Felkészültség és emberszeretet

Színésznőnek készült, de beleszeretett a közjogba, s azt is rögtön érezte, hogy az oktatás, a tudásátadás lesz a szakmai útja. A hallgatók érdekes és rendszerezett óráit, érthető magyarázatait, odafigyelését, segítőkészségét értékelik benne. Bemutatjuk Bódi Stefániát, az ÁNTK docensét.

„Apukám ügyvéd volt, én azonban eredetileg színészi pályára szerettem volna lépni. Úgy szólt a megállapodásunk, hogy ha elvégzem a jogi egyetemet, akkor utána bármilyen művészi pályára léphetek” – avat be pályaválasztása történetébe Bódi Stefánia, az ÁNTK Alkotmányjogi és Összehasonlító Közjogi Tanszékének docense. Elsőre felvették az egyetemre. „Először Földesi Tamást hallottam az emberi jogokról, és azt éreztem, hogy egy magas intellektusú ember beszél. Aztán meghallgattam Erdei Árpádot és Vígh Józsefet, s akkor már tudtam: itt van helyem, mégsem szeretnék művészi pályára menni”. A második évben bejött a közjogi tárgyak egy része, s akkor már azt is felismerte, hogy a közjog és nem a magánjog érdekli: az állam, a társadalom, a politika működése – ebben látott olyan ideológiát, eszmét, amivel érdemes foglalkozni. Emellett nagyon erősen munkált benne egyfajta emberszeretet, annak igénye, hogy valamilyen módon segítsen, s ez egyfajta önkifejezés iránti vágyban mutatkozott meg: információt szeretett volna közérthető formában átadni.

Azért hobbiként az első szerelem, a színház is megmaradt. „Csodálatosnak tartom, hogy magát az életet másolja. Máig bármilyen műfajt szívesen megnézek a színházban”.

Alkalmazkodás, formálódás

Egerben született, és testvére ugyan nem volt, de ezt nem élte meg hátrányként. „Nagyon szép gyerekkorom volt, a szüleim minden szeretete »rám borult«, és én ezt nagyon jól viseltem”. Általános iskolás éveit már Budapesten töltötte, négy iskolába is járt, sokat költöztek, alkalmazkodnia kellett. Ám nagyon könnyen beilleszkedett, ahogyan ő fogalmaz: kicsit minden alkalommal átalakult a környezetnek megfelelően. A híres Fazekas Gimnáziumban indítottak egy magyar-történelem szakos osztályt, ide járt. Ennek elvégzése könnyen ment, ezt jó memóriájának és lényeglátásának köszönteti. Innen vezetett útja az ELTE jogi karára.

A katedra vonzásában

Az említett emberszeretetről talán a laikus nem a jog területére asszociálna elsőként, Bódi Stefániánál azonban mindig is egyértelmű volt a kapcsolat. Ügyvédjelölt lett ügyvéd édesapja mellett, s mindenki döbbenten kérdezte, miért szakosodtak büntetőjogra. Erre mindig az volt a válasza, hogy ez nem ennyire egyszerű kérdés, mert nagyon összetett annak háttere, miképpen lesz valaki bűnöző. Számít, hogy milyen közegből jön, és hová jut el; a dolgok nem fehérek vagy feketék, és ezt általában nem látják az emberek – tapasztalta. Ugyanakkor azt is érezte, hogy nem akar bíró, ügyész vagy ügyvéd lenni, hanem az lesz a célja, hogy a katedrán állhasson. A segítésben, tudásátadásban a kezdetektől értéket látott, s az is vonzotta, hogy előadásaiban a saját személyisége is benne lehet.

Amikor elkezdte a PhD tanulmányokat, azzal párhuzamosan óraadó is lett az ELTE-n. Végül pályázatot a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetemen nyert tanársegédként, ahol nagyon nagy szeretettel fogadták. „Sokat köszönhetek nekik mind a mai napig, de egy idő után hiányzott az a jogászi érvelés és légkör, amit én otthon és apukám irodájában érzékeltem”. Az élet azonban megoldotta a kérdést: az intézmények átszervezése révén az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karára került.  Hálás kollégáinak, hogy szeretettel fogadták, önzetlenül segítették, támogatták az első perctől kezdve, ismeretlenül.

Megtanulni tanítani

Eleinte nagyon sokat készült az órákra, most már elég a jogszabályváltozásokat lekövetnie, de most is mindig felkészül. Kezdetben, idézi fel, úgy érezte, didaktikailag nem jól építette fel az óráit, gyors volt a tempó. „Meg kellett tanulni módszertanilag lelassulni, hogy jegyzetelhető legyen, amit mondok. Szerintem három év kell, amíg tanár lesz egy emberből. Jó három évem ráment, amíg megtanultam, hogy hiába van a tananyag a fejemben, hogyan adjam azt át úgy, hogy ne legyen túl gyors, ne legyen túl lassú, ne legyen túl száraz. Otthon gyakoroltam, és elpróbáltam, mértem az időt. Nagyon sok energiám van ebben, de kellett is: magas óraszámmal dolgoztam, és jók kellettek, hogy legyenek az előadások. Nem akartam rossz órákat tartani, s ehhez nagyon sok felkészülésre volt szükség”.

Oktatni és óvni

A szakmai elismerés lassan jött. Most azonban már fölkérik más egyetemeken, habilitációs bizottságban, PhD-opponensnek. Szakvizsgáztat immár többedik ciklusban, a szakma tehát észrevette, konferenciákon is rendszeresen előad.

A közeljövő terveit illetően szeretne néhány jó cikket írni, a korábbiaknál egy kicsit többet publikálni, mert az időnként háttérbe szorult. Emellett az oktatás szeretete máig megvan, ezt a nyugdíjig szívesen folytatja, ha lehetősége lesz rá.

Annál is inkább, mert meggyőződése: a viselkedésével nevel is, pontosabban elsősorban azzal teszi ezt. „Az órákban benne van a személyes véleményem, és olykor, a tananyaghoz kötődően teszek néhány olyan megjegyzést is, amivel óvni szeretném a hallgatókat: droghasználattól, szektába lépéstől, hasonlóktól”. A segítő szándékot érzik a hallgatók is: volt, hogy bementek az irodájába tanácsot kérni a személyes életükkel kapcsolatban. S adott is, meg is fogadták.

A hallgatók értékelik a szakmai és emberi erőfeszítéseket: a csoportjai és a vizsgaidőpontjai is gyorsan maximális létszámmal telnek be – ebből, mondja, a csoport a lényegesebb, mert vizsgázni elmennek ahhoz is, akiről úgy gondolják, hogy nagyon könnyen ad jó jegyet. „A szakdolgozatos hallgatók száma idén is 17 körül lesz, tehát ilyen értelemben vonzom a hallgatókat, ezt érzem”. Volt olyan is, hogy egyszer vizsgáztatni ment be a tömött nagy előadóba. „Rendezgettem a jegyzeteimet, és amikor megfordultam, akkor mindenki állva tapsolt. Az ilyen élményeket nem felejti el az ember”.