A vallások szerepe a nemzetközi politikában sokrétű és dinamikus. A jelenség mélyen a történelemben gyökerezik, ám ma is jelentősen alakítja világunk jelenét és jövőjét. A témakörről immár az ötödik alkalommal rendeztek nemzetközi konferenciát az egyetemen.
„Közösségek együttélése akkor és most” címmel szervezte meg a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Államtudományi és Nemzetközi Karának (ÁNTK) Nemzetközi és Diplomácia Tanszéke, valamint az Avicenna Közel-Kelet Kutatások Intézete (AKKKI) „A vallás szerepe a politika alakításában” konferenciasorozat immáron ötödik eszmecseréjét az Orczy Úti Kollégium nagytermében október 25-én. A konferenciát Koller Boglárka, az NKE nemzetközi rektorhelyettese nyitotta meg.
Visszaállítani a jó kapcsolatot
Az első plenáris előadást Mustafa Kibaroglu, az isztambuli MEF Egyetem Közgazdaságtudományi, Közigazgatási és Társadalomtudományi Karának dékánja tartotta „Török–izraeli kapcsolatok: múlt, jelen és jövő” címmel. Mint elmondta, e kapcsolat immár 500 esztendőre tekint vissza, amelyből főként az utolsó 50 év volt kihívásokkal teli. A professzor a történetet 1492-ben kezdte, amikor az Oszmán Birodalom felkarolta a hazájukban üldözött spanyol zsidókat. Életükért cserébe lojálisak voltak a szultánhoz, így magas beosztásokat viselhettek az adminisztrációban. Szintén támogatták az I. világháború utáni török függetlenségi háborút. Az ezt lezáró lausanne-i békeszerződés után az ország területén élő 200 ezer zsidó hivatalosan is kisebbségi státuszt kapott. Nagy részük Izrael állam megalapítása után elköltözött, mára körülbelül 25 ezren maradtak. Törökország az USA támogatását remélve 1949-ben elfogadta Izrael államiságát. Az első izraeli miniszterelnök, Dávid Ben-Gúrión közeli kapcsolatot ápolt török kollégájával, Adnan Menderes miniszterelnökkel.
A viszonyt később a török belpolitika változása és a vallási ellentétek erodálták. Ugyanakkor Törökország a NATO tagjaként, kvázi a nyugati államok egyikeként csak korlátozott befolyással bírt a Közel-Keletre. A jom kippuri háború és az olajválság mégis tovább rombolta a kapcsolatokat, de nem segítették annak normalizálását a közelmúlt olyan történései sem, mint a török puccskísérlet, a Jeruzsálemet fővárossá nyilvánító izraeli törvény vagy a palesztin intifáda erősödése. A professzor hozzátette, a török hadsereg mindig szívesen alapozott a különféle izraeli szolgálatok információira a térségben. Ezért a két állam 1992 óta stratégiai kapcsolatokat tart fenn, 1996-ban pedig – a mindkét országnak aggodalmat jelentő iráni és szíriai történések okán – katonai megállapodást kötöttek. Ennek értelmében Törökország hozzájárult, hogy izraeli fegyveres erők legyenek jelen a területén, amelyek időben képesek megakadályozni Irán esetleges támadását. Irán ugyanis képes elérni fegyverekkel Izrael területét. Ám e képesség megléte még nem jelenti, hogy használná is ezeket a fegyvereket – tette hozzá a professzor.
Stratégiai bölcsesség kell
A török elnök, Recep Tayyip Erdoğan, de a török társadalom egy része is ma már elsősorban Izraelt vádolja a Közel-Kelet konfliktusaiért. A professzor szerint a jövőben a nyertes–nyertes, de akár a vesztes–vesztes helyzet is kialakulhat a két állam kapcsolatában. A konfliktust fűtik az iraki kurdok kapcsán az Észak-Irak területén megjelenő ellentétes érdekek. Míg a törökök a kurd állam megalapítása, addig az izraeliek az egyre vallásosabb török állam miatt aggódnak. Izrael az USA-val együttműködve keresett kapcsolatot a kurdokkal saját biztonságának további erősítése érdekében. A professzor hangsúlyozta: csakis fegyverekkel nem lehet a terrorizmus ellen győzni, együttműködésre, az információk megosztására van szükség. Stratégiai bölcsességre van tehát szükség mindkét állam vezetői részéről a nyertes–nyertes helyzet megteremtéséhez, visszaállításához. Azonban nyilvánvalóan vesztes-vesztes helyzethez vezet, ha a mai félreértések és hibás értelmezések továbbra is terjednek a két nemzet között. E félreértés része, hogy egyes török értelmezők már a saját hazájukra is veszélyesnek tartják az izraeli nukleáris képességeket, ami eddig sohasem fordult elő a két ország együttműködésében. Az önbizalom és a bizalom visszaállítása lehet az két kulcselem, amely segíthet helyreállítani a fél évezredes jó kapcsolatot a törökök és a zsidók között.
