„A fegyver önmagában nem nyer meg háborút”

„Ha Petőfi a 21. században élne, Németh Balázsnak hívnák” — gondolhatnánk. Tűz lobog a szemében, ha az 1848-49-es forradalom és szabadságharc tisztjeiről, fegyvereiről, csatáiról beszél, pedig sosem volt katona. Színészi orgánumát zenész múltjának, kompromisszumkészségét boldog gyerekkorának köszönheti. Következetes, kiszámítható, ugyanakkor ambiciózus és szenvedélyes. Történész, a Hadtörténelmi, Filozófiai és Kultúrtörténeti Tanszék adjunktusa, oktató, kutató, sportlövész, vadász.

A fegyverek iránti rajongása legendás, mégsem harcos típus. Az egyetlen, akit le akar győzni, az saját maga. Kevés dolog volt biztos az életében, de az igen, hogy történelemmel fog foglalkozni. Hadtörténészként küldetésének érzi, hogy emlékeztessen a múlt katonáira, akikben az embert látja, hiszen a háborúban fontos szerepet tölt be a fegyvert forgató katona és motivációja. Több fegyvertörténeti könyv szerzője, a Ludovika történeti kiállítás egyik megálmodója, a Magyar Elöltöltő Fegyveres Lövészek Szövetségének leköszönt elnöke. A Capandball nevű Youtube csatorna megalkotója, üzemeltetője, a Kapszli nevű történelmi fegyverbolt tulajdonosa, az eredeti elöltöltő hadipuska-lövészet 2022-es világbajnoka.

Papa, te megöltél valakit a háborúban?   

Tősgyökeres újpesti, a lila-fehéreknek szurkol, szülei a rendszerváltásig a Tungsramban dolgoztak. A történelem iránti vonzódása abból fakad, hogy mindkét nagyapja harcolt a második háborúban. Anyai nagyapa a M. Kir. 1. Honvéd Felderítő Zászlóalj szakaszvezetője volt a Donnál, történetein keresztül megelevenedett a történelem. „Emlékszem, gyerekként nekem meglepetés volt, hogy Magyarország a második háborúban a vesztes oldalon harcolt. A papa történetei izgalmasak, emberiek voltak.”

A nagyszülőktől megtanulta, mai életünk legtöbb nehézsége nem hasonlítható 1942-43, 1944-45 vagy 1956 eseményeihez. Megértette, az élet akkor ér véget, amikor meghalunk, nem akkor, ha valami sorscsapás ér bennünket. „Papa, te megöltél valakit a háborúban?” – kérdezte sokszor a nagyapját, a válasz minden esetben ’nem’ volt, ám a történetekben később mégis porzott a föld a géppuskák nyomán és a domboldal tele lett halottakkal. „Azért akartam hadtörténész lenni, hogy emlékezzünk katonáinkra. Soha ne felejtsük el őket, bármelyik háborúban, bármilyen oldalon is harcoltak.”

A hadviselés művészete

„Azt tudni kell, hogy a fegyver önmagában nem nyer meg sem csatát, sem pedig háborút, ahhoz mindig ember kell: katonai vezető és kezelő egyaránt” – magyarázza.  Sokszor bebizonyosodott már a történelemben, hiába modernebb egy fegyver, hiába rendelkezik az egyik fél nagyobb fegyverarzenállal, ha a vezetés és a katona nem jobb, korántsem biztos a győzelem. Nagyon sok példa van arra, hogy egy gyengébben felszerelt, rosszabbul kiképzett hadsereg irracionális módon képes volt legyőzni egy erősebbet. „1849 tavaszán volt egy gyengén kiképzett honvédségünk, amit alig fél éve rántottak össze. Lett belőle egy reguláris hadsereg sokféle emberrel, sokféle felszereléssel, sokféle háttérrel. Hogy lehetett az, hogy a tavaszi hadjáratban ezek az emberek Európa egyik legerősebb szárazföldi katonai hatalma ellen főhadszíntéren győzni tudtak? Úgy, hogy vezetőik hadművészek voltak, legyen szó Görgeiről, Klapkáról vagy sok más szabadságharcos katonai vezetőkről. Ezek a tisztek képesek voltak a rugalmas gondolkodásra és értettek a magyar seregben szolgáló önkéntesek és egyéb módon összeszervezett katonák lelkületéhez, tehát ismerték a katonákat és a hadszíntereket is.”

