„A kalapból nemcsak kivenni, hanem beletenni is kell”

Igazságérzet, szellemi igényesség, a köz érdekének szolgálata – ezeket az értékeket hozza a szülői házból Varga Réka. Portré az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Karának nemrégiben kinevezett dékánjáról.

Vannak pillanatok, amelyek valahogyan belénk égnek. Ha az ember egyszer csak egy töltött fegyverű emberrel találja magát szemben, az mindenképpen ilyen. Varga Rékával pedig jó néhány éve Ciszjordániában éppen ez történt. „A Nemzetközi Vöröskereszt autójában utaztunk, amikor egyszer csak szembe találkoztunk egy civillel, aki – messziről úgy tűnt – éppen ránk fogta a fegyverét. Fogalmunk sem volt, melyik oldalhoz tartozik, de akkor ott megértettem, hogy a szervezetünk emblémája csak akkor véd, ha annak jelentését a másik ember pontosan ismeri, hiszen nálunk természetesen nem volt, nem is lehetett fegyver. A katonák, mondjuk egy ellenőrző ponton, ismerik a nemzetközi szervezetet, a civileknél azonban ebben nem lehettünk biztosak. Végül békésen elhaladtunk a fegyveres mellett, nem állított meg, de azért az a pár perc, amíg – teljesen védtelenül, kiszolgáltatva – közeledtünk hozzá, örökre belém ivódott”. Az is emlékezetes marad számára, amikor hadifoglyokat látogatott meg, és az is, amikor olyan özveggyel és gyerekeivel beszélt, ahol a családfőt előző nap lőtték le – csak mert kinézett az ablakon az érkező tankok zajára. Neki ez a humanitárius jog.

Az erős elméleti háttér mellett ezek az élmények mind-mind hozzájárultak ahhoz, hogy – amellett, hogy hitelessége nemcsak a civilek, hanem a katonák előtt is oktatóként, kutatóként megkérdőjelezhetetlenné vált –  hivatását, a nemzetközi jogi pályát nagyon-nagyon praktikus oldalról közelíti meg. Meggyőződése ugyanis, hogy a humanitárius jog ismerete olyan segítség lehet, ami védi az embereket. „Igaz, hogy csak több-kevesebb sikerrel, de más eszközünk nincs”. Varga Rékának tehát a jog nagyon is praktikus, életszagú terület, kutatásai során is mindig az lebeg a szeme előtt, hogy a gyakorlatban milyen kérdések merülnek fel, és a jó válaszokhoz a kutatások hogyan tudnak hozzájárulni.

Vezérmotívum

Varga Rékát veleszületett igazságérzete és családi háttere az első perctől kezdve a közösségért végzett szakmai út felé orientálta. Mindkét szülő révén pécsi kötődésű, anyai ágon sokadíziglen pedagógus családból származik. Édesanyja zenetanárként a muzsika értésére és szeretetére tanította a gyerekeket – a zene közelsége meg is maradt a családban. Édesapja pedig „a pécsi kocsigyáros család legifjabb sarja”. Gyárukat elvette a kommunista rendszer, s minthogy iparos háttérrel nagyon nehéz volt bekerülni az egyetemre, Varga Csaba csillésként dolgozott sokáig, míg végül „sok kanyar után” jogász, sőt világhírű jogászprofesszor, jogfilozófus lett. „Nagyon erős családi alapot kaptam. Édesanyám a szilárd hátteret adta, édesapám pedig a konok munka és szorgalom értékét mutatta meg nekünk. Mindketten a közösség iránt elkötelezett, másoknak segíteni akaró emberek, ez pedig természetes igényként rögzült a bátyámban és bennem is. A családi ebédek közben nálunk általában komoly témák kerültek elő, ezek alapozták meg számomra a strukturált gondolkodás, az összefüggések kutatása, feltárása iránti igényt, illetve a szellemi, kulturális igényességet. Ez óriási szellemi muníciót jelentett.”

