„A konzervativizmus százada következhet”

A válság elmúltával nem újabb, átfogó reformokra lesz majd szükség, hanem a korábban felborult természet-társadalom egyensúly visszaállását kell lehetővé tennie az egyes társadalmaknak – mondja Hörcher Ferenc. A Nemzeti Közszolgálati Egyetem kutató professzorával nemrégiben megjelent angol nyelvű könyve apropóján beszélgettünk.

A közelmúltban mutatták be a konzervatív politikai filozófiáról írt kötetét. A Political Philosophy of Conservatism – Prudence, Moderation and Tradition című művében milyen szempontból vizsgálja a konzervativizmust?

A kiindulópontom az, hogy a liberalizmus – amely a leginkább kifejtett politikai filozófiával rendelkező irányzat mostanáig – az igazságosság fogalmára alapozta a maga gondolati rendszerét. Ez a fogalom persze a keresztény hagyományoknak is fontos része. Csakhogy a XX. század során a liberalizmus elméletének a figyelme az igazságosságról egyre inkább az egyenlőségre tevődött át, aminek a megvalósítása számos nehézségbe ütközik a politikában – rögtön említhetem az emberi természetet, amely nem egyforma, ebben az értelemben nem minden ember egyenlő. S ezért érdemesnek gondoltam azt, hogy visszatérjünk azokhoz a klasszikus erényekhez, amelyek az emberi természet szempontjából kulcsfontosságúak. Ezen erények közé tartozik az igazságosság mellett a bátorság, a gyakorlati bölcsesség (prudencia) és a mértékletesség vagy önmérséklet – amelyek szintén egyben klasszikus keresztény erények is. S ezek közül, úgy gondolom, a konzervatív politikai filozófiának elsősorban a gyakorlati bölcsességre kell építenie.

E gyakorlati bölcsességre majd még kitérünk, de előbb beszéljünk a tradícióról, mely könyve alcímében is szerepel! A keresztény hagyományokat említi, a könyvében ugyanakkor a kereszténység előtti ókori politikai példákra is utal a konzervativizmus megalapozása kapcsán: Arisztotelészre vagy Ciceróra. 

Igen, mert az európai kultúra sajátossága az antik kulturális gyökere: a kereszténység tanításában visszanyúlt az ókori előzményekhez, a római és görög filozófiához; illetőleg a zsidó hagyományokhoz, amely az Ószövetség révén szervesen be is épül a keresztény tanításba.  Ily módon létezik egy antik-zsidó-keresztény kontinuitás az én értelmezésemben a konzervatív politikai gondolkodás tekintetében – ahogyan ezt a könyv alcímében is jelzem. Természetesen nem állíthatjuk, hogy Arisztotelész a szó mai értelmében konzervatív lett volna, viszont az a konzervativizmus, amit én vallok, kifejezetten arisztoteliánus típusú, ahogyan már Szent Tamás is Arisztotelészt követte, amikor a hagyományt ötvözni kívánta a saját korában korszerű európai gondolkodásmóddal.

Mikor jelent meg a mai értelemben vett konzervatív politikai gondolkodás?

Véleményem szerint nem kell feltétlenül egy konkrét időpontot vagy személyt megjelölnünk kezdőpontként, alapvetően inkább az európai gondolkodás folytonos és folyamatos szálaként gondolok a konzervativizmusra. Hiszen az emberi természet az az állandó, amiből ez a filozófiai irányzat kiindul. Illetőleg abból a politikai hagyományból, amely Athén, Róma és Jeruzsálem háromszögében kialakult, és amelyet aztán az európai várostörténet továbbvisz, elég, ha a keresztény humanistákra, Petrarcára, vagy a firenzei hagyományra gondolunk. Ha kicsit tankönyvszerűbben akarok fogalmazni, akkor a modern konzervativizmus politikai filozófiája a francia forradalomra adott válaszként jelent meg, Edmund Burke gondolkodásában.

Mi a modern konzervatív politikai filozófia lényege? A könyve alapján az volt az érzésem, hogy minél pontosabban akar fogalmazni erről a kérdésről az ember, annál kevésbé vállalkozik ilyen frappáns meghatározásra.