Saját kutatási területéből is említ példát: 1866. június 27. A poroszok több katonával, sokkal jobb fegyverekkel küzdöttek, mégis: a trautenaui ütközetben egy ízben az osztrákok győztek, mert von Gablenz altábornagy átlátta, hogyan lehet az ellenséget megállítani. „A hadművészetet azért nevezik művészetnek, mert intuíciókon alapszik. A hadviselésnek vannak szabályai, amelyeket bárki megtanulhat a szabályzatokból, de aki túl tud emelkedni a leírtakon, a mindenki által ismert megoldásokon, az győzhet.”

Hejj, te puska, puska vagy!

A lőfegyver a külvárosi kisfiú számára annak idején természetesen tiltott, ezáltal misztifikált dolog volt, pedig Balázs nagyon szeretett volna lőni, lehetőleg régi fegyverrel. Gyerekként állandóan puskát, pisztolyt, nyilat, számszeríjat ácsolt, kardot soha. „Nem azért, mert ölni akartam, a technikai tartalom érdekelt, a célba juttatás élménye vonzott, nagyon szerettem eltalálni a célt. Fantasztikus dolog a sportlövészetben, hogy el tudom találni az 1000 yardos (920 méteres) távolságban levő lőlap közepét ráadásul egy régi fegyverrel.” Nem is akárhogyan. Tizenkilenc évig készült, majd végül legyőzte önmagát és tavaly világbajnok lett eredeti elöltöltő hadipuskával, és bronzérmet szerzett eredeti csappantyús pisztoly és kovás puska kategóriában.

Évekig elnöke volt a Magyar Elöltöltő Fegyveres Lövészek Szövetségének. A régi fegyverekhez való kötődése, vallja, a huszár romantikából származik. „Azt szokták mondani, hogy a kisfiúk cowboyok, vagy huszárok szeretnének lenni, aztán van, aki felnő és van, aki nem. Akik nem, azokból lesznek a hadtörténészek.” Azt meséli, a lövészetet sokan az agresszivitással kötik össze, pedig pontosan az ellenkezője kell hozzá: türelem, nyugalom, lelassult, módosult tudatállapot, koncentráció. A régi fegyverekben Balázs a kézzel készített műremeket, a mesterembert és a fegyverforgatót látja, és a kultúrát, amit a tárgy képvisel. Aki ilyen fegyverekkel foglalkozik, az ismeri, szereti és tiszteli saját nemzete és más nemzetek történelmét.

A vadakat lelövik, ugye?

Hiába a már gyermekkorában érzett, a cél eltalálása iránti vonzalom, a zsákmány meglövése nem vonzotta, vadász nem akart lenni soha. Ellenérzései voltak a vadászattal szemben, az adminisztráció útvesztői miatt mégis azzá vált. Erre egyetlen ’mentsége’ volt csupán: vadászlőfegyvert tartani sokkal egyszerűbb, mint sportlőfegyvert. Több, mint másfél évtizede tette le a vadászvizsgát, és találkozott olyan emberekkel, akik egészen más képét festették a vadászatnak, megmutatták annak szükségszerűségét, kultúráját.

„Húsevő ember vagyok és a családom is az, igyekszem annyi zsákmányt ejteni, amennyit megeszünk. De megtanultam, a vadászatnak nemcsak hússzerzés a célja, a tevékenység ahhoz hasonló, mint amikor az erdész kivág egy fát. Nem azért vágja ki, mert el akarja pusztítani az erdőt, hanem mert szükségszerű: elöregedett, beteg vagy más szempontból indokolt. Azaz azért teszi, hogy a többi élhessen. Az igazi vadász a ’vadállomány kertésze’, eztért hívják a tevékenységet vadgazdálkodásnak.”

