Szimbolikus nemzetépítés Közép- és Kelet-Európában a hosszú 20. században. E címmel szervezett angol nyelvű szakmai konferenciát az NKE Közép-Európa Kutatóintézete (KEKI) november 13-án, a Zrínyi teremben.
Állhatunk-e nemzeten kívül? Kell-e harcolnunk nemzetünkért? Időről időre felmerül a kérdés: vajon mióta léteznek nemzetek? Mindig is voltak, vagy a mindennapi döntéseink, esetleg a politikailag aktív közösségek tevékenységének eredményei? A szimbolikus terek vizsgálata nemcsak ebben a tekintetben igazít el, de az identitások közötti konfliktusok keletkezése és éleződése elé is tükröt tart. Régiónkban a szimbolikus nemzetépítés kérdése bőven megér egy kötetet – állítják a konferencia szervezői, Balogh Róbert és Zahorán Csaba történészek, a KEKI tudományos munkatársai. Az intézetben vállalkoztak is e munkára, folytatva a KEKI nemzetközi beágyazását, amit az itt megjelentetett angol nyelvű, Central European Horizons folyóirat is képvisel.
A rendezvény résztvevői a készülő könyv kapcsán osztották meg tudásukat, véleményüket az érdeklődőkkel.
Az esemény felvezetésében Zahorán Csaba a könyv előtörténetéről mesélt a résztvevőknek, majd Balogh Róbert moderálásával kezdetét vette a konferencia.
Hullámok és hidak
Fiala-Butora János, a Társadalomtudományi Kutatóközpont tudományos főmunkatársa „Kisebbségi aktivizmus a kétnyelvű táblákért Szlovákiában – mit szimbolizál a szimbolikus nemzetépítés?” címmel tartott előadásában rövid történeti áttekintést adott a nyelvhasználatról. Az egynyelvűség hivatalos politikája 1945-től kezdődött, a rendszerváltásig jellemzően a magánjellegű kisebbségi jelzések megtűrtnek számítottak. Ez a helyzet 1989-ig állt fenn, ekkor a nacionalizmus újra előtérbe került. Ettől kezdve a nyelvi aktivizmusnak három hullámát lehetett megfigyelni. Az elsőt 1990 és 1994 közé – Csehszlovákia felbomlásának idejére – tehetjük, amikor nem hivatalos önkormányzati jeleket tettek ki, jellemző erre az időszakra az aktivisták és a politikusok közti együttműködés. Az erőfeszítések sikerrel jártak, legálisak lettek a kétnyelvű táblák – ez nemcsak a magyarokat, de a ruszin és német nyelvűeket is érintette. A második hullám a 2000-es évek elején következett: ekkor jelentek meg a rovásírásos helységnévtáblák, ami a politikusok részvétele nélkül zajlott, és jellemzően csak a média „vette észre” a jelenséget.
A harmadik hullám pedig az első Fico-kormány idejével (2006–2010) esett egybe, amikor sokasodni kezdtek a nemzetiségi konfliktusok – ennek plasztikus példája volt Malina Hedvig ügye is (mint ismert, a magyar nőt 2006-ban ismeretlenek megverték Nyitrán, mert magyarul telefonált, az elkövetőket nem, a nőt azonban eljárás alá vonta a szlovák rendőrség – a Szerk.). Létrejött a Most-Híd nevű párt, és a KDSZ, a Kétnyelvű Dél-Szlovákiáért Mozgalom is. A média kifejezetten jól fogadta az aktivisták tevékenységét, akik az egyenlőségre alapozták a narratívájukat. Változott a politikai hozzáállás is, megjelentek a méretben a szlovákkal azonos magyar nyelvű városnév-, útjelző-, és vasútállomást jelző táblák is.
Míg az aktivizmus első hullámában „csupán” az volt a cél, hogy a magyarok jelenlétére irányítsák a figyelmet, a másodikban a magyarok különlegesebb kapcsolódását szerették volna kidomborítani az adott területhez, a harmadik szakaszban pedig az egyenlőség kivívása állt a középpontban – összegezte az eredményeket és a hozzájuk kapcsolódó narratívákat Fiala-Butora János.