Valóban, s ez az ódzkodás abból fakad, hogy a konzervativizmus alaptézise az, hogy a politikával kapcsolatban nem léteznek általános érvényű, nagy elvi igazságok. Ebben jelentősen eltér más ideológiáktól, például a szocializmustól, a kommunizmustól vagy a liberalizmustól, amelyeknek vannak jól meghatározható alapelvei (pl. a szabadság vagy az egyenlőség). Ilyen típusú alapelvet a konzervativizmus nem szeretne kimondani. Sőt, egyenesen azt tartja: ne mondjunk ki általános alapelveket, mert minden társadalom, minden korszak, minden történelmi helyzet sajátos, csak rá jellemző feltételeket teremt a politikának. Ezekre kell választ találni, mindig az adott körülményekhez igazodva. Persze a mérce állandó: az emberi természet, s azon keresztül a természetjog. A konzervativizmus – az én értelmezésem szerint – sokkal inkább azt kívánja megmutatni, hogy miként kell felkészülni az aktuális politikai helyzetekre. Nem ad általános megoldási receptet, hanem azt állítja: ahhoz, hogy képesek és készek legyünk a jó megoldásokat megtalálni egy adott helyzetben, fel kell vérteznünk magunkat a már említett, az emberi jellemet meghatározó, sarkalatos erényekkel, továbbá a tapasztalatból leszűrt tudással, ami szintén kulcsfontosságú a konzervatív gondolkodás számára, s amelynek a segítségével anélkül lehet egy új helyzetet kezelni, hogy a megoldás dogmatikussá válna.

Milyen gyakorlati tapasztalatokkal rendelkezhet egy konzervatív politikus vagy politikai gondolkodó?

A politika világában léteznek vissza-visszatérő nehézségek, amelyekkel szembe kell nézni. Ilyen például, hogy soha nem lehetünk egy kérdéssel kapcsolatos összes információ birtokában; hogy a cselekvési lehetőségeink korlátozottak; s hogy a cselekvésre rendelkezésre álló idő is korlátos. Ezeket a korlátokat el kell tudnia fogadni egy politikusnak, s ezeket kell valamilyen módon ellensúlyoznia, mint ahogyan arra a könyvem második felében erre utalok. Egy jó konzervatív politikus legfontosabb megkülönböztető jegye kiforrott jelleme, illetőleg az, hogy annak a közösségnek a bölcsességét is valamilyen módon elsajátította, amelyhez tartozik. Vagyis fontos, hogy megismerje a közössége történelmét és alkalmazza azokat a tapasztalatokat, amelyeket a közössége a saját múltjából leszűrt. Ugyanis a többség mindig többet tud, mint egyetlen egyén pusztán a saját tapasztalásai alapján. A konzervativizmus azzal a többlettel rendelkezik más politikai ideológiákhoz képest, hogy ezt a közösségi örökséget felszabadítja az egyén számára.

Ezért utal Ön arra egy korábbi, a cambridge-i iskoláról szóló könyvében, hogy a konzervatív politikai filozófia az, ahol az összes ideológia közül a leginkább együtt él az aktuális politikai gondolkodás az eszmetörténeti tapasztalattal?

Igen, s ennek a hátterében Michael Oakeshott angol filozófus és történész elképzelése áll, aki a maga eléggé szkeptikus filozófiájában amellett érvelt, hogy egy konzervatív politikus mint egyén véges tudással rendelkezik, viszont föl tud szerelkezni a nemzete múltbeli tapasztalataival – képzeljük magunk elé például Churchillt, aki megírta Az angol ajkú népek történetét. Oakeshott a történeti tapasztalatot tartja a politikai gondolkodás alapjának – úgy a filozófiában, mint a gyakorlati politikai cselekvésben.

A könyve alapján azt szűrheti le az olvasó: valamennyi politikai filozófiai irányzat közül a konzervatív gondolkodó közelít a leginkább tisztelettel a környezete tudásához, ismereteihez.

Igen, erre utal az önmérséklet elvárása: egy politikus soha ne akarjon túlzásokba esni. A mostani koronavírus-világjárvány vagy akár a globális környezeti válság két aktuális és húsba vágó tapasztalata is azt mutatja: az ember túlzottan aktív volt és mélyen beavatkozott a környezet folyamataiba, s ezzel fölborította a természet kifinomult egyensúlyát. Ilyen értelemben a konzervativizmus lehet a kiindulópontja majd a válság elmúltával annak a regenerációnak, például az európai gazdaság és társadalom újragondolásának, amelyre elengedhetetlenül szükség van ahhoz, hogy az élet visszataláljon a normális kerékvágásba. Tehát a válság elmúltával nem újabb, átfogó reformokra lesz majd szükség, hanem a korábban felborult egyensúlynak a visszaállását kell lehetővé tennie az emberi társadalmaknak – amikor szükséges, kellően bölcs cselekvéssel, máskor mértéktartással, a cselekvés hiányával.

Tehát a konzervativizmus százada lesz a XXI. század?

Ha tanulunk ebből a nagy és egyetemes bajból, akkor igen. Most valószínűleg arra lesz szükség, hogy a nyugati civilizáció felmérje a határait és beállítson egy olyan egyensúlyi helyzetet, amelyben más kultúrák és a természet is megtalálja a maga helyét; s a habzsoló gazdasági fejlődés logikája helyett a gazdaság kiegyensúlyozott működése kerüljön a középpontba, hiszen, ahogy a közgazdász Schumacher fogalmazott: a kicsi szép.