A francia kapcsolat

Már felső tagozatos korában beszippantotta a történelem, s az 1956-os forradalom története később is fontos mérföldkő lett a pályáján. Francia nyelvtudása belépőt jelentett a naprakész tudományos szemléletet képviselő egyetemi világba. Balázs Eszterrel, a Közép-Európa Kutatóintézet munkatársával történészi útjáról, női szerepekről és párizsi sétákról beszélgettünk.

Már az általános iskolában eldőlt, hogy a történelem iránti érdeklődése életre szólóan meghatározó lesz. Nagyjából abban a pillanatban, amikor magyartanára megmutatta neki Nagy Gáspár Nagy Imrének emléket állító, a cenzúrán átcsúszott versét (Öröknyár: elmúltam 9 éves). Az NI-re végződő sorok miatt ez egy alig burkolt hommage vers volt – amelynek első publikációjára 1984-ben került sor. Akkoriban ’56 még kikezdhetetlen tabunak számított. De – az ötvenes években politikai okokból buszsofőr, majd nevelőintézeti gondozó, később a tanári pályára visszaengedett – Váczi András tanár úr elárulta a 13 éves diáklánynak, hogy vers annak a meggyilkolt Nagy Imrének állít emléket, aki a magyar történelem egy világraszólóan fontos eseményének volt a meghatározó szereplője. A „beavatott” ennek kapcsán aztán otthon is kérdezgetni kezdte szüleit, nagyszüleit, akik a magyar társadalom elsöprő többségéhez hasonlóan addig nem nagyon beszéltek a terített asztalnál ’56-ról. Így, ezzel az epizóddal vette kezdetét Balázs Eszter és a történelmi múlt máig tartó sokrétű kapcsolata.

Titkok nyomában

Aztán a Móricz Zsigmond Gimnáziumban a történelemtanár-osztályfőnök Lugosi Zsolt számos, sokáig fiókban maradt, de az 1989-es rendszerváltás előtti években fokozatosan a közönség elé kerülő dokumentumfilm vetítésére vitte el az érdeklődő diákokat. Olyanokra, mint a Pócspetri vagy a Hagyd beszélni Kutruczot! – s ezek is revelációként hatottak rá. Meg volt arról győződve, hogy a múlt csupa titok, ami felfedezésre vár.

Viszonylag egyértelmű volt tehát a történelem szak választása. És mellé a francia, amely szintén máig meghatározó lett a szakmai pályáján. A budapesti bölcsészkart egy Franciaországban baby sitterkedéssel töltött év után kezdte el. A frankofon vonalat a kilencvenes években az ELTE-n az Atelier francia-magyar történeti műhely képviselte, amelynek hamar a vonzáskörébe került, s amely ma már önálló tanszéki státusszal is bír. A francia állam ekkoriban kezdett ösztöndíjakat biztosítani magyar hallgatóknak. 1998-ban Eszter is francia DEA diplomát szerzett Párizsban, az École des Hautes Etudes-ön, amely a doktori tanulmányok megkezdésére jogosította. Az École a híres Annales iskola folytatójaként erős társadalomtudományos szemléletet képvisel. Ez azt jelentette, hogy a hagyományosan domináns politikatörténeti nézőpont helyett egy társadalom- és kultúraközpontú megközelítés került előtérbe.   

Az Annales-iskola nagy alakjai – köztük Marc Bloch vagy Fernand Braudel – olyan témákkal foglalkoztak, mint például az álhírek 1914-1918 között, vagy a Mediterráneum (a Földközi-tenger térsége) hosszú időkeretbe helyezett társadalmi-gazdasági megközelítése. (Az utóbbi előfutára a ma nagyhatású világrendszer-elméletnek és a globális történetírásnak.) Braudel azt kutatta, hogyan változtak a Földközi-tenger sokszínű partvidékén a társadalmak, például a városok képe, a városszerkezet, sőt a táj térben és időben nagy spektrumot átfogva, illetve ezeket a lassabb változásokat miképpen befolyásolták a hirtelen változások, amiket az emberek, a politika és az események indukáltak. „De akár a középkort érintő témák, friss, új kérdések mentén történő vizsgálatára is gondolni lehet Bloch-kal kapcsolatban, amelyekben a társadalom is integráltan szerepel” – fogalmazza meg a kutató, mi fogta meg a budapesti Atelier (ELTE BTK) és a párizsi EHESS (Ecole des Hautes Études en Sciences Sociales) szemléletében.

