A reintegráció kihívásai a Nyugat-Balkánon
Miközben a világ terrorista harcosok ezrei tengetik életüket szíriai táborokban, a Nyugat-Balkán országai élesben tesztelik, hogyan lehet visszaintegrálni ezeket a radikalizálódott egyéneket a társadalomba – gyakran sikertelenül. Rémai Dániel r. őrnagy, az NKE Rendészettudományi Kar Terrorelhárítási Tanszékének vezetője előadásában feltárta a repatriáció árnyoldalát, ahol a börtönök, a stigmatizáció és a folyamatos fenyegetés árnyékában kell megoldani egy globális problémát, amely nem csupán az Iszlám Állam öröksége.
Rémai Dániel a Biztonsági és migrációs kihivások a Balkánon című szakmai és tudományos konferencián elhangzott előadásában először tisztázta a kulcsfogalmakat, megkülönböztetve a zsoldosokat, önkénteseket, külföldi harcosokat és a külföldi terrorista harcosokat (FTF). „A külföldi terrorista harcos az, aki terrorszervezethez csatlakozik. Elmondása szerint maga a jelenség korántsem új: már a huszadik században is felbukkant, mégis csak 2014-ben született meg az ENSZ Biztonsági Tanács 2178-as határozata, amely először adott pontos definíciót és egyben világos feladatot szabott az államoknak a megelőzésre és a büntetőjogi felelősségre vonásra. Három évvel később, 2017-ben a 2396-os határozat már a deradikalizációt és a reintegrációt is kötelező elemként építette be a válaszlépések közé.
Az Iszlám Állam toborzása és hatása
Rémai Dániel ismertette, hogy az Iszlám Állam hatékony online toborzási kampánya 2013 és 2018 között világszerte körülbelül 50 ezer embert mozgósított, jelentős részben Európából, Közép-Ázsiából és Észak-Afrikából. „A jelenség azért vált ilyen mértékben láthatóvá – fogalmazott az előadó –, mert a szervezet az interneten keresztül sikeresen elérte a második és harmadik generációs migráns hátterű fiatalokat, akik egy része a csatlakozást vonzó életpályának vagy célnak tekintették.” Így került a külföldi terrorista harcosok problémája a nemzetközi biztonságpolitika középpontjába. Rémai Dániel ennek kapcsán példaként hozta Shamima Begum történetét, aki 15 évesen csatlakozott az Iszlám Államhoz, majd hat év múlva egy táborban tűnt fel, hazatérést követelve, ami hosszú bírósági harcot indított.
A terrorista harcos életútja
Rémai Dániel vázolta az FTF életútját a radikalizációtól kezdve: „Minden a radikalizációval kezdődik – mondta. – Aztán elérkezik az a pont, amikor az illető úgy dönt: nem helyben, a saját országában robbant vagy követ el merényletet, hanem nagyobb hatást érhet el, ha külföldön csatlakozik egy terrorszervezethez.” Innentől kezdve az út többfelé ágazik: van, aki meghal a harcmezőn, van, aki fogságba esik, és van, aki valamilyen módon hazatér. Sokan már az utazás során elakadnak a határellenőrzéseken vagy a reptereken; mások az Iszlám Állam 2019-es bukása után kerültek a kurdok által őrzött táborokba – akkor még mintegy ötvenezer főről beszéltünk. Az előadó külön kiemelte: a radikalizáció mindig egyéni folyamat, erősen függ a társadalmi közegetől, a helyi közösségtől és attól, hogy az illető környezetében mennyire gyorsan ismerik fel a veszélyes jeleket.
Szíriai táborok és repatriáció kihívásai
A szíriai Al-Hol és Al-Roj táborokról (táborok jelenleg a világ legnagyobb és legveszélyesebb, külföldi terroristaharcosokhoz köthető „fogolytáborai”. Mindkettőt a szíriai-kurd vezetésű Szíriai Demokratikus Erők (SDF) őrzi, amerikai támogatással, Északkelet-Szíriában – a szerk.). Rémai Dánel elmondta „ezek a táborok tipikus sátortáborok a lehető legrosszabb körülményekkel.” Jelenleg körülbelül 8000 ember él itt 50 országból, ahol a radikalizáció folytatódik, akár gyerekek körében is. A repatriáció motivációi változatosak és országonként eltérőek: Kazahsztán és Szaúd-Arábia sokakat hazavitt, míg Németország óvatosabb, például csak nőket és gyerekeket repatriált.
Nyugat-balkáni esettanulmányok
A Nyugat-Balkán különösen érintett, ahol körülbelül 1000 FTF távozott, és a visszatérők száma eltérő statisztikák szerint változik. Bosznia-Hercegovinában repatriálási hullámok voltak, 2016-2017-ben százan, 2019-ben ötvenen tértek vissza, 2026-ra pedig száztíz a tervezett szám. Rémai Dániel megjegyezte: „Nagyon sok hasonlóságot mutat ez azzal, amikor valaki egy jobb élet reményében vándorol külföldre, csak itt az elvégzendő feladat más.” A visszatérők kezelésében a nyugat-balkáni országok eltérő utat jártak be: Koszovóban központosított, a terrorelhárítás által irányított, erősen titkosszolgálati hátterű modellt alkalmaztak, míg Bosznia-Hercegovinában, Észak-Macedóniában és Albániában a reintegrációt elsősorban civil szervezetekre bízták – utóbbiak között akadt olyan kezdeményezés is, amely a hazatért nőket szőnyegszövéssel próbálta visszavezetni a normális életbe.
Reintegráció kihívásai és tanulságok
Rémai Dániel hívta fel a figyelmet a stigmatizáció rendkívül súlyos következményeire: a társadalom többsége a visszatért terroristaharcosokat megbélyegzi, kirekeszti, eleve „megbocsáthatatlannak” tekinti tettüket, így esélyük sincs arra, hogy valaha normális, elfogadott életet élhessenek. „A reintegráció legalább ilyen nehéz kérdés: hogyan tudjuk ezeket az embereket újra a társadalom hasznos tagjává tenni?” – tette fel a kérdést Rémai Dániel. A büntetőjogi felelősségre vonás pedig sokszor zsákutcába fut: háborús övezetben szerzett bizonyítékok alapján tíz év elteltével szinte lehetetlen hiteles vádat felállítani. Aki mégis börtönbe kerül, ott gyakorta tovább radikalizálódik. „Ezek a reintegrációs programok egyelőre sikertelenek voltak – összegezte Rémai Dániel – főként azért, mert hiányzik a világos koncepció, az egyéni kockázatkezelés és az egyénre szabott életútmodell.”
Végül figyelmeztetett: a jelenség korántsem csak az Iszlám Állam öröksége. A világban jelenleg is zajló 32 fegyveres konfliktus bármelyikéből hazatérő külföldi harcos ugyanilyen kockázatot jelenthet, így a probléma a következő évtizedben várhatóan még súlyosabbá és gyakoribbá válik.
Nyitókép: Szilágyi Dénes
