A Nemzetközi Biztonsági Tanulmányok Tanszék immár ötödik alkalommal szervezte meg a Dél-Amerika nemzetközi konferenciát. Az idei szakmai fórum témája a hidegháború és az azt követő évtizedek voltak. Az esemény nyitó előadására február 28-án került sor a John Lukacs Társalgóban.
A rendezvény Szente-Varga Mónika egyetemi tanár köszöntőjével vette kezdetét. A HHK oktatási dékánhelyettese aláhúzta: a konferencia célja, hogy a Latin-Amerikát kutatók tudásmegosztásának szakmai fóruma legyen, segítse a régióval foglalkozó doktoranduszok akadémiai közösségbe illeszkedését, valamint fontos cél az egyetemisták érdeklődésének felkeltése e térség iránt. A kezdetektől háromnyelvű – angol, spanyol és magyar – programokból álló rendezvény előadói kutatók és doktoranduszok hazánk számos egyeteméről: a Szegedi Tudományegyetemről, a Pannon Egyetemről, a Budapesti Corvinus Egyetemről, valamint az ELTE-ről. A külföldi előadók pedig – személyesen vagy online – olyan távoli országokat képviselnek, mint Brazília, Kolumbia, Chile, Irak, vagy Venezuela. Szente-Varga Mónika kiemelte: számos előadó az NKE egykori hallgatójaként vagy doktoranduszaként tért vissza szakértőként az eseményre.
Mélyebbre ásni
Ezt követően Pier Paolo Pigozzi Sandoval, az NKE nemzetközi rektorhelyettese tartotta meg plenáris előadását A latin-amerikai identitás használata, félreértelmezése és az ezzel kapcsolatos visszaélések címmel. Ebben elsőként a Latin-Amerika fogalom földrajzi meghatározásával kapcsolatos nehézséget vetette fel: Haiti, Brazília, Suriname például Közép- és Dél-Amerikában találhatók, de biztosan Latin-Amerika részei? Ha pedig alkotmányos vagy jogi szempontból vizsgáljuk a kérdést, azt látjuk, hogy a politikai és kulturális különbségek miatt nem megalapozott Kolumbiát ugyanabba a kategóriába sorolni, mint például a Dominikai Köztársaságot vagy Nicaraguát és Chilét.
„Ugyanakkor, ha mélyebbre ásunk a latin-amerikai alkotmányosság és az alkotmányos identitás kérdésében, felmerül a kérdés: pontosan milyen gyökerei vannak a latin-amerikai identitásnak?” – vetette fel az előadó, hozzátéve: e kérdés megválaszolásához történészek, politológusok és jogászok együttes erőfeszítésére van szükség. E három tudományág közül a társadalomtörténészek körében jelenleg élénk és folyamatos vita folyik a latin-amerikai identitás ellentmondásairól. Ugyanakkor a jog- és politikatudományban gyakran azt hallani, hogy Latin-Amerika fogalma nagyjából azt a 20 országot jelenti, amelyeket Spanyolország, Franciaország vagy Portugália gyarmatosított.
A kezdetek
Michel Gobat történész munkássága mérföldkőnek számít a latin-amerikai identitás első használatának szisztematikus feltárásában – jelezte a rektorhelyettes. Gobat konkrét évszámot határozott meg a Latin-Amerika-fogalom kialakulására: 1856-ot. Ekkorra született meg az az elképzelés, hogy az Amerikai Egyesült Államoknak valamiféle ellensúlyt kellene teremteni: Latin-Amerikát.
A történetben kulcsfontosságú figura volt egy ír-amerikai kalandor és kalóz, William Walker, aki Közép-Amerikában próbálta magához ragadni a hatalmat zsoldosserege segítségével. Walker az 1850-es évek második felének aranyláz-időszakában tevékenykedett: a bányászok számára hatalmas kihívást jelentett az arany elszállítása a nyugatiról a keleti partra, majd Európába. Walker azonban felfedezte, hogy Nicaraguában – ahol az Atlanti- és a Csendes-óceán közötti földsáv keskeny, és számos tó, folyó található – kiváló átkelési lehetőségek vannak. Az ország politikai helyzete instabil volt, mivel éppen polgárháború dúlt, amit kihasználva, megkaparintotta az irányítást. Walker az Egyesült Államok jóváhagyásával igyekezett önmagát Nicaragua elnökévé tenni. Bár „uralma” csak néhány hónapig tartott, és 1860-ban Hondurasban kivégezték, a közép- és dél-amerikai országok számára komoly fenyegetést jelentett. Az egész térségben elterjedt az aggodalom, hogy hasonló események máshol is bekövetkezhetnek. „Ezt a félelmet tovább fokozta az Egyesült Államok azon terve, hogy – egyebek mellett Ecuador – saját hazám – is amerikai protektorátussá váljon” – tette hozzá Pier Paolo Pigozzi Sandoval.
Összefogás
Ezek az események hozzájárultak ahhoz, hogy Latin-Amerika vezetői összefogjanak. A döntő lépést a chilei értelmiségi és diplomata, Francisco Bilbao tette meg, aki a latin-amerikai államok szövetségének egyik vezető alakjává vált. 1856. június 22-én Párizsban előadott beszédében hangzott el elsőként a „Latin-Amerika” kifejezés. A kongresszus célja egyébként az volt, hogy megvédje az amerikai kontinens országait mind az északi szomszédok, mind az európaiak inváziójától. Bilbao számára a latin-amerikai identitás – beleértette a feketéket, indiánokat, meszticeket és fehéreket is – az egyetemes emberi méltóság eszméjén alapult. A fogalom később a pánamerikanizmus gondolatát kezdte kifejezni, amely kontinentális eszmeként természetesen már az Egyesült Államokat is magába foglalta. Egyes szerzők szerint ez volt a Monroe-doktrína 2.0, amelyben az egész amerikai kontinens összefogott Európa ellen függetlenségének megőrzése érdekében.
Eszmék, egység
A 20. század közepére és különösen az 1970-es évekre a Latin-Amerika kifejezés forradalmi jelszóvá vált. Ekkor már nemcsak Európa, de ismét az USA ellen is irányult, különösen baloldali, marxista forradalmi mozgalmak narratívájában. A fogalommal való visszaélések akkor kezdődtek, amikor egyes csoportok megpróbálták kizárólagos igazságként beállítani saját értelmezésüket, legyen az a politikai bal- vagy politikai jobboldal.
Latin-Amerika fogalma tehát folyamatos mozgásban van, és az idő múlásával mindig újabb és újabb jelentésekkel bővül. Ma már minden politikai és kulturális irányzat a régió egységét hangsúlyozza, még akkor is, ha más-más módon értelmezi azt – jegyezte meg az előadó.
Nyitókép: Bogotá látképe, forrás: Flickr / Pedro Szekely
