Aki megtalálta helyét a világban

„Derű és nyugalom, parányi házban… Az élet szép. Tenéked magyarázzam?”
(Heltai Jenő: A néma levente)

Tizennégy éves korában eltanácsolták a katona pályától, ma az NKE HHK ezredese, a kar Katonai repülési dékánhelyettese, a Repülésirányító és Repülő-hajózó Tanszék egyetemi docense. Tanárként, kutatóként mindenkivel a jó viszony kialakítására törekszik, emberi kapcsolataira legalább akkora figyelmet fordít, mint vezetői feladataira. Vallja, szakmájának meghatározó paraméterei az interperszonális viszonyok, hiszen a pilóták és az irányítók munkájuk során egymásra vannak utalva.

A harckocsivezetés volt az álma, később a vasmegmunkálás lett a mindene. A pilótaiskolába kizárólag a felvételi napjaira vonatkozó igazolt iskolai hiányzások miatt jelentkezett. Csupán hat centin múlt, hogy nem felelt meg a vadászrepülőgép-pilótákkal szemben állított követelményrendszernek, túl magas volt a hangsebesség feletti repülő járműhöz. Ezek után a helikopter pilótaság lehetőségéről már szinte rutinnal mondott le, így vált belőle vadászirányító–megfigyelő tiszt. Híres közvetlenségéről, emberségéről, segítőkészségéről. Vezetőként tiszteletnek és megbecsülésnek örvend, az idén második alkalommal pályázta meg és nyerte el a dékánhelyettesi pozíciót. Kedvenc terepe, a katedra, bár kevésbé veszélyes, mégis kihívásokkal teli. Követi egykori tanárai odaadó hozzáállását, minden tudását átadja tanítványainak. Az állítja magáról, igazi hősszerelmes típus, aki mindig beleszeret a munkájába, abba, amit éppen csinál, társat azonban egy életre választott. Több mint negyven évvel ezelőtt Mária miatt még szabálytalan eltávozást is engedélyezett magának, fél év laktanyafogságot kapott érte, de biztosít róla bennünket, megérte.

„Ordítottam, toporzékoltam”…

A család első katonatisztje. Sokat megélt, szeretett nagyapja által – aki két világháború után is tudott szép történeteket mesélni a honvédségről – kedvelte meg a katonaságot. Személyiségét az otthont adó férfinevű települések (Csaba, Elek, Gyula) elfogadó közegei, kilátástalannak tűnő helyzetek, valamint sorsfordító véletlenek alakították. Békéscsabán született, sokáig ott élt a sokszínű, soknyelvű, több nemzetiségű, több vallású városban. Már a keresztelőjén megmutatkozott, ahogy ő fogalmaz, ’balhés természete’. „Többünket kereszteltek egyszerre, én voltam a leghangosabb. Úgy ordítottam, hogy a pap kiszólt: hallgattassák már el azt a gyereket! Majd a szenteltvízzel történő gyengéd locsolás helyett a vörös, felhevült fejemre öntötte a keresztvizet.” Édesapja a díszezredben szolgált sorkatonaként, aki eleve szerette a rendet, a fegyelmet, édesanyja ma is karakán, határozott asszony. Mindketten a békéscsabai tégla- és cserépgyárban dolgoztak három műszakban, mindez fegyelmezett családi életet kívánt. A nagyszülőkkel laktak együtt, otthon jónak kellett lenni és kész. Ezek után hol élhette ki az ember – beékelődve két csendes lánytestvér közé – a szabadságvágyát? Az iskolában… „Nem voltam a világ legjobb gyereke. Jó tanulóként kiváló eredményeim voltak, de a magatartásom folyamatosan változó volt.”

