Egyetlen gyermek sem hibás abban, hogy a felnőttek háborút robbantottak ki – hangzott el a Ludovika Fesztiválon, az Iskola a háborúban című szabadegyetemi előadáson. A beszélgetést Mezei Bence, az NKE Nemeskürty István Tanárképző Kar földrajz–történelem szakos hallgatója moderálta, vendégei pedig Brenzovics László, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség elnöke és Orosz Ildikó, a Kárpátaljai Magyar Pedagógusszövetség elnöke voltak.
A beszélgetés középpontjában az állt, miként formálja át a háború a mindennapi oktatást és a gyermeki lét alapélményét. Mint elhangzott, ma már olyan tanulók kezdik meg a felső tagozatot, akik életük első iskolai napjától háborús körülmények között tanultak. Ez a helyzet nemcsak a tudásátadás módját, hanem a gyerekek lelki fejlődését is alapvetően befolyásolja.
Orosz Ildikó felidézte, hogy az általa 1991-ben alapított pedagógusszövetség kezdettől az esélyegyenlőség megteremtésén dolgozik a kisebbségi oktatás teljes spektrumában, az óvodától az egyetemig. „Az élet él és élni akar” – fogalmazott, hangsúlyozva: a fiataloknak a háború idején is szükségük van közösségi élményekre, kiszakadásra és jövőképre. Bár a tömegrendezvények háttérbe szorultak, túrák, erdei iskolák és kisebb közösségi programok segítik, hogy a gyerekek „kitölthessék életük legszebb éveit”.
A jelenléti oktatás azonban új feltételekhez kötött. Az intézményeknek óvóhelyeket kellett kialakítaniuk, hiszen egy légiriadó esetén szigorú protokoll szerint kell levonulniuk a tanulóknak és pedagógusoknak. A veszélyérzet ugyanakkor életkoronként eltérően hat: másként éli meg egy óvodás, egy kisiskolás vagy egy egyetemista. A családi körülmények is nagyban befolyásolják a gyerekek terhelését, sok esetben az édesapák a fronton szolgálnak vagy külföldön dolgoznak.
A háborúval párhuzamosan az infrastruktúra hiányosságai is nehezítik az oktatást. Az áramkimaradások – amelyek olykor hosszabb ideig is tartanak – a távoktatást és a jelenléti tanítást egyaránt akadályozzák. Mint elhangzott, akad olyan felsőoktatási intézmény, ahol évek óta kizárólag online zajlik az oktatás. Emellett a bombariadók is rendszeresen megszakítják a tanórákat, lassítva a tanterv szerinti haladást.
A növekvő pszichés terhelés miatt egyre nagyobb szükség van iskolapszichológiai és szakszolgálati támogatásra. A szakembereknek nemcsak a háború okozta szorongásokat kell kezelniük, hanem a kimaradó élményeket és a felbomló családi mintázatokat is.
„Nincs jövője olyan településnek, ahol nincs iskola”
Brenzovics László rámutatott: „az életet nem lehet arrébb tenni”, a háború ellenére is meg kell élni azokat az életszakaszokat, amelyek békében természetesek lennének. A kárpátaljai magyar közösség ezért tudatosan törekszik arra, hogy kulturális és közösségi programok sokaságával biztosítsa a normalitás érzését. Hangsúlyozta: a közösség legfontosabb feladata a megmaradás, a háborús veszteségek minimalizálása és a jövőbe vetett hit fenntartása.
A résztvevők kiemelték az iskola megtartó szerepét is: az oktatási intézmények nem csupán tudást közvetítenek, hanem közösséget teremtenek és biztonságot nyújtanak egy bizonytalan világban. „Nincs jövője olyan településnek, ahol nincs iskola” – hangzott el, hozzátéve: a háború ellenére Kárpátalján egyetlen magyar osztály vagy iskola sem zárt be. Ugyanakkor komoly kihívás az anyanyelvi oktatás helyzete. Az elmúlt évek állami szabályozása szűkítette a kisebbségi nyelvű oktatás lehetőségeit, így a helyi közösség és Magyarország támogatása kulcsfontosságúvá vált az intézmények fenntartásában, a tankönyvellátásban és az oktatási feltételek biztosításában.
A felszólalók kitértek arra is, hogy a háborús helyzet a pályaválasztási döntéseket is befolyásolja. A pedagóguspálya ugyanakkor bizonyos értelemben biztonságot jelent, hiszen a tanulmányokat folytatók és a végzett tanárok mentességet kaphatnak a sorkatonai szolgálat alól. Ez egyszerre jelent lehetőséget és felelősséget: az oktatásban maradók nemcsak tudást adnak át, hanem a közösség stabilitásának megőrzésében is kulcsszerepet vállalnak. Ugyanakkor előfordulnak bizonytalanságok és adminisztratív hibák is, amelyek miatt időnként diákok vagy pedagógusok is nehéz helyzetbe kerülnek, ám ezek kezelésére mára kialakultak az intézményi megoldások.
A közösség jövője szempontjából meghatározó demográfiai folyamatokra is rámutattak: az elvándorlás, a belső migráció és a születésszám csökkenése hosszú távon is formálja Kárpátalja arculatát. Mindezek ellenére a felszólalók egyetértettek abban, hogy az oktatás megtartása kulcskérdés: ha az intézmények működnek, a közösségnek is van jövője. Az iskola így a háború idején nem csupán a tanulás színtere, hanem a megmaradás egyik legfontosabb záloga is, ahol a gyerekek – minden nehézség ellenére – kapaszkodót, közösséget és reményt találnak. A beszélgetés végkövetkeztetése szerint a háború minden nehézség ellenére nem írhatja felül azt az alapvető célkitűzést, hogy a következő nemzedék megkapja a szükséges tudást és emberi tartást. A kárpátaljai példák azt mutatják: a közösség ereje, az oktatás iránti elkötelezettség és a külső támogatás együtt képes fenntartani a jövő reményét még a legnehezebb körülmények között is.
A cikk eredetileg a Bonum Publicum 2026/5. számában jelent meg. Nyitókép forrása: dniprovych / depositphotos.com