Újjáélesztési program
Hatos Pál, a KEKI intézetvezetője „Csángók – a magyar nemzeti ébredés vonakodó népe” címmel e különleges népcsoportot mutatta be. Először a magyar csángó közösségekről, azok területi elhelyezkedéséről szólt. Elhangzott: a moldvai csángók egy ortodox többségű területen római katolikusként élnek, különlegesen kötődve a magyar kultúrához, és a magyar nyelv korai dialektusát beszélve. A Brassó melletti „hétfalusi csángók” ugyancsak speciális közösség: magyarul beszélnek, de evangélikusok.
A néprajz és a történelem a magyar tudományos élet intézményesülésének kezdetétől nemzeti tudományok voltak. Így e tudományoktól azt várták, hogy segítsenek megtalálni a nemzet fogalmának lényegét, és a paraszti kultúra és életforma változatlan értékeinek felfedezésére építsék fel a nemzeti újraélesztési programot és a társadalmi reformokat – hangzott el az előadásban. S hogy miképpen jönnek a képbe a csángók? Nos, ők a nemzetépítési program ideális elemei voltak. A magyar értelmiség szemében e népcsoport a végzet egyfajta szimbólumaként élt. A Kárpátokon túl rekedtekről való lemondás a magyarság eltűnését vetíthette előre: a trianoni határokon belülre szorult nemzet demográfiai problémáit éppúgy, mint az asszimiláció veszélyeztette határon túliakat. A moldvai csángók vallási és mindennapi kultúrája éles ellentétben áll a modern kori nemkeresztény társadalommal, ily módon is némiképp idealizálva a csángó értékeket.
E gondolatmenet első írott jeleit már a 19. századi „A moldvai magyar telepekről” című, Gegő Elek-kötetben meglelhetjük, amelyben utalások olvashatók a „drága magyar anyaföldről”. A moldvai magyarok történetéről szóló tanulmány a Magyar Tudományos Akadémia támogatását is elnyerte, mert e népcsoport kutatása révén egyszerre tudott megvalósulni a tudományos ismeretterjesztés és a nemzeti kérdések iránti lelkesedés ösztönzése. Később a csángó végzet szimbólumának jelentése módosult. E szerethető és elfeledett népcsoportra Trianon után egyre inkább mint a magyarság saját végzetének előjelére tekintettek.
Interakciók
Dragoș Dragoman és Andreea Zamfira, a nagyszebeni Lucian Blaga Egyetem oktatói „Szimbolikus nacionalizmus vegyes közösségekben: A magyarok és a szászok összehasonlítása az erdélyi románokkal” címmel közösen tartottak előadást.
Az említett, készülő kötet ezen előadás témájával foglalkozó fejezete három, Erdélyben élő közösséget tanulmányoz – jelezték az előadók: a románok, a magyarok és a németek egymáshoz fűződő viszonyait, interakcióikat a huszadik század folyamán, valamint identitásképző szimbólumrendszerüket. Teszi mindezt abból a célból, hogy rávilágítson arra, hogy a szimbolikus nacionalizmus miképpen ágyazódik bele az erdélyi politikai interakciókba. Az elméleti perspektívák kapcsán az előadók szóltak az etnoszimbolizmus elméleti keretéről, a szimbólumokról – értékek, hagyományok, mítoszok –, és a térben megjelenő identitásjelzőkről – utcanevek, szobrok, templomok. Részletes történeti áttekintést adtak a korabeli erdélyi társadalmi tagozottságról a három etnikum vonatkozásában a középkortól a Habsburg uralom alatti időkön, majd a kiegyezésen át a kommunista éráig.
Szó volt a magyar nyelv hivatalossá válásáról, a román nemzetállam születéséről, a párizsi békeszerződésekről, az Észak-Erdélyt Magyarországhoz juttató második bécsi döntésről és a kommunista időket jellemző asszimilációs politikáról is. Az előadók elmondták: a nemzeti kommunizmus hivatalos retorikája szerint Románia közös hazája volt az együtt élő népeknek. Aztán 1989-ben összeomlott a rendszer, ám az ott élő magyarok álma egy etnikailag semleges államról nem bizonyult reálisnak. A helyzet az RMDSZ 1996-os kormánykoalícióba történő bevonásával javult, majd 2002 után szorosabb együttműködés kezdődött Magyarország és Románia között is. Az előadók úgy vélték: azért került a szimbolikus politika a magyar–román viszony középpontjába, mert a nyelvi jogokkal már nem volt gond, és mert a székelyföldi autonómia létrehozása kapcsán patthelyzet alakult ki. (Az előadást követő beszélgetésben Fiala-Butora János vitatta a nyelvi jogokkal kapcsolatos véleményt.)
