„Sziszifuszi munka naprakészen tudni a közigazgatási jogot”

„Szórakoztató egyéniség, vizsgái műveltségi vetélkedővel érnek fel. Jó humorú professzor, első osztályú szakember” – idézte hallgatók véleményét az NKE rektora a Tamás András 80. születésnapja alkalmából rendezett ünnepségen. A professzorról készült portrénkban bemutatjuk, mi rejlik e jellemzés mögött.

Tamás András Szegeden született, ahol édesanyjával együtt egészen nyolcéves koráig lakott. Ezt követően Budapesten, végig a VII. kerületben éltek, így került a lakóhelyéhez legközelebbi középiskolába, a Madách Gimnáziumba. Keretes szerkezetben telt a gyermekkor: hiszen két évnyi szegedi általános iskola után Budapest következett, végül újra Szegeden járt egyetemre, szintén két évig. Amikor ugyanis érettségizett, 1959-ben még igencsak számított az, hogy ki milyen származású. Mivel apja a korábbi rendszerben rendőrtisztként dolgozó jogász volt – bár nagyon korán távozott az élők sorából, ekkor Tamás András mindössze másfél éves volt –, így aligha juthatott volna be az egyetemre a teljesítménye alapján. Protekcióval vették fel, mert az egyetem rektora, Antalffy György szülei házában voltak Tamás Andrásék bérlők. Végül a jogi egyetemet öt év után az ELTE-n fejezte be 1964-ben.

A bölcsészet kurta vonzásában

Őszintén bevallja, eredetileg nem jogász akart lenni. Viszont a szegedi rektor 1959-ben világosan fogalmazott: azt száz százalékig garantálja, hogy jogász lehet, ám noha más karokon is tud segíteni, ott garantálni semmit sem tud. Tamás Andrást ambíciói még a középiskolában kissé másfelé hajtották: leginkább orvos szeretett volna lenni vagy Kelet-kutató. „Amikor világossá vált, milyen is az orvosi pálya, már úgy véltem, nem nagy baj, hogy nem lettem orvos” – mondja. Az orientalisztikát sem bánja, hiszen arra is rájött, hogy ez a téma alig száz embert érdekel itthon, és talán egyikük meg is tud belőle élni. Az érdeklődésből a diákévekben annyi marad, hogy a terület egyik ismert személyiségével, Baktai Ervinnel időnként levelezett szakmai kérdésekről.

Másik hobbija ebben az időben a nyelvtanulás volt.  Az orosz persze kötelező volt – kivéve a generációjának, hiszen 1956 után néhány évre kivették a tantervből. Ennek ellenére 1959-ben már érettségiznie kellett belőle. „Szerencsére tűrhetően sikerült” – teszi hozzá szerényen. A kötelező orosz mellé különös nyelveket is elkezdett tanulni. Ilyen volt a szanszkrit, a japán vagy a svéd. Japánból odáig jutott el, hogy a hazánkba látogató japán szakértőket mindig hozzá küldték, illetve egyszer lefordított egy tízoldalas jogi szöveget. „Ezt senkinek sem ajánlom: talán mai értéken egy húszfilléres órabér jött össze belőle, hiszen napokat töltöttem el azzal, hogy egy-egy kifejezés pontos jelentésének utánaolvassak” – mondja szakfordítói munkájáról.

Természetesen az olyan nyelveket, amelyeket mások is jól beszélnek itthon, mint az angol vagy a spanyol, ő is megtanulta. Spanyol szakon szerezte azt a benyomását, hogy a bölcsészet egy kicsit szélhámosság is. Tanáruk ugyanis Lope de Vega teljes drámaköltészetét feladta nekik hat hetes határidővel. A tíznél is kevesebb hallgató mindegyike vállalta, hogy egy-egy drámát alaposan feldolgoz, de ez a hosszú életű spanyol szerző egy egész polcos szekrényt kitevő életművéhez képest semmiség volt. Mégis: a félév végén mindenki átment a vizsgán.

Úton a közigazgatási jog felé

Amikor végzett a jogi egyetemen, ott éppen embereket toboroztak a bíróságra. Mivel nem volt több protekciója, ide jelentkezett. Abban az időben még szinte lasszóval fogták az ifjú, jogvégzett embereket. A bírói pálya ugyanis akkoriban rosszul fizetett, ráadásul ott sokat kellett dolgozni.

