Napjainkra vált szinte egyeduralkodóvá a tan, hogy az internet legyen szabad(on felhasználható). Ne legyen hát túl sok joga a szerzőnek, de legyen szabad a megosztás és a digitális tartalom. Ám továbbra sincs ingyen ebéd – kotyog bele az idillbe minduntalan a közgazdaságtan.
Az Egyesült Államok szerzői jogi törvényeiben létezik egy „fair usage”, azaz tisztességes felhasználás nevű kitétel. Ez teszi lehetővé a szerzői jog által védett anyagok korlátozott felhasználását anélkül, hogy a szerzői jog tulajdonosának engedélyére lenne szükség. Tisztességes felhasználásnak minősül a kommentálás, a kritika, a hírközlés, a kutatás és az oktatás esete.
Nem véletlenül szerepel a tengerentúlon kivételként a kritika műfaja. Ennek egyik ága, a paródia ugyanis már a lexikonok szerint is valamely jól ismert ember, mű, műfaj vagy stílus komikus hatású utánzása. Legjellemzőbb vonása az utánzással járó torzítás, túlzás. De talán még fontosabb benne a kritikai mozzanat – ezért is lenne igencsak ellentmondásos előzetesen engedélyt kérni egy paródiára.
A Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában megjelent új értekezés – érzékelve vagy legalábbis vélelmezve a hazai megközelítés bizonytalanságait – annak feltárására vállalkozik, hogy a hazai szerzői jog milyen megközelítést alakított ki a paródiáról, ez az álláspont mennyiben helytálló, volna-e olyan pontja, amely kiigazításra szorul, és ha igen, ez a releváns jogszabályok milyen módosítása útján képzelhető el. Ugyanis hiába elterjedt és közkedvelt különféle alkotásokat a legkülönfélébb műfajú és minőségű paródiákhoz (mémekhez urambocsá!) felhasználni, e felhasználás jogszerűségének feltételeivel az esetek jelentős részében a felhasználók nincsenek tisztában. Ugyanakkor a hatékonyan működő szerzői jog szinte az egyetlen lehetőség, hogy anyagi biztonságot teremtsünk a szerzőknek.
Pogácsás Anett, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egyetemi adjunktusa a kötet ajánlásában így fogalmaz: „[a] szerzői művek paródiacélú felhasználásának bizonytalan jelene kapcsán a szerzők, felhasználók és egyéb érdekeltek úgy érezhetik, hogy a hírhedt mondás inkább megfordítva szemlélteti a helyzetet: „Szeretem én a viccet, csak nem értem” – legalábbis ami annak a jogi hátterét illeti. Az olvasó nem választhat ennél a kötetnél hasznosabb útikalauzt, ha szeretné magát túllendíteni ezen a holtponton.”