„Intelme gyorsan, nyersen ért”…

Nyolcadikban kinézett magának egy harckocsizó tiszthelyettes iskolát, páncélos akart lenni, a harcjármű vezetés volt az álma, ám a katonai pályától akkor eltanácsolták. „Édesapámmal elmentünk a hadkiegészítő parancsnokságra az ellenőrző könyvemmel. Megnézték az eredményeimet, mondták: nagyon szépek, miért nem megyek középiskolába, az után majd tiszt is lehetek. Majd továbblapozott az őrnagy úr az ellenőrzőmben, és meglátta az osztályfőnöki és igazgatói megrovásokat. Azt mondta: apuka, nagy baj van, nem javasolom, hogy ez a fiú katona legyen. Mert aki az iskolában sem tud fegyelmezett lenni, az a Magyar Néphadseregben biztosan nem állja meg a helyét, és rövid időn belül el fogják távolítani. Csalódott voltam, azt hittem, a matek, fizika, magyar, töri ötösök többet számítanak, és mélységesen szégyelltem magam, mert láttam, édesapámat, mindez mélyen érintette. Úgy tekintett a katonákra, mint biztos hivatást gyakorló kiválasztottakra. Nem jókedvűen mentünk haza, az biztos.”

Az alföldi Iron Man  

Így történt, hogy Békésen, a Szegedi Kis István Gépgyártás Technológiai Szakközépiskolában folytatta tanulmányait, ahol megismerkedett az összes vasas munkával. „Mindig szerettem az olyan feladatokat és azóta is szeretem, amikor a kezem alatt alakul valami, amikor egy darab vasból tengely vagy csapágyház válik. Imádtam esztergálni, imádtam a nyári munkákat is, ahol nagyon büszke voltam rá, hogy nem háromnyolcados meneteket gyártattak vagy nem csőmeneteket vágattak velem, hanem speciális, komoly munkákkal bíztak meg. Az oktatás nagyon gyakorlatias volt, előfordult, hogy az órán szétszedtük a tanár robogóját, majd újraépítettük. Úgy hozta az élet, hogy gépekkel, vasakkal kezdtem foglalkozni, és beleszerettem ebbe a szakmába. Teljes odaadással csináltam, de olyan vagyok, ha most megtanítanának, mondjuk, kenyeret sütni, azt is szívvel-lélekkel csinálnám! Mindig örömömet lelem abban, amit csinálok, illetve csak úgy tudok igazán jól csinálni valamit, ha örömömet lelem benne. A jelenlegi munkám során sokszor kell mérnökökkel, katonamérnökökkel, gépészekkel, repülőgépészekkel beszélgetnem, és még értem is, amit mondanak, jó nem?”

„Na, fiúk, ki akar pilóta lenni?”

Később, a középiskolában az egyik osztályfőnöki órán megjelent egy katonatiszt, amolyan toborzásképpen, és megkérdezte: ki akar pilóta lenni? Mert aki pilóta akar lenni, annak a békéscsabai megyei kórházba kell menni vizsgálatra, hiszen az embereknek csak igen kis százaléka alkalmas erre a pályára. Senki sem jelentkezett, csak Palik Matyi kérdezte meg: igazolást kapunk? Természetesen, érkezett a válasz, mire rögtön lendültek a kezek a magasba… „Elmentünk az egynapos kivizsgálásra, már ott sokan kiestek a rendszerből. Néhány hét múlva újra megjelent a tiszt, és azt mondta: akik megfeleltek, azoknak lenne egy repülős felkészítés, de előtte el kell menni a kecskeméti kórházba újabb vizsgálatokra.” A szituáció ismételte önmagát: szokásos kérdés Palik Matyitól, válasz: három nap igazolt hiányzás. És mit tesz Isten, pardon, hogy, hogy nem elvtársak, lendültek a kezek a magasba… így került Palik Mátyás a Magyar Honvédelmi Szövetség pilótaképző kötelékébe, ahol a néhány hónapos földi felkészítés után megkezdte a repülést Békéscsabán. A gyakorlati felkészítés közel másfél évig tartott, nagyjából az érettségi idejére fejeződött be. „Tulajdonképpen kizárólag azért indultam el ebbe az irányba, mert pár napig nem kellett iskolába menni. Aztán persze beleszerettem az érzésbe, szerettem kint lenni a repülőtéren. Szerettem a motort, a gépeket, a felszállásokat, a nyári tábort. Közben felvételiztem a szolnoki Killián György Repülő Műszaki Főiskolára, ahová fel is vettek.” A repülőtéren aztán az is kiderült: bár nagyon szereti a repülést, nem szerez számára olyan kivételes élményt, hogy később ne tudjon lemondani róla, mert le kellett mondania róla… 