A jogi tárgyak közül egész egyetemi pályafutása alatt kettőt utált szívből: a munkajogot és a közigazgatási jogot. A többivel megvolt, sőt akadt, ami nagyon tetszett: például a büntetőjog, amiről azt gondolta, az az érdekfeszítő krimik világa. Amikor elkezdett a bíróságon dolgozni, azt látta: szemét alakokat hordanak oda a smasszerok. „Ilyen alakok közt élje le az ember az életét?” – kérdezte magától, majd nem lett büntetőbíró. A munkajogot később sem kedvelte meg, noha a legkiválóbb szakembereivel dolgozott együtt. A másik utált tárgy a közigazgatási jog volt. Az egyetemen két hírhedt tanár tanította ezt, mindketten kukacos kérdezők és nagy buktatók hírében álltak. A sors iróniája, hogy végül a bírói pályáján túl mindenütt a közigazgatási joggal kellett foglalkoznia.

Évtizedes jogszabályalkotás

Bíróként nem töltött el sok időt, utolsó ítéletét 1970-ben hozta. Ekkor ugyanis az Igazságügyi Minisztériumban üressé vált egy hely a törvényelőkészítő főosztályon. Minisztériumi munkára Petrik Ferenc osztályvezető az értelmesebb bírókat kereste. Ezt úgy lehetett megállapítani, hogy vagy az ítéleteket nézték át, vagy pedig azt, hogy van-e publikációja. Tamás András publikációi fölkeltették a figyelmét, így aztán behívták a minisztériumba, és megkérdezték, hogy akar-e ott dolgozni. Előbb berendelt bíró volt, később pedig főelőadó az osztályon, ahol éppen tíz évet húzott le csupa olyasmivel foglalkozva, amire addig nem is gondolt. A közigazgatási jog egy hatalmas szeletét kapta meg.

„Ezt teljes egészében naprakészen tudni sziszifuszi és reménytelen munka” – mondja erről. Ennek ellenére a törvényelőkészítő főosztály tagjaival a hetvenes években egy fél vagy akár egy egész egyetemet meg lehetett volna tölteni. A tételes jogot még jobban is tudták, mint azok, akik az egyetemen tanítanak. Ha ugyanis az ember elkészít egy jogszabály-tervezetet, akkor azt néhány hét múlva kívülről tudja.

Bármennyire is szeretett a minisztériumban lenni, végül elcsábították: egy szinten feljebb, a minisztertanács titkárságán (azaz mai nyelven a kormánytitkárságon) végezhette ugyanezt a munkát. A fizetés maradt, a dicsőség nagyobb, ugyanakkor Tamás András kíváncsi volt rá, hogy mit is csinál, honnan kapja az ukázokat a titkárságon dolgozó hat fickó – akiket korábbi munkaköréből adódóan jól ismert. Az ott töltött öt év alatt ezt is alaposan megtanulhatta, átláthatta.

Irány az egyetem!

Egyszer egy szép napon (akkoriban – jegyzi meg – már eléggé szép napok voltak, mert kikezdték az elmúlt rendszer alapjait mindenféle közgazdászok…), 1986-ban a „tornyos házban”, azaz a Parlamentben személyesen kereste föl őt Mádl Ferenc. Azt mondta, hogy ő és Szabó János, az MTA Tudományos Minősítő Bizottság elnöke arra gondoltak, jó lenne, ha átmenne az Akadémiára titkárságvezetőnek. Így lett előbb a bizottság, két év múlva, az átnevezés után pedig a Doktori Tanács titkárságvezetője.