Az igényesség mellett a másik, családból hozott vezérelv Varga Réka számára a társadalom iránti felelősségvállalás, azaz a gondolat, hogy „a kalapból nemcsak kivenni, hanem beletenni is kell. Ez adott esetben azt is jelenti, hogyha valaki valamiben tehetséges, akkor azt igenis kamatoztatni kell, és a köz javára fordítani.” Ez egy állandó, erős kötelességérzetet ad, amely áthatotta eddigi pályáját. (Ez egyébként a tudásmegosztásra is igaz: számára nagyon fontos, hogy nagyközönség számára is érthető legyenek a gondolatai. Mint mondja, a portálunkon megjelenő, az Európa Stratégia Kutatóintézet által vezetett Öt perc Európa című blogba szóló írások esetén is fontos szempont ez.)

Harmadik elemként pedig a sport szeretete jellemezte még a szakember életének első szakaszát. A 13 évnyi tájfutás során tájékozódni ugyan nem, de futni nagyon is megtanult – mondja mosolyogva. „Az erdő nekem a természetes közegem, otthon érzem benne magam”. A maratoni és annál hosszabb távok mellett két ízben a Kinizsi Százast is lefutotta, ez alapján állítja: e megpróbáltatások kimondottan személyiségfejlesztők. Volt olyan, hogy 30–40 kilométert menet közben begyulladt csípővel futott le, tyúklépésben, óriási fájdalmak árán, de mindig végigcsinálta. Magának akart bizonyítani, ám aztán belátva, hogy ez a szervezetének nem feltétlenül volt egészséges, mára azért már visszavett e tempóból.

Szakmai főnyeremény

Noha nem volt családi elvárás felé a jogi pálya választása, ha valaki már egészen fiatalon nehezen tud túllépni igazságtalan helyzeteken, akkor nem csoda, hogy a még szóba jöhető magyar–történelem szak felett végül a jogi egyetemi jelentkezés győzedelmeskedett. Az is adódott, hogy nem a magánjog, hanem a közjog lesz az útja, hiszen mindig is az állam működése és a nemzetközi kapcsolatok érdekelték. Negyedévesen Regensburgban volt módja tanulni, majd még egy évre ott maradt az egyetemen kutatni és megírni a szakdolgozatát. Ott kezdte el érdekelni a nemzetközi büntetőjog, és sokat jelentett számára, hogy szárnyai alá vette és több, nemzetközi büntetőjogi témájú kutatásba is bevonta Gellér Balázs professzor. Tőle értesült a diplomaosztó előtt nem sokkal arról is, hogy a Nemzetközi Vöröskereszt humanitárius, nemzetközi büntetőjogi témákra szakosodott jogászt keres. Megpályázta, és elnyerte a jogi tanácsadói pozíciót. 

S ezzel megütötte a szakmai főnyereményt. Munkájához „jól jött” a fejlett igazságérzet, érdekes volt a humanitárius munka, és az is, hogy itthonról lehetett egy független, de nagyon is nemzetközi szervezet munkatársa. „Lubickoltam az egészben. Imádtam. Rögtön mélyvízbe dobtak, 25 évesen már önállóan küldtek magas szinten tárgyalni, parlamenti képviselőknek tartottam előadást, 15 ország tartozott hozzám. Nagyon nagy bizalmat kaptam, mentoráltak, megtanultam a diplomáciát, a nemzetközi kapcsolatokat, és nem utolsó sorban a humanitárius jogot. Így lett ez a szakterületem”.

Amikor nincs idő gondolkodni

A szervezetnél eltöltött nyolc év alatt járt műveleti kiküldetésen Izraelben és a megszállt területeken is. „Akkor és ott ivódott belém, hogy mennyire rossz és pusztító dolog a háború. Ezt persze mindenki tudja, de nagyon más ezt meg is tapasztalni úgy, hogy a saját szemével látja az ember az áldozatokat, és az összecsapások humanitárius következményeit.”  Akkor is fontos ez a tapasztalat, amikor katonáknak tart hadijogi előadást, felkészítést – mint tette ezt annak idején az Afganisztánba induló magyar, lengyel, amerikai csapatok tagjainak.