Történetek, szimbólumok
Alica Kurhajcová történész, a besztercebányai Bél Mátyás Egyetem kutató-oktatója a felső-magyarországi szlovák többségű régió egyik központja, Turócszentmárton példáján illusztrálta a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom és a magyar elit közötti viszonyt. Azt mutatta be, hogy miért alakult ki szimbolikus téren viszonylagos passzivitás, miért nem épültek látványos köztéri emlékművek. A magyar elitek, amelyek magyar nemzetállammá akarták alakítani a multietnikus Magyar Királyságot, ugyan Turócszentmártonban sem engedték érvényesülni a formálódó szlovák nemzetépítés szimbolikus síkját, de maguk sem törekedtek a közterek elfoglalására. Noha a városban magyar és szlovák nemzeti színezetű ünnepeket is tartottak, az emlékművek vonatkozásában Kurhajcová szerint egyfajta hallgatólagos megállapodás volt érvényben, hogy az egyik fél sem bolygatja meg a status quót.
Kollai István történész, közgazdász – a KEKI korábbi senior ösztöndíjasa – a pozsonyi vár 20. századi sorsáról, valamint a varsói Kultúrpalotáról beszélt a lengyel Olga Groszekkel közösen írt szövegük alapján. Miközben bemutatta a vár lerombolására vonatkozó, többször is felmerült tervek meghiúsulásának történetét, azt hangsúlyozta, hogy mindebben milyen nagy szerep jutott a véletlennek és az egyéni kezdeményezéseknek. Először a második világháború kitörése, majd a háború vége, végül pedig egy cseh műemlékvédő ellenállása akadályozta meg, hogy nyomtalanul eltűnjön az 1918 után a magyar idők és a Habsburg Monarchia jelképének tekintett romhalmaz. Paradox módon az elutasított múlt szimbólumaként lebontásra szánt várat végül a szocialista Csehszlovákiában újították fel, hogy aztán a független Szlovákia fővárosának legfőbb jelképévé váljon.
Egry Gábor történész, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója és az MTA doktora azt mutatta be, hogy milyen tényezők határozták meg a városi közterek átnevezését Erdélyben az 1918/1919-es impériumváltást követően. Több, Nagy-Romániához került város – Kolozsvár, Lugos, Nagyvárad, Fogaras, Nagyszeben – példáján arra világított rá, hogy a helyi igények és hagyományok, a románság aránya és 1918 előtti jelenléte, praktikus szempontok vagy a konkrét közterek mérete és szimbolikus jelentősége milyen szerepet játszott az átnevezések során, amelyek akár éveken át is elhúzódhattak. Egry román levéltári forrásokra és román szakirodalomra is támaszkodó kutatása nagyban rímelt Fiala-Butora téziseire, mint ahogy számos, a két világháború közötti jelenség még napjainkban is megfigyelhető – például Kolozsvár köztereinek magyar és román párhuzamos elnevezései esetében.
Zahorán Csaba, a KEKI munkatársa és a készülő kötet egyik szerkesztője az erdélyi szimbolikus tájképről beszélt, amelyet megközelítésében az ott élő közösségek és az állam identitáspolitikái folyamatosan alakítanak. Fényképekkel gazdagon illusztrált előadásában ismertette tanulmánya felépítését, majd egy körképet vázolt fel az 1989 utáni Erdélyről. Úgy vélte, hogy a régió szimbolikus tájképét alapvetően a román–magyar politikai és demográfiai (erő)viszonyok határozzák meg, ami alapján három részre osztotta a térséget. Míg a „román Erdélyben” egyértelmű és megkérdőjelezhetetlen a többségi románság szimbolikus dominanciája (miközben elvétve magyar jelképek is megjelenhetnek a köztereken), a vegyes lakosságú nagyvárosokban már valamivel hangsúlyosabb a magyar szimbolikus jelenlét, a kisebb, főleg a Székelyföldre korlátozódó „magyar Erdélyben” pedig folyamatos a dominanciáért zajló magyar–román versengés.
Köszönet Balogh Róbertnek és Zahorán Csabának a szakmai segítségért.
Nyitókép: A sepsiszentgyörgyi dohánygyár épülete. (Fotó: Zahorán Csaba)