Véletlenül alakult úgy, hogy november 4-én tartjuk ezt a konferenciát, de talán szerencsés is ez az egybeesés – utalt a nemzeti gyásznapra köszöntőjében Pap Milán, az NKE Molnár Tamás Kutatóintézetének politológusa a Politikai gondolkodás és rendszerválság a nyolcvanas években című konferencián. Hozzátette: jóllehet általában a rendszerváltás felől szokták a nyolcvanas éveket kutatni, érdemes lehet megnézni, milyen folyamatok előzték meg az évtized végi eseményeket.
A Ludovika Főépület Zrínyi Miklós termében tartott rendezvény első szekciójában Kalmár Melinda, a Szegedi Tudományegyetem történésze, tudományos főmunkatársa „Hosszú rendszerváltás. A nyolcvanas évek formációs víziói” címmel tartott előadást. Ebben elsőként arra hívta fel a figyelmet, hogy már az események megnevezése is üzenetet hordoz: nem mindegy, hogy rendszerváltásról, rendszerváltozásról vagy rendszerváltoztatásról beszélünk. Tartalmilag azt érdemes megjegyezni, hogy heterogén célok és víziók mozgatták az ugyancsak sokszínű társadalmi csoportokat, amelyek között különleges erőterek alakultak ki.
A történész részletesen is szólt az 1953–89 közti periódusról, amely Sztálin halálával vette kezdetét. A számos átalakításra vonatkozó elképzelés közül kiemelte a gazdaságszerkezeti finomításokat, a társadalmi és kulturális globalizációt, valamint a központosító állam reformjára vonatkozó törekvéseket. Rendszerátbillenések tehát korábban is történtek, ’89-ben is effélét terveztek – csak épp nem abba billent át a politikai szisztéma, amibe szerették volna – tette hozzá Kalmár Melinda. Ennek kapcsán az ún. evolúciós átbillenés két feltételét is megfogalmazta: egy rendszer akkor képes egyik formációból a másikba békésen átalakulni, ha a váltás intézményi előzményei és a kritikus tömeg egyaránt adottak. Márpedig a rendszerváltás idejére a felülről érkező optimalizáló szándékok és az alulról jövő rendszerpuhító impulzusok konvergálása zajlott.
Jelszavak, korán
Nem ment persze ilyen gyorsan és egyszerűen. Az alulról jövő szándékok nem egyszer túl korán próbáltak utat törni maguknak. Ami például ’68-ban Csehszlovákiában még a szovjet csapatok bevonulását vonta maga után, az ’89-ben már működni tudott. A társadalmiasítás és a több önkormányzat, önigazgatás jelszavait már 1961-ben meghirdette Hruscsov, ám ezek megvalósulására még évtizedekig várni kellett. A Hazafias Népfront szellemisége ugyancsak megjelent itthon már az ötvenes években, de érdemben inkább a nyolcvanas évek végére jutott szerephez. Egyébként pedig Szolzsenyicin is úgy tartotta, hogy egy diktatórikus rendszer után köztes, tekintélyelvűeket kell beiktatni, nem lehet egyszerre a demokráciát megteremteni.
A rendszerváltás lépéseinek ismertetése után Kalmár Melinda előadásának végén összefoglalóan azt mondta: e történelmi átbillenések elemzése, modellezése azért fontos, mert ezáltal a jelenben is láthatóvá válik, mely folyamatok mutathatnak hasonló irányba.
Elitek és paradigmák
Csizmadia Ervin, az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Társadalomtudományi Kutatóközpontjának politológusa „Nyugat-Európa a hazai elitek gondolkodásában a késői Kádár-rendszerben” című előadásával folytatódott a rendezvény, amelynek az előadó alcímet is adott: Hódolat a tudománytörténetnek és a paradigmaelméletnek. „Thomas Kuhn tudománytörténész hódolója vagyok” – indokolta Csizmadia Ervin, miért a paradigmaelméletet hívja segítségül a nyolcvanas évek folyamatainak elemzéséhez.
A kérdésre, amely szerint volt-e abban az évtizedben olyan paradigma, amely meghatározó elméletként jelent meg, a válasz az, hogy igen. Míg a ’60-as, ’70-es években a tudósok a politikai fejlődés kapcsán azt hangoztatták, hogy létezik nyugati és keleti régió, s ezeknek a saját politikai útjukat kell járniuk, addig a ’80-as években a tranzitológia nevű paradigma vált a rendszerváltás uralkodó nézetrendszerévé. Ennek lényege a következő: a politikai folyamatokat az aktorok felől érdemes megközelíteni. Míg a korábbi paradigma azt állította, hogy a változáshoz bizonyos előfeltételek megléte szükséges, az új szakít ezzel, és azt tartja: ha vannak olyan aktorok, akik az előfeltételekkel dacolva is cselekvőképesek, azaz akár a nulláról létrehozható egy cselekvő elit, akkor lehetséges a változás.
Új világrend?
A korabeli folyóiratokból rekonstruálható, hogy miképpen jelent meg a nyugatos orientáció, a „forradalmi” paradigma – mutatott rá a politológus. Ennek alátámasztására négy folyóirathoz kapcsolódó négy elitcsoportot mutatott be.
