Alkotmányjogi utazás Amerikában címmel átfogó interjúkötet jelent meg Sándor Lénárd tollából 2021-ben. Az NKE Amerika Kutatóintézetének tudományos segédmunkatársa, az Alkotmánybíróság volt főtanácsadója könyvében betekintést nyújt az amerikai alkotmányjogi szemléletmód sajátosságaiba, kihívásaiba. Interjú.
Honnan jött az ötlet, hogy egy amerikai alkotmányjogi dilemmákkal foglalkozó interjúkötettel álljon a hazai olvasók elé?
Itthon jogot végeztem, de később lehetőségem nyílt az Egyesült Államokban egy kisebb egyházi egyetem MBA programjában részt venni. Az ott töltött hétköznapokban az amerikaiak közéleti kérdések iránt tanúsított érdeklődése ragadott meg leginkább. Jól emlékszem azokra a nyári egyetemi estékre, amikor a nem jogászhallgatók is hosszasan vitáztak arról, vajon helyes-e a Legfelsőbb Bíróság legutóbbi döntése, illetve hogyan lehetett volna jobb döntést hoznia. Ez a légkör és kultúra mély nyomot hagyott bennem. Amikor hazatértem Magyarországra, az Alkotmánybíróságon helyezkedtem el, ahol hasonló szakmai vitáknak testközelből lehettem tanúja, illetve részese. Megőrizve egyfelől az idegen jogi kultúrák és módszerek iránti érdeklődésemet, másfelől pedig az itthon szerzett szakmai tapasztalatokat felhasználva, könyvemben alapvetően az Amerikában megismert szemléletmódot törekszem itthon ismertebbé és népszerűbbé tenni. Ennek pedig egy egészen sajátos módja, ha ezt azoknak a jogtudósoknak, intézményvezetőknek és gyakorlati jogász szakembereknek a szemén keresztül tehetem, akik abban a kultúrában nevelkedtek és élnek. Úgy vélem, hogy ez közvetlen, emberközeli képet fest az amerikai alkotmányos kultúráról, valamint azokról a kihívásokról, amelyekkel az amerikaiak jelenleg szembesülnek.
Mi volt a legnagyobb kihívás a kötet elkészítésekor?
Számos technikai akadállyal kellett megbirkózni egy-egy interjú elkészítésekor. Legnagyobb kihívást mégsem ezek az akadályok, hanem az interjúalanyok kiválasztása és gondolatviláguk előzetes megismerése és megértése jelentette. Valamennyi interjú külön-külön világot tár az olvasó elé, amelyek ugyanakkor szervesen összefűződnek. A legnagyobb erőfeszítést ennek megkomponálása igényelte.
Aligha véletlen, hogy a könyv számára meginterjúvolt mintegy kéttucatnyi szaktekintély zömében konzervatív vagy libertariánus felfogású jogász – például a The Federalist Society vagy a Cato Intézet elnökhelyettesei. Milyen okok állnak ennek a koncepciónak a hátterében?
Való igaz, hogy a megszólalók között tekintélyes konzervatív és libertariánus professzorok egyaránt találhatók. Ugyanakkor mégsem gondolom azt, hogy a kötet teljesen egyoldalú lenne, hiszen számos, inkább a progresszív irányzathoz gravitáló gondolkodó is helyet kap. Közéjük sorolható például Bruce Ackerman, Adam Winkler, David Gray vagy bizonyos tekintetben Jeff Rosen is. Ugyanakkor az Egyesült Államok intellektuális, elméleti jogéletében jelenleg egyértelműen a progresszív gondolkodás a domináns. Ez tükröződik az egyetemi oktatásban és kutatásban, ahol a konzervatív és libertariánus professzorok alulreprezentáltak és nem jutnak olyan lehetőségekhez, mint progresszív társaik. Így például az emberi jogi gondolkodás természetjogi hagyománya, az alkotmány originalista értelmezése, a demokratikus hatalomgyakorlás és az alkotmányos felülvizsgálat egyensúlya vagy a szubszidiaritás elvének jelentősége háttérbe szorulnak az elméleti vitákban. Ez egyfelől diszharmóniát okoz az ebből a szempontból az egyre inkább kiegyenlítetté váló bírói kar felfogásához és gyakorlatához képest, másfelől pedig csorbítja azt a szellemi sokszínűséget és vitát, amelyért most a konzervatív és libertariánus jogászkörök küzdenek a tengeren túl. Az interjúkötet szándékoltan ezt a dinamikát kívánja megragadni.
Az interjúkat olvasva egy amerikai vallási vezető, korábban egy állami legfelső bíróság bírája – Dallin H. Oaks – kijelentése jutott eszembe, aki szerint „az alkotmány megbecsülését gyengítik az arra irányuló erőfeszítések, hogy a szabadság és az önigazgatás helyett a mindenkori társadalmi irányzatokat tegyék meg a megalapítása indokául.” A progresszív aktivizmus ehhez hasonló kritikája a kötetben megszólalóknál is nem egyszer fellelhető. Konzervatív szemmel milyen fenyegetést jelent az „élő alkotmány” elgondolása?