Az adminisztráció áldozata  

Az adminisztráció mindig hoz magával hibalehetőségeket, minél nagyobb részét képezi az emberi tényező, annál inkább. A sikeres felvételi után Palik Mátyás bevonult Szolnokra, kivárta a sort, megmutatta a papírjait és az igazolást a személyügyi tisztnek arról, hogy felvették a helikoptervezető szakra. „Azért azt hozzá kell tennünk, eredetileg természetesen vadászrepülő-pilóta akartam lenni, de a már sokat emlegetett alkalmassági vizsgálatokon hamar kiderült, hiába feleltem meg minden egészségügyi feltételnek, a 191 centimmel nem vezethettem hangsebesség felett repülőgépet, mert 185 centi felett alkalmatlan minősítést kapott a jelölt. Tehát még a kecskeméti repülőkórházban kiderült, hogy nem lehetek vadászpilóta, „csak” helikoptervezető.” A beiratkozásnál a személyügyi tiszt többször alaposan végig böngészte analóg adatbázisát, a mindentudó kockás füzetet, ami keresztbe-kasul tele volt nyilakkal, áthúzgálásokkal, satírozásokkal, majd bősz lapozgatás után közölte: a precíz adatbázisban Palik Mátyás nem szerepel, tehát nem létezik. Ebben a szituációban Palik Mátyásnak két lehetősége maradt. Vagy hazamegy, vagy az egyébként jóindulatú szemügyi tiszt javaslatára marad, mint vadászirányító-megfigyelő tisztjelölt. Maradt. A tiszt azzal biztatta: menjen nyugodtan vadászirányítónak, majd félévkor egy különbözeti vizsgával visszakéri magát helikopterpilótának. Arra azonban senki sem számított, hogy a megreformált képzés mindezt már nem teszi lehetővé. Attól az évtől kezdve ugyanis a pilóták kivételével mindenki általános katonai ismeretekkel indított, tehát minden a bunkerásásról, lövészetről és robbantásról szólt. A helikopter- és a repülőgépvezetők viszont elkezdték tanulni a szakmai alapismereteket és az oroszt nagyon nagy óraszámban, mivel a pilótákat annak idején a Szovjetunióban képezték. Néhány hét alatt kiderült, a helikoptervezetés lehetősége végleg elúszott, illetve elszállt.

„Nagyon nehezen viseltem az első félévet. Huszonnyolcan kezdtük vadászirányító-megfigyelőként, a második félévre tizenöten maradtunk, végül tizenhárman végeztünk. Kilátástalan, reménytelennek tűnő, rádásul szerintem túlontúl fegyelmezett időszak volt, úgy kezeltek bennünket, mint a sorkatonákat, holott előttünk a szakon sokkal megengedőbb képzés folyt, és kiderült, a különbözeti vizsgákra már nem volt lehetőségem. Az első félévben nem volt, aki lelki támaszt nyújtson nekem, akkor még nem ismertem a leendő feleségemet. Az első év után, amikor a kék ruhások (pilóták, irányítók, repülőműszakik) kegyes kezeibe kerültünk, és végre a szakmát kezdtük el tanulni, nekik és Máriának köszönhetően sokkal jobb lett a helyzet.”