A munka mellett 1973-ban beadta kandidátusi művét, amelyet a következő évben meg is védett. Akkor 33 évesen az ország legfiatalabb kandidátusa volt – és még hét évet dolgozott a közigazgatási joggal a minisztérium főosztályán. Tíz év alatt meg lehet tanulni a mesterséget, mármint azt, hogy hogy kell jogszabályt írni. Az 1976-ban elfogadott környezetvédelmi törvényt például teljes egészében ő írta, alig két évvel ez után pedig elkezdték a környezetjogot tanítani. Ennek egyik úttörője Balogh János biológus, később Corvin-lánccal kitüntetett akadémikus volt az ELTE Természettudományi Karán. Az volt az ötlete, hogy kell egy környezetiszakember-képzés az egyetemen, abban pedig legyen jog és igazgatás is. Így szólt: „nézzék meg, ki az, aki írta ezt a törvényt!” Tamás András írta, így került a képzés közelébe. Ott kezdte el ezt a tárgyat, a környezetvédelmi jogot tanítani a TTK-soknak és a műszakiaknak. Az ELTE felterjesztette először címzetes docensnek. Mint fogalmaz: „elég érdekes volt akkoriban, hogy rögtön docensként kezdhettem meg az egyetemi karriert”. Ami rögtön meg is akadt, mert akkor még kérdezték, hogy a pártnak tagja-e. E nélkül nemigen lehetett senki tanszékvezető vagy professzor. Így Tamás András akkor lett egyetemi tanár, amikor a párt hirtelen kiment a divatból.

Megújítani a tankönyvet

A közigazgatási jogot Szegeden kezdte tanítani a rendszerváltás hajnalán. A JATE-n akkor épp nagyon kerestek valakit, mert elfogytak az oktatók a karon. Azt már mindenki tudta, hogy a szocializmus nem fog sokáig tartani. Így a meglévő szocialista közigazgatási jogot leadni úgy, ahogy az a tankönyvben volt, képtelenségnek látszott. A tárgynak fele volt közigazgatás, a többi meg a szocialista gazdaság gyakorlata, vállalatigazgatás és a többi. Újra kellett az egészet alkotni – összehozni egy olyan emészthető, tanulható anyagot, ami akadémikus szintű, de nem őrülnek meg tőle a hallgatók és a kollégák sem. Az akkoriban azért nem volt könnyű.

Szegeden ketten voltak, akik e tárgyat tanították. Az egyik a tanszékvezető Tamás András, a másik pedig a német orientációjú Kaltenbach Jenő adjunktus. Megpróbálták ketten összehozni az új, immár valódi tantárgyat. Ekkor ismét kiélhette Tamás András a nyelvi érdeklődését, hiszen el kellett olvasnia, hogy mit tanítanak közigazgatási jogból más egyetemeken. Nem feltétlenül üdítő foglalkozás más intézmények jegyzeteit zsákszámra olvasni, kijegyzetelni. Azért szerencséje is volt, mert idősebb Martonyi János egész szép könyvtárat gyűjtött a szegedi egyetemre – főként olasz, francia szakirodalmat. Mivel diákként tanult svédül, így ismert néhány szakembert, tőlük kért svéd szakkönyveket is. Kiderült, hogy Amerikában, Nagy-Britanniában gyökeresen mást oktatnak e tárgyban, a nyugat-német egyetemeken kicsit hasonlót és a svédeknek is akadt jó néhány használható ötletük, amit végül belegyúrt az új tankönyvbe.

Helyet immár a fiataloknak!

Tamás András ma már nem kutat, nem is publikál. Mint mondja, az érdeklődését természetesen megtartja az ember, de nem muszáj már mindenről leírnia a véleményét. Ha mindent megfogalmazna, amit összegyűjtött az évek alatt, kétszáz éves koráig írhatna. Amellett azt is mondja, nyolcvanéves korában már ne higgye az ember, hogy olyan nagyon kíváncsiak rá. Inkább hagyni kell, hogy a fiatalok is szóhoz jussanak. Az, hogy mennyit veszít az ember a korral a képességeiből, már szinte részletkérdés, hiszen arra önmaga sosem jön rá, akik pedig rájönnek, úgysem merik már figyelmeztetni.

Kutatás helyett inkább a családdal foglalkozik: van két unokája, az egyik már érettségizett. Bár a felesége is nyugalmazott bíró, a fiatalok nem akarnak jogászok lenni. A lánya végül kulturális antropológiát végzett. Ahogy Tamás András fogalmaz: „százötven évvel ezelőtt még jogászok szédítették egymást, hogy írtak egy-egy meglepő megfigyelést, amiről később kiderítették, hogy az a néprajz. De inkább nem szapulom mások tudományát, ehelyett nézzenek egyszer utána Somló Bódog történetének!”