A Társadalmi Szemle a párthoz közel álló, de nem konzervatív elit írásait jelentette meg. A nyitást 1983 hozta meg, ekkor jelentek meg az első gondolatok arról, hogy a tőkés világgazdaság mellett elképzelhető, hogy nincs szocialista világgazdaság. A szerzők egy része arról írt, hogy nem biztos, hogy a szocializmust nemzeti alapon lehet definiálni és új világrend van kialakulóban.
A Külpolitika című folyóirathoz kapcsolódó elit masszív Európa képet vázolt fel. A nemzetek feletti globális keretek problematikájával foglalkozott; szorgalmazták a nyugathoz történő kapcsolódást, a nemzetközi kapcsolatok szerepének átértékelődését. 1986-ban egy tematikus számot szenteltek a kelet-nyugati kapcsolatoknak. 1989-ben pedig egy szerző egyenesen arról írt, hogy Magyarország a nyugat-európai integráció része.
A Közgazdasági Szemlében és a Külgazdaság című lapban publikáló szerzők új gondolata az volt, hogy a korábbi felfogással ellentétben – amikor is a világot át akarták formálni – a kialakult világrendet adottságnak véve alkalmazkodjunk a globális változásokhoz. A kis államok szerepét vizsgálták abban a helyzetben, amikor a „nagyok” elkezdik megváltoztatni a világrendet.
A demokratikus ellenzéket – amely már a ’70-es évektől létezett – tömörítő Beszélő című folyóirat az emberi jogok fogalmát hozta be a köztudatba. Foglalkozott a kisegyházak képviseletével éppúgy, mint azzal, mit is jelent a korban bevett közveszélyes munkakerülő fogalom emberi jogi értelemben.
Összességében, mutatott rá Csizmadia Ervin, komolyan kell venni a politikatudomány politikára gyakorolt hatását, szerepét: a politikatudomány bizonyos része ugyanis mindig is betöltött ideológiai funkciókat is. A tudósok így nem ritkán politikai aktorok is – értett egyet az említett Thomas Kuhn-nal –, ám ettől nem kell megijedni. Hiszen ha nincs tranzitológia, akkor a rendszerváltás belpolitikai feltételei sem lehettek volna adottak.
A főkádernő
Benke Valéria és a „Kádár-csapat” utolsó évei címmel Pap Milán, az NKE Molnár Tamás Kutatóintézetének politológusa tartott előadást. A témaválasztás indoklásában úgy fogalmazott: Benke afféle „kirakatnő” volt a politikai vezetésben, aki egyszerre volt kifejezett politikai pozíció nélküli szürke egyéniség és „főkádernő”.
Életútjának ismertetéséből kiderült, hogy elszegényedett sváb család sarjaként a továbbtanulástól elzárva segédtanítónőként kezdte pályáját, később azonban diplomát szerzett, felzárkózott Benke Valéria. Kezdetben a szociáldemokratákhoz, később a kommunistákhoz csatlakozott. A debreceni pártiskolában ismerte meg később férjét, az egy generációval idősebb Havas Ernőt. Az Országos Béketanács, majd a Magyar Rádió elnöke lett – s bár az ’56-os forradalom alatt eltávolították, később visszatért pozíciójába. Két évvel később művelődésügyi miniszternek nevezték ki, majd a Társadalmi Szemle szerkesztőbizottságát vezette egészen 1988-ig. Az első és sokáig az egyetlen nő volt az MSZMP Központi Bizottságában.
Létezett-e Kádár-csapat? – tette fel a kérdést az előadó. A válasz az, hogy a korszaknak három nemzedékét lehet megkülönböztetni. Az első Kádár kortársaiból állt, ők vettek részt a forradalom utáni megtorlásokban, a rendszer „konszolidálásában”. Ide tartozik például Apró Antal és Marosán György. A kádári középgenerációhoz tartozott Benke Valéria mellett Aczél György és Biszku Béla. Ők afféle „stabilizátori” szerepet vettek fel, a párt mindennapi működését támogatták. Kádár keze alá játszottak abban, hogy a párt egyben maradjon, együttműködtek a vezető irányítása alatt, a reformkényszerhez ugyanakkor nem tudtak kapcsolódni. A harmadik korszakot, a Kádár utáni generációt pedig többek között Grósz Károly, Berecz János, Pozsgay Imre és Németh Miklós képviselték. E korszakok szereplői közül azonban a legtöbben kikerültek a Politikai Bizottságból az MSZMP 13-ik kongresszusán. A ’88-as pártértekezleten pedig már senkit sem találni soraikból a pártvezetésben – zárta előadását Pap Milán.
A konferencia további részében egyebek mellett Grósz Károly szerepéről, a rendszerváltás hatalomtechnikai kérdéseiről, a korszak drogpolitikájáról, a hatalom és a rockzene kapcsolatáról, valamint a csehszlovák és lengyel disszidensek hazai ellenzékre gyakorolt hatásáról hallhattak előadást a résztvevők.
Nyitókép: Budaörs, benzinkút és eszpresszó az M1–M7-es autópálya közös szakasza mellett. Forrás: Fortepan /Főfotó
