Konfliktus és együttélés a Közel-Keleten: kortárs dinamikák címmel rendezett nemzetközi konferenciát az azerbajdzsáni Topchubashov Központtal közösen a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) John Lukács Intézete (JLI) december 12-én, a Ludovika Szárnyépület John Lukács Társalgójában. A résztvevőket Egeresi Zoltán, az NKE EJKK JLI tudományos munkatársa köszöntötte, a konferenciát pedig Rusif Huseynov, a Topchubashov Központ igazgatója nyitotta meg.
Az Arab Tavasz története
Az eszmecsere első, Konfliktusdinamikák és geopolitikai versengések a Közel-Keleten című, Egeresi Zoltán által moderált panelbeszélgetésén Rusif Huseynov mellett részt vett Csicsmann László, a Budapesti Corvinus Egyetem Center for Contemporary Asia Studies vezetője és N. Rózsa Erzsébet, az NKE Államtudományi és Nemzetközi Tanulmányok Kar Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszékének egyetemi tanára. Miért nem tudták a kutatók előre jelezni ezeket a felkeléseket? – tette fel a kérdést N. Rózsa Erzsébet előadása elején, amelyben az Arab Tavaszról mint a térség a hidegháború vége utáni egyik legfontosabb eseményéről beszélt. Elmondta, a kutatók számára ismert tény volt a demográfiai robbanás, illetőleg a várható élettartam megnövekedése a régióban. Az is látszott, az Európából hozott ideológiák politikailag megbuktak a régióban a Szovjetunió megszűnésével, ám a kapitalizmus sem aratott komoly sikereket. Szintén nehezen haladt az országokban a polgári átalakulás – főként megélhetési okokból. Generációs problémák bukkantak fel, így például az, hogy a politikai vezetők saját gyerekeiket tartották hatalomban, s nem csupán a hat monarchiában. E fiúk fontos politikai, katonai és gazdasági szerepekbe kerültek, amire a közvélemény felfigyelt.
A felkelés eseményeiről szólva N. Rózsa Erzsébet elmondta, Tunéziában 2010 decemberében egy, kezdetben aprónak tűnő konfliktus tört ki: egy kereskedő, akit rendőrök azért vertek el, mert nem volt engedélye árusítani, nyilvánosan felgyújtotta magát. A tüntetések sorozata túlhaladt Tunézián a televíziós közvetítések nyomán, Egyiptom, Líbia, Bahrein, Jemen és Szíria népe is csatlakozott. Később felkelések törtek ki Algériában, Libanonban és a korábban már demokratizáltnak hitt Irakban is. Bahreinen kívül minden ország köztársaság volt, azaz úgy tűnt, az uralkodók tisztelete sokat számít. A felkelések kezdetben demokratikus folyamatnak tűntek. Nem volt azonban szervezett program, főként szlogenek hangzottak el. Ezeknek nem volt sem Izrael-ellenes, sem pánarab, sem iszlám felhangja, elsősorban az országhoz tartozást hangsúlyozták az utcákon, ám európai értelemben nem voltak nacionalisták. Leginkább új választást és a rezsim bukását akarták az emberek hatalmas társadalmi kohézióban. Azonban, ha nincsenek politikai programok és pártok, nehéz megszervezni az államot. Ami szervezett volt: a katonaság, ami a térségben régóta modernizációs szerepet töltött be, így nem meglepő, hogy sok helyütt átvette a hatalmat. A másik szervezett erőt az iszlamista szervezetek képviselték. Ám eddig sosem voltak hatalmon, hiszen főként karitatív tevékenységet folytattak. Hamar kiderült, hogy vannak nehézségeik az olyan politikai döntések terén, amelyek túlmutattak a szociális, oktatási szférán.
Regionális szereplők felemelkedése
Csicsmann László arról beszélt, hogy a történelem során leginkább a nagyhatalmak határozták meg a Közel-Kelet sorsát – ma azonban a kisebb, helyi hatalmak is rendelkeznek saját vízióval a térség jövőjéről. E víziók mentén jönnek létre kisebb-nagyobb együttműködések, megegyezések például Szaúd-Arábia és Irán vagy Törökország és Katar között. Négy jelentős ország tevékenykedik ma a regionális hatalom érdekében: Törökország, Izrael, Irán, Szaúd-Arábia, de kisebb szereplőként említhető még Egyiptom, az Egyesült Arab Emírségek, Katar, sőt még Marokkó is. Fontos alakítói emellett természetesen a térségnek az Irán által támogatott, néha függetlenként viselkedő nemállami szervezetek.
Csicsmann kiemelte, az Iszlám Állam kalifátusa az Arab Tavasz után erősödött meg Szíriában. Az USA és az EU főként ezért kötött megállapodást ekkor Iránnal, hogy segítségével fékezzék meg a Daesht. E folyamaton Trump első elnöksége változtatott, amikor az USA teljes körű nyomást helyezett Iránra. Sőt, 2020 januárjában az USA meggyilkolta Kászem Szolejmáni iráni parancsnokot Bagdadban. A támadást azonban váratlan enyhülés követte, számos pozitív eseménnyel, ilyen volt például Törökország és Izrael vezetőinek kézfogása az ENSZ-ben. Az USA a szaúdiak által vezetett, moderált arab tömböt támogatta Irán háttérbe szorításával, ami létrehozta az Ábrahám-megegyezéseket. Azonban a Hamász októberi támadása és a gázai konfliktus szinte teljesen eltörölte ezen egyezmények előnyeit. Izrael Csicsmann László szerint ma a saját képére próbálja formálni a Közel-Keletet, ami újabb konfliktusokat vetít előre. Egyelőre nem látni pontosan, hogy az egyik legfontosabb nagyhatalomnak, Kínának milyen víziója van e térségről. A gazdaság fellendítése számos szereplőnek okoz kihívást, ami befolyásolja a vezetők megítélését, illetőleg kiemeli Kína szerepét.
