Október 27-én online előadást hallgathattak meg az érdeklődők az önrendelkezés és elszakadás témakörében a Nemzetközi Jogi Tudományos Diákkör szervezésében. Az angol nyelvű eseményen João Francisco Diogo, a lisszaboni Nova Egyetem jogi karának PhD-hallgatója ismertette a hamarosan elkészülő doktori disszertációja néhány megállapítását.
Előadásában, melynek az Elszakadás a dekolonizáción túl – Híd a belső és külső önrendelkezés között címet adta, leszögezte, hogy a nemzetközi jog alapját mindmáig a szuverenitás – ezzel együtt a területi egység sérthetetlensége és a belügyekbe való be nem avatkozás – képezi, ami nehezen egyeztethető össze az elszakadással. Különösen igaz ez akkor, amikor az elszakadás az adott állam beleegyezése nélkül történik. Ugyanakkor az önrendelkezés és az emberi jogi szempontok egyre komolyabb hangsúlyeltolódást eredményeznek a nemzetközi jogban a második világháború óta. Ennek egyik mérföldköve volt a gyarmatok függetlenedésének nemzetközi jogi elfogadása, ám az elszakadási törekvések a gyarmatok önállósodása után sem szűntek meg, és továbbra is kihívást jelent ezek beillesztése a nemzetközi jogba.
João Francisco Diogo úgy fogalmazott, hogy az elszakadás kérdése a közelmúltig alkotmányjogi és nemzetközi jogi megközelítésből lényegében tabunak számított, de a téma újragondolására ösztönzően hatott a Kanadai Legfelsőbb Bíróság 1998-as ítélete, amelyben a testület egyhangúlag mondta ki, hogy egy québeci függetlenségi népszavazás egyszerre lenne ellentétes a kanadai és a nemzetközi joggal is.
Önrendelkezésből elszakadás?
Az előadó kifejtette ugyanakkor, hogy az elszakadás nemzetközi jogi szempontból való értelmezéséhez először össze kell azt kötni valamiképpen az önrendelkezés elvével. Ebből a szempontból elsődleges iránymutatással szolgál a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya (ICCPR) I. rész 1. cikke, amely kimondja: „Minden népnek joga van az önrendelkezésre. E jog értelmében a népek szabadon határozzák meg politikai rendszerüket és szabadon biztosítják gazdasági, társadalmi és kulturális fejlődésüket.” Csakhogy, amint az az előadásban elhangzott, ebből a megfogalmazásból nem következik automatikusan az elszakadási törekvések jogossága. Amint azt az ENSZ Emberi Jogok Bizottsága által ehhez a cikkhez fűzött 12. megjegyzés is kifejti, „az önrendelkezés joga azért bír különleges fontossággal, mert a megvalósulása az egyéni emberi jogok eredményes biztosításának és betartásának, valamint e jogok előmozdításának és megerősítésének a nélkülözhetetlen feltétele”.
Diogo felidézte, hogy a nemzetközi közösség egyszer már kimondta: a gyarmatosítás eleve jogellenes, így az önrendelkezés jogából ebben az esetben automatikusan levezethető volt a gyarmatok függetlenséghez való joga. Ám a dekolonizáción túllépve, amennyiben nem áll fenn egzakt módon kimutatható jogsérelem, akkor az önrendelkezés jogából nem következik az elszakadás joga. Ezzel kapcsolatban az előadó úgy vélekedett, hogy a mérce mindkét esetben – a gyarmatok, illetve az elszakadásra törekvő egyéb területek esetében – alapvetően ugyanaz, a különbség csupán abban van, hogy a gyarmatok esetében sokkal egyértelműbben volt megállapítható a feltételek teljesülése. Emlékeztetett rá, hogy ma már a nemzetközi jogi gondolkodásban a gyarmati kontextust meghaladóan is egyre inkább teret nyer a „jogorvosló elszakadás” (remedial succession) elve azokban az esetekben, amikor fennáll az előfeltétel, vagyis az emberi jogok súlyos megsértése. Ugyanakkor úgy vélte, ebben az esetben is elengedhetetlen annak a megállapítása, hogy az ilyen elszakadás valóban orvosolná-e a konkrét jogsérelmeket.
Elszakadás helyett belső önrendelkezés?
Hozzátette, hogy az elszakadás – különösképpen pedig a jogorvosló elszakadás – témaköre számos koncepcionális kihívással küzd, legyen szó akár a „nép” fogalmának vagy a területi követelések jogosságának a meghatározásáról. Meglátása szerint ezeknek a nehézségeknek az elsődleges forrása az, hogy a jogorvosló elszakadással foglalkozó jelenlegi elméletek alapvetően túlhangsúlyozzák a külső önrendelkezést. A nehézségek részleges megoldása is éppen ezért abban keresendő, hogy a jogorvosló elszakadás vizsgálata során mélyrehatóbban megértsük a belső és a külső önrendelkezés kapcsolatát. A belső önrendelkezés szempontjainak ez a fajta fokozottabb előtérbe hozása egyúttal összekapcsolja az alkotmányelméletet és az elszakadás nemzetközi jogi megközelítését is. Rámutatott arra, hogy ez a kapcsolat nem idegen a nemzetközi jogtól, és levezethető az önrendelkezéssel foglalkozó nemzetközi jogi szövegek zöméből. Példaként említette Nyilatkozat az államok közötti baráti kapcsolatok és együttműködés nemzetközi jogi elveiről címet viselő 1970-es ENSZ közgyűlési határozatot, amely szerint semmiképpen sem kívánatos az olyan szuverén államok területi integritásának vagy politikai egységének a csorbítása, amelyek „a területhez tartozó nép egészét képviselő kormánnyal rendelkeznek”. Úgy vélte, hogy ez és más példák is azt mutatják, miszerint a nemzetközi jognak igenis feladata az alkotmányos folyamatok vizsgálata.
Kasmír és Katalónia
Az előadó több példán is szemléltette, hol látná a nemzetközi jog alapján indokolhatónak vagy indokolatlannak a jogorvosló elszakadást. Az első esetet Kasmír példájával szemléltette, amely 1947-ben önszántából csatlakozott Indiához, széleskörű autonómiát élvezve. Ezt az autonómiát azonban India folyamatosan csorbította, majd 2019-ben megszüntette; ezenkívül konkrét emberijog-sértések is történtek a területen az állam részéről. Kasmír esetében a nép és a terület egyaránt világosan körülhatárolható, és mivel egyértelműen sérült a belső önrendelkezéshez való jog, ebben az esetben jogos lenne a külső önrendelkezés – egy független államiságot eredményező jogorvosló elszakadás – megvalósítása.
Ellentétes példaként említette ugyanakkor Katalóniát, ahol az elszakadási törekvések e megközelítés alapján indokolatlanok, mivel alkotmányosan széleskörűen biztosított a terület belső önrendelkezése, és amennyiben az állam az elszakadási törekvésekre nem ennek a csorbításával – vagy emberijog-sértéssekkel – reagál, akkor továbbra sem lesz jogalapja az olyan törekvéseknek, amelyek Spanyolország területi épségét csorbítva és a spanyol állam szuverenitásával szembemenve kényszerítenék ki Katalónia függetlenségét.
João Francisco Diogo emellett csak hosszabb távon megválaszolható kérdésnek nevezte, hogy mennyire lesz tartós hatással a globális alkotmányosság eszméje – az emberi jogok, jogállamiság, demokratikus gyakorlat szempontjainak előtérbe kerülése – a nemzetközi jogban a szuverenitás rovására.