Értelmiségi szerepek

Balázs Eszter a francia Annales-iskolában gyökerező történelemszemléletből kiindulva ismerte meg a kulturális transzfer elméletét, illetve a Pierre Bourdieu mezőelmélete által inspirált értelmiségkutatást. Az École des Hautes Études DEA programjának hallgatójaként a két világháború közötti franciaországi magyar emigrációval foglalkozott, majd érdeklődése a 19-20. század fordulója felé fordult, és a francia-magyar co-tutelle rendszerben (ez fél év franciaországi, fél év itthoni kutatómunkát és tanulmányokat jelentett) folytatott doktori tanulmányai során a francia értelmiségtörténet (histoire des intellectuels) módszertanával értelmezte a századfordulós magyar értelmiséggel kapcsolatban még nem, vagy nem elég alaposan kutatott kérdéseket. Az új szempontok a következők voltak: változások az értelmiségi önábrázolásokban, az autonómia-tudatosság kérdése, a folyóiratok mint értelmiségi fórumok, laboratóriumok. Kutatómunkáját a CEU-n egy angol nyelvű történelem MA-n az angolszász szakirodalom bevonásával is gazdagította. Francia nyelvű doktori dolgozatát, melynek rövidített verziója 2009-ben magyar nyelven is megjelent, a Nyugat folyóirat (a klasszikus modernizmus lapja) értelmiségképéről és közéleti vitáiról írta az első világháborút közvetlenül megelőző időszakra vonatkozóan. Főként azt vizsgálta, hogy az írók hogyan reprezentálják önmagukat értelmiségiként, és milyen volt a mások, pl. a hatalomközeli irodalmi testületek róluk alkotott képe, illetve ezeket az értelmiségfogalmakat milyen viták övezték a Nyugatban és más folyóiratokban.

„A franciás „entellektüel” szó – az intellectuel kulturális transzfere nyomán – ekkor jelent meg itthon, elsősorban egy új értelmiségi kollektivitás kategóriájaként. E csoport tagjai a felhalmozott tudás és elismertség – Bourdieu fogalmával kulturális tőke – alapján szóltak bele a közügyekbe, miközben hivatalosan távol maradtak a politikától. Úgy érezték, hogy joguk van kritizálni bizonyos politikai folyamatokat még akkor is, ha ők maguk nem politikusok, hanem „csak” írók, képzőművészek, tudósok. Ez a századfordulón egy új értelmiségi szerepfelfogásnak tekinthető, aminek előzménye az volt, hogy a modern állam, amely a nacionalizmusok felhajtó erejét használta, megerősödött szerte Európában, és e folyamat részeként olyan új, államilag fizetett munkakörök jöttek létre, amelyeket értelmiségiek tudtak betölteni. Az értelmiség tehát a 19. században számban és társadalmi presztízsben végig gyarapodott, elsősorban hivatalnok- vagy szakértelmiségiként. E ponton hozott változást a 19-20. század fordulója. Ugyanis a modern életformák egyre erősödő elterjedésével és az azzal járó társadalmi feszültségek hatására – ilyen volt például a Dreyfus-ügy Franciaországban, hatalmas európai, sőt tengerentúli visszhanggal – megjelent egy új szerepfelfogás és kritikai magatartás is, főként francia mintára, amely pedig az értelmiségen belül törésvonalakat eredményezett. Egy része innentől fogva a hatalmi intézményektől való távolságot hangsúlyozta, és önmagát nem annyira a professzionális, mintsem etikai alapon definiálta” – enged betekintést a többszáz oldalas, franciául megírt és Párizsban megvédett disszertációja részleteibe.  