Mária főhadnagy 

Katonai berkekben az a mondás járja, minden tiszt felesége idővel tisztté válik maga is, sőt eggyel magasabb rendfokozatba kerül, mint a férje. Amíg Palik Mátyás hadnagy volt, felesége a párkapcsolatukban főhadnagyként tevékenykedett, „szabadidejében” közgazdásznak tanult. Szerelmük története még a hollywoodi romantikus filmek sorában is megállná a helyét. Az első félév végén, a karácsonyi szünetben, Békéscsabán mindketten ugyanazon a buszon utaztak, egymásra néztek, és a Föld, emlékszik vissza Palik Mátyás egyetemi docens a 41 évvel ezelőtti pillanatra, hirtelen megszűnt forogni. Akkor hamar elváltak útjaik, de az égi forgatókönyvírók nem bízták a dolgot a véletlenre: még aznap este újra egymásba botlottak, ezúttal elválaszthatatlanul. Január elején Palik elvtársnak be kellett vonulnia a Killiánra, de a szíve nagyon húzta haza. Eltávozást kért a következő hétvégére, amit nem kapott meg. Palik elvtárs erre saját hatáskörben eltávot engedélyezett magának szabálytalanul. A találkozójuk nem tartott sokáig, hamar megjelentek a katonai rendészek, és Palik elvtársat bekísérték a békéscsabai fogdába. Az önkényes eltávozásért századparancsnoka fél év laktanyafogságra ítélte. Szerencsére a távollét olyan, mint a szél: a kis tüzeket kioltja, a nagyokat fellobbantja… „Akkortájt nem volt mobiltelefon, wifi, chat. Viszont minden nap írtam és kaptam kézzel írott levelet, nem két sort, hanem két oldalt, melyek a mai napig megvannak. Nem mehettem ki a laktanyából, de látogatókat fogadhattam, a leendő feleségem szinte minden hétvégén meglátogatott. Az első alkalommal a vonaton egy kocsiban ült egy hölggyel, aki egész úton nagyon nézegette. Együtt szálltak fel Szolnokon a laktanyába tartó buszra, együtt gyalogoltak, majd együtt álltak sorba a művelődési ház színházterménél. Pont úgy, mint a börtönfilmekben, a látogatókat beengedték az egyik oldalon, a másik oldalon pedig a katonákat a laktanyából. Az ügyeletes tisztnek kellett bemondani annak a nevét, akit keresnek. A hölgy mondta, Palik Mátyáshoz jött, ő az édesanyja. Be is engedték, de még hallotta, hogy mögötte a fiatal lányka is azt mondta, hogy Palik Mátyáshoz jött, így találkoztak először. Nem volt felhőtlen anyukám öröme, hiszen tudta, a lány miatt csuktak be, de azt is tudta, minden az én hibám, az én döntésem volt.”

Palik honvéd révbe ér

„A szakmai képzés során az akkori Vadászirányító-megfigyelő Tanszéken egészen kiváló, segítőkész tanáraink voltak, többségükkel mély baráti kapcsolat alakult ki. A fiatalabbakkal nemcsak a tanulmányi, hanem a magánjellegű, párkapcsolati problémáinkat is megbeszélhettük. Az idősebb hallgatókkal is megtaláltuk a közös nevezőt, ők is segítettek mindenben. Ekkor tapasztaltam meg, mennyit számítanak a jó emberi kapcsolatok a tanításban, tanulásban, a munkában, mindenben. Zúdították ránk a tudást, át akartak adni nekünk mindent, mi pedig a jó viszonynak köszönhetően maximálisan befogadó közeg voltunk. Megszerettették velünk a szakmát, amibe én bele is szerettem, és ebben a közegben könnyebben el tudtam felejteni a repkedést.” A szeretetteljes közeg azonban mást is adott. Az egykoron rossznak, fegyelmezetlennek titulált Palik Matyi nem létezett többé. Elsősorban nem ő változott, hanem azok szemlélete volt más, akik körülvették: nemcsak a szakmájukhoz értettek, hanem az emberekhez is, minden személyiséget elfogadtak, támogattak, értékeltek és olyan feladatokkal látták el, melyekben kiteljesedhettek, sikerélményt gyűjthettek, önbizalmat építhettek. Abban a három évben Palik Matyi kiapadhatatlan, tenniakaró energiái a megfelelő mederbe terelődtek, megtalálta helyét a világban.

