elnyomását, hiszen az ő nevéhez köthető például a szlovák tannyelvű gimnáziumok, illetve a Matica slovenská szlovák nemzeti kulturális és közművelődési egyesület 1875-ös bezárása. Ezzel szemben a magyar oldalon jobbára jelentős politikusnak és lényeglátó történésznek tekintik, és csak ritkábban merül fel vele kapcsolatban szlovákellenes politikájának kétség kívül kínos öröksége.
Hogy közelítettél a témához, Grünwald személyéhez és közegéhez?
Eleinte nem sok kedvem volt Grünwalddal foglalkozni, hiszen azt gondoltam, hogy egy elvakult soviniszta gondolkodásmódjában nem sok elemeznivaló lehet. Aztán a Kalligram Kiadó igazgatója, Szigeti László megkért, hogy vegyek részt Grünwald A Felvidék című művének a szerkesztésében, s ekkor kerültek a kezembe először Grünwald levelei. Egy hihetetlenül intelligens, környezete által rajongásig szeretett, óriási munkabírású, de érzékeny, önreflexív ember képe bontakozott ki, ami persze egyáltalán nem egyezett a prekoncepcióimmal. Innen kezdett érdekelni a története, hogy a megkövült, szoborszerű alak, az absztrakt történelmi személyiség mögé pillantva a felszínre hozzam egy hús-vér ember történetét is.
Mi az, ami a kutatás és az írás során meglepett? Mi az, amivel szerinted ez az alapos munka gazdagíthatja – árnyalhatja, esetleg átírhatja – a dualizmus kori magyar–szlovák kapcsolatok történetét?
Egyértelműen a magánéleti szál felgöngyölítését élveztem a legjobban a kutatás során. Hiszen kiderült, hogy a szlovák-magyar politikai konfliktus mögött egy teljesen más jellegű történet is meghúzódik. 1873 végén, 1874 elején a legolvasottabb szlovák lapban megjelent egy vígjáték, Spanyol komédia címmel. Bár a szerzőt Don Basilio Santofuego de la Bombasnak hívták, a mű pedig egy Bellos Rinaldos nevű gyáva, álnok rablóvezér tisztességtelen szerelmi kalandjairól szólt, Besztercebányán mindenki azonnal rájött, hogy a szerző valójában Viliam Pauliny-Tóth, a szlovák mozgalom vezetője, a főszereplő pedig nem más, mint Grünwald Béla alig leplezett irodalmi alteregója, míg maga a színdarab a Besztercebányán Grünwaldról városszerte terjedő pletykákat öltöztette szépirodalmi köntösbe. Egyértelmű, hogy az addig a besztercebányai elitben a társaság közepének számító Grünwald társadalmi presztízse ekkor omlott össze, ő pedig elmagányosodott, súlyos pszichés és neurotikus panaszok kezdték gyötörni. Ennek hátterében azonban nemcsak a társasági életben elszenvedett presztízsveszteség állhatott. Nemhogy Viliam Pauliny-Tóth, de még Grünwaldnak a városban élő szülei sem tudtak róla, hogy az alispánnak volt egy titkolt családja: az egyik megyei hajdú lányától, a Viliam Pauliny-Tóth által is kifigurázott Augustína Slimákovától született egy törvénytelen fia, de alighanem ő volt az apja a kisfiú tíz hónappal fiatalabb húgának is. Bár az anyjuk bizonyosan életben volt, 1874-ben mégis mindkét gyermeket örökbe adták. Nagy a valószínűsége annak, hogy az örökbeadás legfontosabb oka az volt, hogy a gyermekek anyja Ogusta Slimaquez néven szintén beazonosítható volt a besztercebányaiak, vagyis Grünwald környezete számára.
Visszakanyarodva Štefánikhoz: hogyan szeretnéd bemutatni az ő életét és ténykedését?
Bár Štefánik törvénytelen gyerekeiről egyelőre nem tudok, az ő történetében is a hétköznapi ember életét meghatározó sorsesemények, fordulópontok érdekelnek. A történelmi Magyarország szempontjából Štefánik szerepe természetesen nem változik egy alapos vizsgálat által sem, viszont ha a „történelmi személyiség” helyére itt is egy hús-vér ember portréját állítjuk, jobban érthetővé, befogadhatóvá válik a története. A sarkos állítások, szlogenek helyett jobban érdekel, hogy milyen családi traumákat örökölt, amelyek már gyerekként meghatározták, ahogy az államról és a magyarokról gondolkodott, hogy milyen szerepe volt egy-egy iskolai verekedésnek, szerelmi csalódásnak vagy épp lelkiismereti válságnak ahhoz, hogy francia állampolgár, majd a „monarchia szétverője” váljon belőle. Hogy egy példát mondjak: az eddigi narratíva szerint Štefánik a „magyarosítás” miatt döntött úgy, hogy 18 évesen elhagyja Magyarországot. A Štefánik családot valóban komolyan érintették az 1840-es évektől kezdve olyan állami retorziók, amelyek elsősorban szlovákságuk melletti kiállásuk miatt érték őket. De az biztos, hogy Štefánikot 17 évesen Szarvason egy olyan komoly szerelmi csalódás érte, amelynek hatásai még tíz évvel később is érezhetőek voltak, és az is biztos, hogy egy érettségi előtt álló fiúnak ez legalább olyan fontos szempont lehetett a döntésében, mint a családját ért traumák.
Nyitókép: A pozsonyi vár (Forrás: Depositphotos.com)