A doktori kutatás, mondja, magányos, afféle szerzetesi tevékenység, amely mellett „pénzt is kellett keresni” és közben a történészi pályára állni.  Így kezdett el dolgozni a Politikatörténeti Intézet segédmunkatársként, ahol a doktori kutatási területével kapcsolatba hozható tudományos feladatokra kapott megbízást. Mellette francia nyelvet tanított. „Ami a magánéletet illeti: szerintem a női tudósok számára jól ismert dolog, hogy a PhD késlelteti a családalapítást. Nekem, minthogy Franciaországban kellett megvédenem a disszertációmat, és még az abszolutórium megszerzése után is minden nyáron jártam ki könyvtárazni, még jobban kitolta ennek időpontját. De szerencsére utána hamar anya lettem. A női kutatóknál, úgy gondolom, gyakorta megtörténik, hogy a lelkileg is megterhelő PhD után nyitottabbá válnak egy egészen másfajta életszakaszra, másfajta feladatokra és örömökre”.

Mars és Apolló közt

Az intellektualitások vezérei című, a doktori dolgozatán alapuló könyve megjelenését követően – amelyet a Napvilág Kiadó adott ki – 2009-ben kezdett tanítani a Kodolányi János Főiskolán (2018-tól Egyetemen): médiatörténetet, művelődésszociológiát, valamint média és társadalom, média és politika összefüggéseit. „A tanítás segít abban, hogy az ember minél alaposabban végiggondoljon egy-egy kérdést, amit aztán igyekszik világosan át is adni. Fontos, hogy a hallgatók számára jól fogalmazzuk meg a problémákat, amiket be tudnak fogadni, és amivel a számukra fontos képzésükhöz is hozzájárulunk. Szeretek hallgatókkal dolgozni, szeretem a frissességüket. Ma már a technológiai váltások mérföldkövei jelölik ki a generációkat, a média szakon az ezzel való találkozás napi szintű volt. És a kérdések is, amik a fiatalokat érdekelték, gyakran segítettek újragondolni a mából nézve a múlt kérdéseit is” – tapasztalta.

Az oktatás mellett 2014-ben elnyerte az MTA Bolyai János Kutatói Ösztöndíját. Az ennek keretében folytatott kutatásokból publikálta Mars és Apollo közt. Írók és más értelmiségiek az első világháborúban című újabb monográfiáját (2021). Ez a magyar értelmiség által megformált világháborús reprezentációegyüttessel, illetve diskurzusokkal foglalkozik, európai kitekintéssel. S persze érződik a könyvön a nemzetközin belül a francia társadalomtudományi – módszertani vonal is. Kutatását a Magyar Tudományos Akadémia Bolyai-emléklappal ismerte el. „Két fontosabb díjam van, az egyik ez, a másikat egy ’56-os fotóval kapcsolatos, Phil Casoar francia újságíróval közösen folytatott kutatásunk alapján készült dokumentumfilmért ítélték oda a filmkészítő csapatnak” – fűzi hozzá.  

A történelem forgószínpadán

Az említett film címe: A forradalom arca (rendező: Kékesi Attila, 2006). Egy 1956-os fényképből indul ki, amin két fegyveres felkelő, egy fiú és egy lány látható. A Múzeum körúton, az amerikai Russ Melcher fotós által 1956. október 30-án készített fénykép bejárta a világot a francia képes közéleti hetilap, a Paris Match néhány héttel később publikált forradalmi képsorozatának nyitóképeként. Balázs Eszter és francia szerzőtársa még az 1990-es évek második felében vágtak bele a ’tűt keresni a szénakazalban’-típusú kutatásba. Hét év leforgása alatt született is ebből egy, a fordulatokban gazdag kutatómunkát is bemutató francia nyelvű könyv, majd annak egy magyar változata. (A magyar kötet 2016-ban jelent meg, az ’56-os forradalom 60. évfordulójára.) Több évbe telt a fényképen látható személyeket azonosítani, hiszen ők nem ismert, hanem hétköznapi emberek voltak, akik hirtelen a forradalom forgószínpadán találták magukat és kezdetben szinte semmit sem lehetett róluk tudni.