Néhány perc alatt meg tudja nyerni a közönséget, hiszen a gyakorlati megközelítés és a háborús helyszíneken szerzett tapasztalatok hitelessé teszik. „E felkészítéseken szó sincs arról, hogy a katonák állandóan lőni akarnának, és nekem kell megmondani, hogy nem lehet. Sokszor épp ellenkezőleg: egy-egy esetmegbeszéléskor ők gyakran inkább visszafognák magukat, mint egy civil közönség, hiszen tudják: nekik majd ott kell lenniük, és ők valóban képesek lesznek arra, hogy lőjenek. Számukra tehát nem hipotetikus helyzet az órai esetmegbeszélés, hanem óriási morális dilemmaként merül fel, ha például egy katonai ellenőrző ponton nem áll meg egy várandós nő által vezetett autó… Akkor és ott nincs idő hosszasan gondolkodni és jogi szempontból mérlegelni, hiszen a saját életük is kockán forog. Nagyon sokat kell tanulniuk ahhoz, hogy ilyen helyzetben pillanatok alatt a jognak is megfelelő döntést tudjanak hozni”.

Teret adni magunknak

A Nemzetközi Vöröskeresztnél egy idő után megszűnt a hazai képviselet, Varga Réka pedig nem akart külföldön dolgozni, ezért a Magyar Vöröskereszt elnöki főtanácsadója, illetve azóta is önkéntese maradt, majd pályáját a Külgazdasági és Külügyminisztériumban folytatta. Mindezen évek alatt három gyermeke született.

A minisztériumban a nemzetközi jogi főosztályt vezette, egy remek csapatot létrehozva. Élvezte a diplomáciai munkát, a tárgyalásokat, a multilaterális közeget az ENSZ-ben, az Európa Tanácsban, az EU-ban. 2019 és 2020 között aztán az Alapvető Jogok Biztosa Hivatalának főtitkáraként folytatta, majd az Igazságügyi Minisztérium nemzetközi jogi főtanácsadója lett. „Afféle megoldó emberré váltam. Ha felmerül olykor egy-egy nagyon kényes, érzékeny, sokakkal egyeztetendő ügy, akkor általában engem találnak meg. Én pedig szeretem, ha minél nagyobb a kihívás, mert annál jobb érzés, ha sikerül megoldani”.

A kiégés sosem érintette meg, mert, mint mondja, feladatot két szempont mérlegelése után vállal csak el: szeresse csinálni és a családdal összeegyeztethető legyen. Utasított vissza nem egyszer álommunkának tűnő felajánlásokat, mert túl sokat vett volna el a családtól. „Akkor vérzett a szívem, de nem bántam meg soha.” Azért van, hogy nagyon elfárad, olyankor megpróbál valahogyan saját magának teret adni, például elmegy a szeretteivel egy napra kirándulni. „Fontos, hogy felismerje az ember, hogy na, ez most sok. Én hajlamos vagyok arra, hogy ezt a határt elérjem, de akkor aztán tudatosan foglalkozom vele”.

S hogy honnan sajátította el az emberek vezetésének készségét? „Ez egyrészt ösztönös is, hiszen hatékonyságorientált vagyok, tehát a szervezettől is ezt várom el. Ez már önmagában meghatároz egy vezetői hozzáállást. Struktúrákban gondolkodom, rendszerető vagyok, arra törekszem, hogy tiszták legyenek az alá-fölérendeltségek, a felelősségi körök. Emellett, azt hiszem, empátia terén sem állok rosszul, és vezetőként a diplomáciai ismeretek is jól jönnek.”

Átértékelni a problémákat

Mindeközben folyamatosan, húsz éve oktat a Pázmányon. A főállás és a gyerekek mellett az oktatói-kutatói tevékenység folytatása ugyan néha emberfeletti erőfeszítést igényelt, de ezt sosem engedte el, mert az egyetemtől sokat kapott, nagyon szerette. Jó érzés volt egy-egy kérdésben rendesen elmélyülni, s a hallgatók is értékelték az elméletet színesítő gyakorlati példáit, történeteit, népszerűek voltak az órái. Számos nemzetközi konferenciára hívták.