A medinai alkotmány
A török professzor előadását Maróth Miklós akadémikus, az AKKKI főigazgatója követte „A többségi társadalom viszonya a kisebbségekhez az arab világban” című előadással. Mint mondta, akár a tánciskolában a kályha, olyan szerepe van Mohamed prófétának e történetben. Amikor ugyanis Mohamed Medinába menekült Mekkából, saját törzse kivetette magából, e büntetés pedig hasonlít a testvérgyilkos Káin számkivetettségéhez. A próféta Medinában a törzsi közösség mintájára, ám nem vérségi, hanem vallási alapon szervezte meg új törzsét. Megélhetésük érdekében pedig kifosztották a mekkai karavánokat, azaz létalapjuk a háborús zsákmány volt. A Medinában élő zsidó telepesekkel szerződést kötöttek. Ebben a medinai alkotmányban rögzítették a törzs és a törzs területén élő kisebbségek viszonyát. Bár a zsidók másodrendű emberek voltak, megillette őket a törzs védelme és a belső autonómia egészen addig, amíg betartották az iszlám szabályait és teljesítették hadi és pénzügyi kötelességeiket. E dokumentum máig ható vezérfonallá vált a zsidók és a muszlim népek együttélésében. Ugyanakkor Mohamed néhány évtized alatt – más helyi konfliktusok eszkalálásával – leszámolt a medinai kisebbségekkel, ami szintén kiinduló példaként szolgált a későbbi iszlám vezetőknek. Például az Oszmán Birodalom felbomlása után e példából kiindulva számoltak le a szír, az örmény és a görög keresztényekkel. Irakban szintén ez történt, a nyugati beavatkozás után a muzulmán közösség jogosnak érezte a leszámolást – Mohamed példája alapján – az ott élő kisebbségekkel. Ma az arab világban már csak Libanonban és Egyiptomban él értelmezhető méretű keresztény közösség.
A védett státusz ellenére az állami törvények lehettek diszkriminatívak a keresztényekkel szemben. Egyiptom egyik kalifája például betiltotta a keresztény ünnepeket, a bor fogyasztását, illetve a keresztényeknek és a zsidóknak megkülönböztető jeleket kellett viselniük ruhájukon. Bár ritkán, de szintén előfordult spontán keresztényüldözés az iszlám történelmében. Ezekbe a konfliktusokba az oszmán állam hivatalosan alig avatkozott bele. Ugyanakkor több olyan iszlám uralkodó is volt, aki megértőbbnek bizonyult a más vallásúakkal szemben. Az Oszmán Birodalom például befogadta az 1848–49-es magyar szabadságharc után menekülő honvédtiszteket is. Magas tisztséget azonban csakis úgy lehetett egy nem muszlimnak betöltenie a birodalomban, ha döntéseit az uralkodó nevében hozta meg. A katonatiszteknél nem ez volt a helyzet. A politikában nem, de a harctéren megsérülhetett volna az az elv, hogy egy keresztény nem utasíthat muzulmánt. Ezért tértek át a muszlim hitre a magyar szabadságharc tisztjei.
A vallási törvények ereje
Az iszlám vallási törvény, a saría ereje még a mai szekuláris nemzetállamokban is érvényesül, ha másutt nem, a családokban, a magánéletben. Ezekben az államokban előfordult, hogy a saría alapján hozott nemzeti törvényeket a keresztény kánonjogból pótolták a keresztények számára. Például Irakban a háború előtt volt keresztény miniszter, aki saját jogon hozott döntéseket muzulmán állampolgárok felett, de a nevét meg kellett változtatnia, azaz valódi hitét sosem hozták nyilvánosságra.
Maróth Miklós kitért arra az ellentmondásra is, hogy a muzulmánok – Mohamed tanítása alapján – egyetlen politikai közösséget, államot kell, hogy alkossanak, miközben a térségben számos nemzetállam létezik. Az arab világban az, aki keresztény, szerintük csak idegen eredetű lehet, kopt, szír, örmény és így tovább. Ugyanakkor vannak olyan arabok, akik már 500 évvel a magyarok előtt felvették a kereszténységet. Őket még az izraeli hadsereg is igyekszik megóvni Libanonban. Ebben az államban még az is felmerült, hogy a helyi dialektust latin betűkkel írják le, ám ez megbukott a helyi muzulmánok ellenállásán. Ha a kísérlet sikerül, a libanoni írás átalakulása hasonlított volna Málta esetéhez, hiszen a máltaiak nyelve szintén egy arab nyelvjárásból alakult ki.
A professzor szólt a politikai iszlámról is, amely minden vallási korlátozást elvet és csakis az ököljog alapján lép fel a kisebbségekkel szemben. Az ISIS, a Hamász nőket, gyermekeket is támad, ami még a saría alapján is szigorúan tilos. Ha pedig e szervezetek félretolják a vallási törvényeket, akkor csak a háború marad.
A konferencia a plenáris előadások után három szekcióban egészen délutánig folytatódott. A ludovikás és a hazai egyetemekről érkező előadók a többi között szóltak a magyar és a kínai közösségek együttéléséről, a keresztény realista válságkezelésről, a nem muszlim jelképek használatáról a muszlim jogban, a keresztény–muszlim együttélés modern feltételeinek lehetséges kialakításáról, valamint a Nagy Etióp Újjászületési Gát vallási és etnikai dimenzióiról.
Nyitókép: Műholdkép a Közel-Keletről. Forrás: Flickr / Stuart Rankin