A fiút még a harcokban, a Köztársaság téri ostrom alatt halálos találat érte a háztetőkön. A lány után sokáig nyomoztak Eszterék, ő először Svájcba menekült, majd végül Ausztráliában alapított családot. Sajnos a kutatás kezdetekor már nem élt. „Ami szerintem nagyon fontos a könyvünkben, az az emigrációtörténet. Persze vannak nagyon komoly kutatómunkák ma már a svájci vagy a tengerentúli ’56-os emigrációról, de minden bizonnyal egy egyéni sorson keresztül lehet a nagyközönséget is bevonni ebbe a témakörbe, ami nekünk szerintem sikerült is. Könyvünk egyben sajtó- és fényképtörténet is, megmutattuk, hogy egyetlen fényképnek hányféle, politikailag motivált interpretációja létezett ugyanabban az időszakban a vasfüggöny két oldalán.”

A történész 2018-2021 között a Kassák Múzeumban a Kassák avantgárd lapjait feldolgozó OTKA-kutatócsoportot vezette. Ekkor egy újabb művészeti ág, a művészettörténet is megjelent a munkájában. Ahogy ő fogalmaz, „belerázódott” az avantgárd kutatásába, amely „tőről metszett” interdiszciplináris, sokféle tudományterület ismereteit mozgósító terület. „A történeti avantgárddal való foglalkozás regionális távlatot is nyitott számomra, hiszen Kassák és az avantgárd már nem csak a régi művészeti centrumok felé orientálódtak. A XIX. században mindenki Párizs felé fordult, aztán a XIX. század végétől már München, Berlin vagy London felé is, az avantgárd azonban a közép-kelet-európai országok irányába is. Ezek a kis művészcsoportok ekkor kezdtek el egymásra figyelni és hálózatokba szerveződni.” A régióhoz Eszter emellett francia szálon is kapcsolódott egy, a közép-európai modern hőskultuszokról szóló nemzetközi konferencia szervezése révén, amiből egy francia nyelvű kötet született (2019), amelyet a Sorbonne-on tanító Clara Royer-val együtt szerkesztett.

E projektektől szinte egyenes út vezette az NKE Közép-Európa Kutatóintézetéhez, ahol rögtön bele is csöppent az Ismeretlen Budapest című kötet készítésébe. Ennek keretében arról írt tanulmányt, hogy miképpen bántak a fővárosi családok francia nevelőnőikkel az első világháború alatt. Azaz mi történt ezekkel a francia civil nőkkel egy „ellenséges” országban, egy olyan fegyveres konfliktus idején, amely a hátországot is mozgósítja. A témához az Annette Becker és Stéphane Audoin-Rouzeau által kidolgozott elméleti fogalmi keretet, a háború kultúráját használta a város- és nőtörténeti megközelítések keresztezésével. 2023 májusában szervezője és egyik moderátora volt a Létezik-e közép-európai zsidóság? című kerekasztalbeszélgetésnek. Emellett jelenleg az Intézet Horizons című angol nyelvű folyóiratának a háború és a tudomány modernkori kapcsolatával foglalkozó számát szerkeszti, illetve a két világháború közötti sajtó-tulajdonviszonyokról angol nyelvű nemzetközi workshopot szervez közép-európai fókusszal.

Szakmai kibontakozás nőként

A kutató 2023 nyarán szerezte meg a habilitációját az ELTE BTK Atelier Interdiszciplináris Történeti Tanszékén kiváló minősítéssel. 2023 őszén pedig egy hónapig a Sorbonne vendégtanáraként tart előadásokat franciául a 20. század első felének magyar és közép-európai irodalmi és történelmi kérdéseiről.