A kötetből vett rövid és találó hasonlattal élve ez a jelenség vezetett végső soron oda, hogy több tüntetést lehet látni a Legfelsőbb Bíróság épülete, mint a tagállami vagy szövetségi demokratikus törvényhozó intézmények előtt. Az „élő alkotmány” elgondolása szerint az alkotmány egy folyamatosan fejlődő dinamikus dokumentum, a bírók pedig arra kapnak felhatalmazást, hogy jogalakító értelmezésük révén passzusait a jelenkor kihívásaihoz igazítsák, illetve az alkotmányra hivatkozva újabb és újabb jogokat „olvasszanak ki”. Jó példaként szolgál erre a felfogásra az abortuszt jogként elismerő 1973-as Roe kontra Wade vagy az azonos neműek házasságát kimondó 2015-ös Obergefell kontra Hodges döntések. Ez a progresszívok által képviselt felfogás azt feltételezi, hogy a bürokratikus hatalomgyakorlásban és a bírói felülvizsgálatban testet öltő „társadalmi mérnökösködés” szerepének növelése egy folyamatosan tökéletesedő világot fog teremteni. E felfogással szemben azonban több aggály is megfogalmazható. A jogviták vagy alkotmányos viták eldöntésékor nem azt kérdezi, mit enged vagy tilalmaz az alkotmány, hanem azt, hogy mi lenne a jónak vélt szabályozás. Mindez pedig felborítja a hatalomgyakorlás demokratikussága és alkotmányos korlátai közötti egyensúlyt. Az „élő alkotmány” teóriája ezért sok esetben azon politikai preferenciák és célok megvalósítására szolgál, amelyek demokratikus úton nem érhetőek el. Ennek eredményeként a bíróságok a közpolitika alakításának olyan fórumaivá válnak, amellyel megkerülhetők a demokratikus akaratképzés intézményei. Ráadásul az Egyesült Államokban ez egy erőteljes központosítással is párosul, amelynek során számos alapvető jog tekintetében a szövetségi bíróságok azt követelik meg a kontinens nagyságú országtól, hogy „egyetlen ütemre meneteljen”. Az „élő alkotmány” elmélete így jelentős mértékben hozzájárult a Legfelsőbb Bíróság hatalmának ésszerűtlen megerősödéséhez, ami többes következménnyel jár. A bírósági eljárások tétje ma már sok esetben nagyobb, mint a Kongresszusban zajló vitáké. Ennek következményeként a politikai pártok legfontosabb programjai közé tartozik, hogy milyen jogértelmezési felfogást képviselnek. A bírók kinevezési eljárását pedig ezért övezik vitriolos és botrányos viták az utóbbi évtizedekben. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a fajta jogértelmezés nemcsak az amerikai alkotmányjogban lelhető fel. Jelen van az európai jogban és a nemzetközi jogban is. A nemzetközi bírói fórumok úgynevezett „evolutív” jogértelmezése itt nem a demokratikus akaratképzést, hanem az államok közötti konszenzust gyengítheti.
Ha már a földrészünket említette, milyen párhuzamokat lát az amerikai és az európai – elsősorban az uniós – helyzet között?
Az amerikai történelmi tapasztalat számos olyan közjogi kérdést vet fel, amelyek az európai integrációról szóló jelenkori vitákban előkelő helyen szerepelnek. Létezik-e európai szuverenitás vagy az európai integráció a tagállamok szuverenitásának talapzatán áll? Kit képvisel és mi a funkciója az Európai Parlamentnek? Mi az Európai Bíróság szerepe, és melyek hatáskörgyakorlásának korlátai? Milyen szerepet játszik a szubszidiaritás? Vajon az Európai Unió egy szövetségi államrendszer irányába vagy pedig inkább a szuverén államok nemzetközi együttműködésének irányába gravitál? A jelenkori európai politikai vitákat átható súlyos közjogi kérdésekhez hasonlóak az amerikai történelem korábbi szakaszaiban már felbukkantak. Az ezeket övező viták például nem egyszer alkotmányos válságokba torkolltak, így gondolhatunk például John Adams és Thomas Jefferson küzdelmeire, az amerikai polgárháborúra vagy a „roosevelti forradalomra” és a New Deal programjára.
Ez milyen tanulságokat hordoz?
Többek között említhető a közpolitikai döntéshozatali rend torzulása, amelyben bíróságok veszik át a népképviseleti szervek hatáskörébe tartozó feladatokat. A bírók nem választott tisztségviselők, tehát nem feladatuk a többség akaratának képviselete, valamint politikai értelemben nem is vonhatók felelősségre, ez pedig a demokratikus közpolitika-alkotás elgyengüléséhez vezet. A tengeren túl ez súlyos gond, ugyanakkor Európában sem ismeretlen jelenség. Gondoljunk arra, hogy az uniós jog legnagyobb fejlesztőjeként, motorjaként, a luxemburgi Európai Bíróságot tartjuk számon. Bár ez kétségkívül rendkívüli teljesítmény, mégis szereptévesztés. Ez ugyanis arról árulkodik, hogy az európai integráció jövőjét és az európai polgárok életét alapvetően befolyásoló kérdések nem a tagállamok egyezsége mentén és nem is demokratikus viták keretei között, hanem talárok mögé bújva dőlnek el.
