A The Palgrave Encyclopedia of Global Security Studies szerkesztése jóval a világjárvány előtt kezdődött, és a szócikkek közül is jó néhány elkészült 2020 tavaszára. A tartalom hangsúlyai mégis elősegítik, hogy a pandémia értelmezhetővé váljon és annak jelentősége is tudatosuljon.
Mindezt olyan szerzőkkel teszi, akik jelentős részben nem az elitbe sorolt egyetemekről érkeztek, sőt, számosan közülük muszlim többségű, szélsőségesen patriarchális társadalmakban élő nők. Ez a horizontális megközelítés a presztízsközpontú, jellemzően elit buborékok által megjelenített akadémiai világban általában véve is ritka jelenség, a nemzetközi kapcsolatok területén pedig (történész szemmel legalábbis) nyílt lázadásnak tűnik. A szerkesztőbizottságot a kiberbiztonság, az USA terrorellenes fellépése és Kína témájában is sokat publikáló kanadai Scott Romaniuk és a Corvinus Egyetem docense, Marton Péter alkotják. A kötet az online térben már elérhető, de még bővül és az oldalon található jelzés szerint hamarosan nyomtatásban is megjelenik.
Itt nem vállalkozom a szócikkek teljességének áttekintésére, egy enciklopédiát valószínűleg nem is érdemes ekként olvasni. Saját kutatási területemhez illeszkedve, a környezeti vonatkozású szócikkek súlypontjait és szervezőelvét igyekszem bemutatni.
Újítások
Marton Péter az Environmental Security Complex című szócikkében fogalmazta meg, hogy két szempontból is tudatosan tértek el a megszokottnak tekinthető szemlélettől. Egyrészt az enciklopédia szerkezete arra ösztönöz, hogy amikor biztonságpolitikára gondolunk, indokolt esetben ki tudjunk lépni az államcentrikus, vagyis politikai-katonai alapállásból. Ez nem ideológiai döntés: Marton kutatásaiban revideálta a regionális biztonsági komplexum elméletét, és ezt a környezeti biztonságra alkalmazta: “Ha a „környezet” egy nagy egészet jelent, akkor nem magától értetődő, hogy milyen feltételekkel lehetne térben vagy fogalmilag szétbontani a vélt alkotóelemekre. Ha mégis megtesszük, észben kell tartanunk, hogy az egészet újra kell majd egyesítenünk.”
Az enciklopédia itt elemzett részeinek másik újítása a fenti látásmódból következő módszertani kérdésre adott válasz. Ha komolyan vesszük azt a triviálisnak ható megállapítást, hogy a legtöbb olyan jelenség, amelyet környezeti veszélynek tekinthetünk, nem ismer államhatárokat, sőt a legtöbb esetben geopolitikai régiókat sem, részben új elemzési módokat kell keresnünk. A Marton által javasolt megoldás a Science and Technology Studies-ból lehet ismerős: ha követjük az egyes anyagok útját, különös tekintettel transzformációik leírására, szinte minden jelenkori történetben feltárul a természet-kultúra hibridje.
„Ezekben az esetekben a biztonsági komplexumokat úgy képzelhetjük el, hogy azok egy adott pontban keletkeznek (még akkor is, ha az ásványi ércek felhalmozódása, a gyémántban gazdag folyómeder, vagy egy olajmező sokféle formát ölthet). Ezek hatásukat azután részben kereskedelmi csatornákon keresztül áramló nyersanyagok, áruk és más termékek formájában fejtik ki, részben pedig ezen források meglétén vagy hiányán keresztül, amely révén elvesztik térbeliségüket, vagy éppen mindenütt jelen lesznek. Még akkor is, ha hatásuk minden irányban terjed, léteznek fokozatok, amelyek a forrástól való távolság függvényei (bár ez nem mindig szükségszerű) A fokozatok azért fontosak, mert összefüggésbe hozhatók az okozott kár mértékével. […] Ahogy említettem, fontos, hogy tudatában maradjunk annak, hogy az egy adott jelenségre vonatkozó elemzés után ábrázolnunk kell a többi biztonsági komplexumokkal való kapcsolódásokat és hozzá kell illesztenünk az általános képhez is.”
Biztonságpolitikai szempontok
Habár az enciklopédia több mint kétszáz szócikkén belül a környezetbiztonsághoz kapcsolható szócikkek nem alkotnak többséget, de jelentős szeletet tesznek ki. Az ide sorolható írások egy része a környezeti jelenségek biztonságiasítását helyezi keretbe (vagyis azt a folyamatot, aminek eredményeként egy jelenség a biztonságpolitikai szempontból kezelendő témák közé kerül – angolul: securitization), felhívva a figyelmet az ellentmondásokra is. A környezetbiztonság témakörbe illeszthető szócikkek másik része – a szerkesztői szándéknak megfelelően – egyes jelenség-csoportokot tárgyal, mint például az aszály-ivóvíz-sivatagosodás-erdőirtás-élelmiszerbiztonság-„zöld forradalom” kérdéskör, az energiaellátás szempontjából fontos elemek (például cseppfolyós gáz, szélenergia, napenergia) és jelentős tétel az egyes járványos betegségeket tárgyaló szócikkek csoportja is.
A jamaikai Suzette A. Haughton árnyalt képet ad a környezeti problémák biztonságiasításának következményeiről: „ahhoz, hogy a környezeti problémák prioritássá váljanak, meg kell jelenniük és jelentős ügynek kell tűnniük a biztonság-fenyegetés diskurzusban. Ezért van az, hogy a környezeti problémák retorikájából az következett, hogy a klímaváltozáshoz hozzátapadjon az elemi nemzeti és globális fenyegetés címkéje. A biztonságiasítás kiveszi az adott ügyet a normál politikai folyamatból és speciális zónába helyezi, ahol az állam rendkívüli intézkedéseket tehet.”