Ami a női kutatók pályaképét illeti, azt mondja: nem könnyű tanácsot adni a mai fiatal nőknek. A rendszerváltás előtt a tipikus tudományos életút az volt, hogy egyetem elvégzése után, a kandidátusi minősítés megszerzése előtt a kutatónők férjhez mentek és gyerekeket szültek. Aztán visszatértek a tudományos pályára. A szocializmus végén ez nem okozott gondot: több álláslehetőség kínálkozott, és kiszámíthatóbb volt a kutatói pálya, mint ma. A gyerekek mellől vissza lehetett térni tanársegédnek vagy segédmunkatársnak például az Akadémia valamelyik intézetébe. Jellemzően ezt az ösvényt választották az egyetemi diploma megszerzése után a nők.

Ma a kép változatosabb. Lehet ezt a sorrendet választani most is – azaz hamarabb gyerekeket vállalni –, ám utána azért már nehezebb külföldre járni kutatni. „Bár egy rugalmas társsal, szerencsés körülmények között természetesen ez is lehetséges” – jegyzi meg a kutató. Ugyanakkor, teszi hozzá, van, hogy valaki, mondjuk, 35 évesen, már anyaként látja eljőni arra az időt arra, hogy belevágjon a doktori tanulmányokba.  Minthogy várható élettartamunk nő, s a felhalmozott tudás e pályán 40-50 évesen kezd megtérülni, így a későbbi kibontakozás is alternatíva lehet. Összességében nehéz azt mondani, hogy van recept, amit a női tudósoknak követniük kellene.

Belleville és a külső Mester utca

„A történészkedés nálam már-már munkamániákusságot feltételez. Anyaként próbálok két szerep között zsonglőrködni, ami tudom, más munkakörökben dolgozó nőktől sem idegen” – árulja el. Szabadidejében nagyon kedveli a múzeumokat – a Kassák Múzeum kutatásvezetőjeként eltöltött négy év nem múlt el nyomtalanul ilyen szempontból sem. „Kifejezetten érdekel a koncepció, amely alapján megvalósul a kiállítás, a narratíva, amely alapján a kurátorok „elmesélik” a történetet. Hiszen a kiállítások mindig a nagyközönségnek készülnek, ezért más jellegű bemutatást, megvalósítást kívánnak, mint a kutatómunka elsősorban tudományos közösséghez szóló publikációi”.

Emellett nagyon szeret utazni. A „kassákos kutatócsoporttal” például élvezettel fedezte fel Közép-Európa általa korábban nem ismert szegleteit, Varsótól Brnon és Olomoucon át Zágrábig. Most pedig, hogy ősszel a Sorbonne vendégtanára lesz, már tervezi, milyen különleges kulturális élményeknek ered majd a nyomába. Ilyenek a párizsi csatornarendszer, amit még nem ismer, de felkeresi az egykori munkás-, ma bohémnegyedek világát is.

„Régen is így volt, hogy amikor leépült egy iparnegyed, a helyébe nem feltétlenül újabb gyárak létesültek. Ma egyértelműen az a helyzet, hogy az ipari társadalom jellemző városképe valami újnak adja át a helyét, a gyárakkal együtt a munkásnegyedek is véglegesen megszűnnek. Helyükön a szolgáltatások válnak dominánssá: a helyi városi csoportok, majd a befektetők a „gyárak romjain” megteremtik maguknak a gasztró- és szórakozónegyedeket, amiket aztán a turisták is hamar birtokba vesznek. Párizsban ilyen a Belleville, amit nagyon szeretek, de ez a jelenség más nyugat-európai városokban is megfigyelhető. Sőt, lassan Budapesten is érvényes lesz: például a külső Mester utca környékének átalakulása is hasonló folyamatokkal írható le. Ezeknek a modernkori történeti rétegeknek a felfedezése mindig nagyon érdekelt. Szeretek gyalog felfedezni újabb utcákat, városrészeket, amiket évekkel korábban még nem láttam. Ha valaki Párizsba készül, efféle nagy sétákat javaslok ott is!”