Balázs sem azért megy ki az erdőbe, mert remegő vágyat érez a gyilkolásra. Az általa használt történelmi fegyverekkel egyébként is ritkán történik meg egy élet kioltása. „Azt szoktam mondani, hogy mi, vadászok a vegánok és vegetáriánusok legnagyobb jótevői vagyunk. Elérhető áron tartjuk a mezőgazdaság által termelt élelmiszert. Ugyanis a nagyvad állomány folyamatosan növekszik, nagyobb, mint amennyit a területek eltartóképessége indokolna. Ha pedig túl sok a vad, egyrészt megjelennek a vadbetegségek, másrészt növekszik a mezőgazdasági- és erdészeti vadkár, de a vad megjelenik a városban is. Hazánkban nincsenek nagyragadozók — bár nem is vagyunk felkészülve arra, hogy farkassal, medvével éljünk együtt — ezért természetes ellenség híján a mi feladatunk, hogy a populációt egészségesen tartsuk. Ez a szelektív vadászat: az adott állományból azt az egyedet vesszük ki, amelyik beteg, gyengébb, öregebb, vagy túl sok van belőle, hasonlóan a természetes szelekcióhoz. Ha nem tennénk, akkor a természet lépne közbe betegségekkel, járványokkal. Jobb, ha állományszabályozás miatt ejtjük el a vaddisznókat, mintha a sertéspestis tizedelné őket, ami a házi sertésre is átterjedne.”

Egyébként túl könnyűnek látja a vadászatot modern technikával, ezért 30-40 méterről vadászik, jó széllel kúszik a vadra, régi puskát használ, és egy lövéssel ejti el.

Játssz még, a hangszered össze ne törd!

A természetjáró ember másként tekint az életére, máshová helyezi a hangsúlyokat. „Ha egy versenyen veszítek, ugyanúgy kezelem, mint a győzelmet. Idős koromban biztosan úgy fogok tekinteni a világbajnoki győzelmemre, mint életem nagy pillanatára, jelenleg inkább azon gondolkodom, hogyan fogom jövőre megismételni. Elmondhatatlan boldogságot, meghatottságot kétszer éreztem. Amikor 14 éve megszületett a kislányom, majd 11 éve a kisfiam. Annál nagyobb katarzist nem éltem át, mind a ketten zokogtunk a feleségemmel.” Balázs büszkébb a családjára, mint a világbajnoki címre.

Mindennap megtapasztalja, hogy a 21. századi gyerekek, 18-22 évesek másképp látják a világot, másképp kommunikálnak. Másképp kell őket tanítani, más megerősítési formákat kell használni. ’Lájkolni’ kell őket, mert gyakrabban igénylik a pozitív visszajelzést. Szerencsére Balázs személyisége megfogja a hallgatókat, így nagyobb eséllyel tudja átadni tudását.

„Nem hiszem, hogy a gyerekeket vagy a hallgatókat folyamatosan dédelgetni kellene, de még senkit nem lehetett jobb, okosabb, szorgalmasabb emberré szidni, bántani, alázni. Ehelyett meg kell erősíteni őket abban, amiben jók, úgy, abban a formában, ahogy igénylik. Az oktatásban vannak nehézségek, ha megpróbálom egy előadáson mind a 80 embert megszólítani, nem fog sikerülni, de számomra ez inkább kihívás, mint kudarc. Olyan érzés, mint amikor zenekarban zenéltem. Húsz évet játszottam folyamatosan, soult, bluest, funkyt a bátyámmal, Viktorral, egészen komolyan gondoltuk, ő ma is kitűnő zenész. A koncert végére azt akartuk elérni, hogy az összes ember szeme csillogjon és kitáncolják magukból a lelket is. Nem mindig sikerült, de törekedtünk rá. Ugyanez a helyzet a tanítással. A cél az, hogy hatással legyünk az emberekre, nyissuk ki őket és a másfél órás performansz végén csillogó szemeket lássunk.”

A fotókat Németh Balázs bocsátotta rendelkezésünkre.