Hiányjelenségek, konfliktusok
A közegészségügy és a környezeti biztonság kérdéskörét logikailag magyar szerzők, Friedmann Viktor szócikke, valamint Mendly Dorottya biopolitikáról szóló összefoglalója kötik össze. Előbbi szerző rávilágít, hogy „A globális egészségügyi politika eredetileg arról szólt, hogy a kereskedelem és az utazások számának növekedésével a betegségek könnyen átlépik a határokat és így a helyi járványok gyorsan nemzetközivé válnak. A klímaváltozás ezzel szemben lassabb, de állandó változáshoz vezet a betegségek helyi elterjedésében.” Ezt azzal együtt kell értenünk, hogy a klímaváltozás időszakában csak a bizonytalanság növekedését lehet nagy biztonsággal előre jelezni.
A környezetbiztonsággal kapcsolatos koncepcionális problémákat átfogóan megvilágító szócikkek között Békés Gáspár informatív és egyben az ellentmondásokat is felvető írásában arra jut, hogy a téma nem csak a közös tulajdont és felelősséget középpontba helyező gondolkodást erősítheti: legalább annyi esély van arra is, hogy a különböző hiányjelenségek erőszakos konfliktusokhoz vezetnek. Ez pedig a kényszerekből adódó hatalmi versengés, vagyis a neorealizmus iskolájának erősödését is magával hozná. A Global Commons (kb. globális léptékű közös tulajdonok) című szócikk kanadai szerzője ezzel együtt arra hívja fel a figyelmet, hogy a közös művelés kérdése nem csak a tájhasználatban van jelen, hanem olyan globális osztatlan közös tulajdonok esetén is, mint az óceánok, az űr, vagy az Északi-Sarkvidék. A különböző, egy ember által el sem képzelhető léptékek pedig a legelőkhöz képest eltérő megközelítést igényelnek. Ez azonban ismét csak nem jelenti azt, hogy minden globális közös értékre vonatkozóan hasonló szabályok fognak születni.
Globális vs. lokális
A közös kezelés kapcsolódik egy másik kulcsfogalomhoz, a rezilienciához (ellenálló képesség) is. A vonatkozó szócikk brazil szerzője arra figyelmeztet, hogy az, ha alapvetően sérülékenynek tételezünk minden nem „nyugati” helyi szintű közösséget, azzal ismét csak a fejlesztéspolitika már jól ismert csapdájában leszünk: figyelmen kívül hagyjuk a helyi cselekvést és ezáltal igen kis eséllyel fognak teljesülni a kitűzött célok. Ehhez a gondolatkörhöz jól csatlakozik a bangladesi esettanulmányt felvonultató aszály szócikk, valamint az delhi Jawaharlal Nehru Egyetemen oktató, dél-indiai származású szerző, K.B. Usha által vázolt sivatagosodás fogalom. Mindkét esetben az rajzolódik ki, hogy miközben szükség van állami és nemzetközi szervezetek beavatkozására, a helyi lakosság tudásával megvalósuló változtatások lesznek a leghatékonyabbak.
Az általam írt antropocén szócikk egyrészt arra hívja fel a figyelmet, hogy a korszak történeti látószögű értelmezése a közös gazdálkodás és a tulajdonformák sokfélesége felé, tehát az állam vs. magán dimenzión túlra irányít. Másrészt a magyarországi fásítási programokat áttekintő részben arra jutottam, hogy a tudománytörténeti múlt tükrében igen kicsi az esélye annak, hogy nagy, végtelenül sok lokális színtéren egyszerre alkalmazott megoldások valóban csökkentik korszakunk kockázatait. Az antropocén korszak kulcsát abban látom, hogy természetessé, rutinná válik-e elég sok ember számára az, hogy az általa használt tájban regeneratív folyamatokat indít el és tart fenn.
Új cselekvési minták
A jelenlegi világjárvány minden korábbinál világosabban mutatja, hogy ha néhány évtizeddel korábban ráébrednünk annak a súlyára, hogy az antropocénben élünk, most sokkal jobbak lennének a kilátások. Azt a tudást azonban éppen a posztmodernnek köszönhetjük, hogy a modellek mindig egy adott vonatkoztatási rendszerben jelzik előre a valószínű kimenetet. Ha ezt elfogadjuk, akkor a humán- és társadalomtudományokon leginkább az múlik, hogy megtalálják-e azokat az absztrakciókat és történeteket, amelyek szemléletváltást és ezen keresztül egy a korábbihoz képest új mindennapi cselekvési mintákat hoznak létre.
Az itt röviden ismertetett enciklopédia a nemzetközi kapcsolatok tudományterületén, tematikáján, tartalmán és a szerzők kiválasztásában tükröződő szemlélettel fontos lépést tesz a koncepcióváltás irányába. A mű még nincs kész: a szócikkek lépcsőzetes bővülése miatt a kereszthivatkozások számos szócikkben hiányoznak még, illetve az esetleges nézetkülönbségek sincsenek mindenütt jelölve vagy feloldva. Az online formátum olyan párbeszédet indíthat be egy-egy területhez kapcsolódóan, amiből idővel egy pusztán szerkesztői munka által el nem érhető koherencia jöhet létre a szócikkek üzenetei között.