Pragmatikus azeri külpolitika
Európa vagy Ázsia része Azerbajdzsán? – tette fel a kérdést hozzászólásában Rusif Huseynov. Minden bizonnyal mindkettő, hiszen történelmi okokból is elég hajlékony identitásuk van. Bár az azeriek síiták, ennek ellenére nem Iránnal, hanem Törökországgal és Izraellel működnek együtt. Külpolitikájuk így inkább pragmatikus. Kifejtette, bár Irán érdeke lenne, hogy bevonja az Ellenállás Tengelyébe Azerbajdzsánt, ám e csábítás csak bukott államok esetén működik, az azeriek esetén nem. Azerbajdzsán ehelyett egyre fontosabb szereplővé válik a régióban, amely megpróbálja a konfliktusokat megelőzni. Az ország legrosszabb rémálma lenne Izrael és Törökország konfliktusa. Éppen ezért szervezett Baku izraeli–török és izraeli–szíriai megbeszéléseket.
A kurdok és a drúzok helyzete
A nemzetközi tanácskozás második, Ibrahim Mammadov, a Danube Institute vendégkutatója által moderált, Interetnikus kapcsolatok és az identitáspolitika című panelbeszélgetésén Egeresi Zoltán mellett részt vett Türkan Bozkurt, a kanadai IPEK Center elérhetőségért és elkötelezettségért felelős vezetője és Omar Sayfo, a Migrációkutató Intézet kutatási vezetője. Egeresi Zoltán előadása a térség kurd kisebbségének helyzetéről szólt. Mint elmondta, Törökországban új kezdeményezések látszanak e konfliktusban a korábban Szíria és Irak területén zajló fegyveres harcok után. A kurd fegyverletétel hátterében Egeresi Zoltán szerint a török hadsereg technológiai fölénye látszik. A geopolitikai tényezők is a fegyverletétel mellett szólnak, hiszen Szíriában is hatalomváltás történt. Az enyhülés mellett állnak kérdőjelek is, hiszen a kurd kérdés nem rendeződött megnyugtatóan. Törökország érdeke, hogy ne essék szó kurd autonómiáról egyetlen államban sem, a kurd erők pedig integrálódjanak a szíriai hadseregbe. A jövőálló megegyezés azonban még nem látszik, ami viszont bizonyos: Törökország több komoly katonai és gazdasági ütőkártyát is a kezében tart. A törökök egyértelmű célja egy terror nélküli ország.
Szíriát lehetetlen csak erővel irányítani, ehhez társadalmi megegyezések is kellenek – mondta el Omar Sayfo a szíriai drúz kisebbségről tartott előadásában. Szíria jelenlegi kormányfője tagja volt az al-Káidának, mielőtt az Aszad elnök elleni felkeléshez csatlakozott. Hamar felismerte, hogy Szíria többnemzetiségű, többvallású ország, így a felügyelete alatt tartott területeken helyi vallási vagy gazdasági szereplőket jelölt ki vezetőnek, lassan háttérbe szorítva a szélsőségeseket. A keresztények nagyobb része a harcok alatt távozott az országból. Az új kormány szeretné őket visszaintegrálni Szíriába, ám biztonságuk még nem garantált. Omar Sayfo kiemelte, a drúzok nem alkotnak teljesen egységes csoportot az országban, egy részük támogatta, mások ellenezték Aszad uralmát. A háború után igyekeztek visszaszerezni korábbi gazdasági befolyásukat – sokak szerint ez a kábítószer-kereskedelmet is jelenti –, ez egyelőre nem teljesen sikeres, előfordulnak éhséglázadások. A térség többi államával szemben Izrael érdeke a megosztott, gyenge, akár ütközőzónákkal biztosított Szíria – mondta el Omar Sayfo.
Egy drasztikus nemzetépítés története
Türkan Bozkurt az Iránban élő nemzetiségekről beszélt a konferencián. Mint elmondta, 1941-ig voltak a határokon belül kulturális és nyelvi autonómiát élvező térségek, amit azonban a Pahlavi-dinasztia nagyon drasztikus, könyvégetéssel is kísért nemzet- és országépítése követett. A sah idején az egyetlen engedélyezett identitás és nyelv a perzsa lett. Az ajatollah hatalomátvételét 1979-ben ez a nyelvi elnyomás is segítette. A következő években az iráni nemzetépítés heve enyhült, a különbözők kultúrák és nyelvek használata szabaddá vált. Az egyik legnagyobb Iránban élő nemzetiséget ma az azeriek alkotják, akik még mindig fontosnak tartják, hogy ma is megemlékezzenek a Pahlavi-dinasztia uralma előtti szabadságukról. Az ott élő közösségek ma egy része egyáltalán nem tartja magát iráninak, mert e kifejezés eggyé vált a perzsával. Erre minden elkövetkező hatalomnak figyelmet kell majd fordítania az országban Türkan Bozkurt szerint.
Nyitókép forrása: jackmalipan / depositphotos.com