Ehhez kapcsolódik a tengerentúl közismert „adminisztratív állam” jelensége is, amelyben a törvényhozó a saját feladatát adminisztratív hivatalokra delegálja. Ez pedig nemcsak komoly demokratikus aggályokat idézett elő, hanem kéz a kézben jár egy központosítási törekvéssel is, amelyben Washington folyamatosan elvonta a tagállamok hatásköreit, saját pénzügyi forrásokra tett szert, és a folyósításukhoz folyamatosan közpolitikai feltételeket szab. Ahogy pedig az interjúkötetben is említett angolszász mondás tartja: „az rendeli a nótát, aki fizeti a muzsikust.” Európában ezek a küzdelmek jelenleg épp a szemünk előtt zajlanak.
Voltak olyan elemek az interjúkban, amelyek az ön számára is meglepetésszerű felismerést jelentettek, vagy más okból emlékezetesnek, kiemelésre érdemesnek tart?
Természetesen magam is rengeteget tanultam az alkotmányjogi utazás során. Számos olyan izgalmas anekdotával ismerkedhettem meg, amelyek valóban elevenné teszik ezt a hagyományt. Kifejezetten érdekesnek és mind az Egyesült Államok története, mind pedig a szélesebb értelemben vett egyetemes alkotmánytörténet szempontjából tanulságosnak találtam az „éjféli bírók” történetét. A föderalista John Adams elnök azért, hogy megnehezítse a már megválasztott, de még beiktatásra váró utódjának, az antiföderalista Thomas Jeffersonnak a dolgát, elnökségének utolsó napjaiban számos szövetségi tisztviselőt nevezett ki. Ennek keretében új bírói posztokat hozott létre, amelyekre föderalista szemléletű bírókat jelölt. Közéjük tartozott a később legendássá vált John Marshall főbíró, valamint William Marbury is, akinek azonban az időközben lezajlott elnökváltás után az elnök államtitkára, James Madison megtagadta a kinevezés átadását. William Marbury a Legfelsőbb Bíróságot kérte arra, hogy állapítsa meg az elnök mulasztását és kötelezze a kinevezés átadására. Így bontakozott ki a jogi egyetemeken sokszor felemlített híres Marbury kontra Madison ügy. A bíróság nagy dilemma elé nézett. Ha Marbury beadványát teljes egészében elutasítja, akkor meghátrál és a kormányzati hatalom alá rendelődik. Ha viszont teljes egészében helyt ad neki, akkor fennáll annak a veszélye, hogy az elnök egyszerűen nem hajtja azt végre, és így a bíróság egyfajta „papírtigrissé” válik. Ilyen körülmények között döntöttek úgy, hogy nem kötelezhetik az elnöki adminisztrációt a kinevezés átadására, mert egy ilyen hatáskörgyakorlás alkotmányellenes lenne. Jefferson elnök ezzel „pirruszi győzelmet” aratott. Ugyan örülhetett annak, hogy Marbury mégsem lett bíró, de cseppet sem volt elragadtatva attól, hogy az ebben a döntésben elsőként kimondott alkotmányos felülvizsgálat lehetősége a bírói hatalmat a törvényhozói és végrehajtói hatalommal azonos szintre emelte. A döntés nemcsak az amerikai, hanem az egyetemes alkotmánytörténet fejlődési útját is jelentős mértékben befolyásolta, hozzájárult a modern alkotmánybíráskodás kialakulásához és elterjedéséhez. Emellett pedig bizony sok tanulságot rejt a jelenkori európai politikával összefüggésben is.
A könyv előszavában Nelson Lund úgy véli, a kötet a magyar olvasóknak is segíthet eldöntetni, hogy „az amerikai rendszernek mely elemeit tartják elfogadhatónak a nemzetük számára, és ezzel szemben melyek azok, amelyekről azt gondolják, talán bölcsebb lenne elkerülni őket”. Ön szerint melyek lennének a megszívlelendő elemek a számunkra?
Minden alkotmányos rendszer egyedülálló, és nem is lehet megérteni anélkül, hogy ne értenénk a mögötte meghúzódó elméleti alapokat, kultúrát és történelmi valóságot. Fontos ezért, hogy egy-egy alkotmányt mindig ezen a szemüvegen keresztül vizsgáljunk. A jogösszehasonlítás érdekes, értékes és hasznos tanulságokat is rejthet, ugyanakkor éppen a jogi kultúrák pluralizmusa miatt óvatosnak kell lenni az alkotmányos szabályok átvételét vagy univerzális érvényességét megfogalmazó kívánalmakkal. Az interjúkötetből kitűnik, hogy a magas szintű és élénk közéleti vitakultúra az amerikai alkotmányos rendszer egyik szerves része. Ha szabad így fogalmaznom: jellegadó sajátossága. Szerepet játszik a kollektív identitás formálásában és a demokratikus akaratképzésben. Úgy vélem, hogy ennek a szemléletnek a meghonosítása erősítheti az európai országokat.