Az MH 86. Ittebei Kiss József Helikopter Bázis

A hivatalos nevén Magyar Honvédség 86. Szolnok Helikopter Bázison három szakmai tanszék és az oktatást támogató szervezeti egységek, beleértve a könyvtárat és az informatikát is az, ami az NKE HHK részét képezi, ám a bázis békésen működik az egyetem mellett, az egyetemmel együtt. Az említett három tanszék a következő: a Repülésirányító és Repülő-hajózó Tanszék, a Repülő Sárkány-hajtómű Tanszék és a Repülőfedélzeti Rendszerek Tanszék. A speciális helyzet miatt a HHK-n kialakították a Katonai repülési dékánhelyettesi pozíciót Szolnokon. Palik Mátyás okleveles vadászirányító-megfigyelő tiszt a végzés után elvégezte a Zrínyi Miklós Katonai Akadémiát, végigjárta az oktatói ranglétrát, megszerezte a tudományos fokozatot és elvégezte az ezekhez szükséges képzéseket. Jelenleg a HHK honvéd ezredese, a Repülésirányító és Repülő-hajózó Tanszék egyetemi docense, dékánhelyettes. „E titulusban én fogom össze az oktatással, oktatásfejlesztéssel, kutatással, napi katonai munkával, adminisztrációval kapcsolatos feladatokat, valamint intézem, bonyolítom a város, Szolnok és a laktanya együttműködését. Az is a feladatom, hogy reprezentáljam azt a magas szintű oktatási és kutatási tevékenységet, melyet e három tanszék képvisel a hazai felsőoktatásban.”

Kék ruha, piros paprika, szivárvány pónik

Békeidőben egy katona, még ha történetesen kék ruhát is visel, folyamatos készültségi helyzetben van. Nem a háborúra, hanem a béke megőrzésére, a lehető legjobb felkészültségi szint elérésére készül, miközben végzi a békeidős feladatait, ellenőrzi és védi a légteret, vagy éppen légi kutató–mentő szolgálatot ad, vagy éppen repülős tisztjelölteket oktat. „A „kékruhások” békében is „éles” feladatot látnak el, de emellett bármilyen katasztrófahelyzetről is legyen szó, nekik rossz időben, bonyolult időjárási körülmények között is oda kell tudni menniük, mondjuk árvízi vészhelyzetben a töltéshez vagy egy légiközlekedési balesethez helikopterrel.”

Boldog férjként, három sikeres felnőtt gyermek (Mátyás, Zita, Bence) büszke édesapjaként azt hihetnénk, temérdek munkája mellett nincs más dolga, mint a hobbijának élni. Való igaz, nem tudná elképzelni az életét gombászás, horgászat, kolbásztöltés vagy lecsókészítés nélkül. Sőt, gourmandként, és nem utolsósorban örökké békére való törekvésével Nagy Sándor-i határozottsággal oldja fel a lecsót rizzsel vagy tojással készítők ősi ellentmondását. „Nálunk a lecsó természetesen tarhonyával, több paradicsommal, mint paprikával, saját, csabai kolbásszal, és nem sósan, hanem kissé édesen készül.” Ám a legédesebb dolog számára immáron két és féléves unokája, Linda, akinek a kedvéért a sokat tapasztalt ezredes a gyönyörűségtől elolvadva örömmel repül el akár a pónik és egyszarvúak csodálatos világába is.

A képeket Palik Mátyás bocsátotta rendelkezésünkre. Nyitókép: 2022., Ludovika főépület, ezredes, fotó: Szilágyi Dénes