A kutatói munkát mindig összekötötte a „terepen” végzett munkájával. Az ott felmerülő gyakorlati kérdések elméleti boncolgatását tartotta fontosnak, ezért is vált célkitűzésévé a gyakorlat és elmélet közelebb hozása, amit dékánként is prioritásnak tart. Ez kutatási témáiban is megmutatkozik: azért kezdett el például a nemzetközi szervezetek immunitásával foglalkozni, mert a külügyminisztériumban egy ezzel összefüggő, feloldhatatlannak tűnő kérdéssel találkozott. A doktori disszertációját háborús bűncselekmények nemzeti tárgyalásáról írta (akkor még nem tudta, milyen aktuális is lesz ez), mert a Vöröskeresztnél úgy látta, hogy ezen a téren van hova fejlődniük az államoknak.

Úgy véli, hogy a tudománynak eladhatónak is kell lennie, ráadásul kétfelé: egyrészt akkor tud a tudományos eredményekből a gyakorlat, a közszféra profitálni, ha kurrens kérdésekre keresnek válaszokat, és olyan módon „tálalják” a tudományos eredményeket, hogy azt a rohanó közszférában fel is lehessen használni. Másrészt azt is a tudomány felelősségének érzi, hogy a laikus nagyközönség számára egy-egy jogi kérdést közérthetően elmagyarázzon. A képzésben is az elmélet és a gyakorlat kapcsolatának erősítését tartja az egyik legfontosabb céljának itt, az egyetemen.

Az NKE-re Navracsics Tibor hívta 2021 őszén azzal, hogy lenne-e kedve nemzetközi multilaterális témákban kutatni, publikálni (egyebek mellett portálunk Blogterén, az Öt perc Európa blogban – a Szerk). Amikor néhány hónappal a csatlakozása után kitört az ukrán–orosz háború, az szakterülete okán „telibe találta”. Akkoriban rengeteg interjút adott, szakcikket és  blogbejegyzést írt a témáról, illetve számtalan háttéranyagot készített, tisztázandó jó néhány, menet közben felmerült szakmai kérdést, helyzetet. 

A háborút alapvetően jogi nézőpontból figyeli, de természetesen nem tud és nem is akar elvonatkoztatni az áldozatoktól. „Voltam én is az ukrán–magyar határon. Emlékszem, egyszer csak jött egy nő, olyan, mint én: nagyjából annyi idős, láthatóan jól szituált, felsővezető volt valami cégnél. És ott állt egy bőrönddel, meg egy gyerekkel. Ilyenkor az ember átértékeli a saját problémáit.”

Gondolatait, értékrendjét természetesen gyermekeivel is megosztja. „Egy barátunknál lakott egy menekült család, akiknek ruhákra volt szükségük. Megtudtuk, hogy a kisfiú szereti a Pókembert, mire az én fiam neki adta a nem sokkal korábban kapott pókemberes, nagyon-nagyon pöpec hátizsákját. A család aztán pár nap múlva továbbutazott, és bár csak kevés dolgot tudtak magukkal vinni, a hátizsák ott volt a kisfiú hátán, erről küldtek nekünk egy képet is. Mindannyian pityeregve néztük a fotót. Remélem, ezeket a momentumokat a gyerekek mindörökké megőrzik. Bár jogászként az a feladatom, hogy objektíven nézzem, és szakmailag közelítsem meg az ilyen kérdéseket – ez nekem nagyon fontos is – , ezekbe a helyzetekbe nem tudok nem belegondolni, az ilyen sorsoktól nem tudok elvonatkoztatni. Ez az én integritásom”.

Nyitókép: Beszéd az ENSZ Közgyűlésében. (A képeket Varga Réka bocsátotta rendelkezésünkre)