Mit kezdenek a nemzeti bankok az eredetileg kitűzött célokat többszörösen meghaladó jelenlegi inflációval? Sikerül-e megőrizniük hitelességüket e folyamat során? Csak abszolút negatív vagy akár pozitív jelenségként is tekinthetünk a pénzromlásra?
A fenti kérdésekre keresett válaszokat Lubor Lacina, a brünni Mendel Egyetem professzora „A monetáris politika dilemmái a 2007 utáni pénzügyi válság és az ukrajnai konfliktus idején” címmel tartott előadásában október 25-én a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Gazdaság és Versenyképesség Kutatóintézetének szervezésében.
Az előadás legfontosabb kérdése az volt, hogy valójában milyen természetű jelenség is a gazdaságban az infláció. A professzor azzal kezdte, a politikusok láthatóan félnek tőle. Ennek oka, hogy az infláció csökkenti a választók vásárlóerejét és eltünteti az állampapírokban tartott megtakarításaik értékét. Azonban lehet az inflációt máshogyan is nézni: akik korábban adósságot halmoztak fel, azok például mindig üdvözlik, hiszen a pénzromlás csökkenti a korábban felvett hitelek értékét.
Hogyan kezdődött?
Lubor Lacina kifejtette, a történelem során az inflációt az uralkodók sokszor tudatosan használták például arra, hogy a háborúk költségét eltakarítsák. Bevett módszernek számított, hogy visszahívták a korábban kibocsátott aranyérméket, azok nemesfém-tartalmát más, olcsóbb fémekkel helyettesítették, így csökkentve a pénz értékét. Azonban annak is a magas infláció, valamint a munkanélküliség és a gazdasági visszaesés volt a legfőbb oka, hogy a weimari Németországban élre tört az NSDAP (Nemzetiszocialista Német Munkáspárt) és Adolf Hitler. A II. világháború után a győztesek szerették volna elkerülni ezeket a kríziseket. Ennek eredménye lett a Bretton Woods-i rendszer, azaz az IMF létrejötte és a dollárhoz kapcsolt pénzügyi stabilitás.
A globalizáció megszületésének korai folyamatát és az alacsony infláció korszakát először az olajválság törte meg. E krízis nyomán új fogalom született, a stagfláció: amikor az infláció gazdasági lassulással vagy recesszióval jár karöltve. Az olajkrízis után a formálódó Európai Unió a dolláralapú rendszer alternatíváját kezdte keresni. Ez a mai közös uniós monetáris politika alapja, amelynek legvégén megjelent az egységes fizetőeszköz, az euró. Ugyanakkor Németország szerepe, versenyképessége, valamint nemzeti devizájuk, a márka ereje sokáig alapvetően befolyásolta ezt az együttműködést.
A monetáris politika sikerei és kihívásai
A fejlett országokban a nemzeti bankok törekvése arra irányult, hogy a pénzromlás mértékét évi 2%-ban maximalizálják. Mivel ez sikerrel járt, többen már-már mágikus gazdasági eszköznek gondolták a monetáris politikát. Így vált hiteles szereplővé a nemzetközi gazdaságban az Európai Központi Bank is – a kezdeti számos szkeptikus hang ellenére. Az intézményrendszert a következő kihívás 2007–08-ban érte. A pénzügyi válság először az USA, majd Európa gazdaságát ütötte meg – noha egy ideig azt remélték, hogy a jól szabályozott európai hitelpiac miatt nem éri el a válság a kontinenst. A globalizáció azonban máshogyan működik, a nemzetközi tőkét ért hatások mindenkit egyformán elérnek. Ekkor a mediterrán országok komolyan fontolgatták az eurózóna elhagyását, hiszen úgy vélték, saját valutával és önálló monetáris politikával jobban kezelhették volna ezt a válságot.
A következő időszakban már nem az infláció, hanem a defláció vált aggasztó jelenséggé – folytatta előadását a cseh professzor. Utóbbi a választópolgároknak nyilván kedvező jelenség, hiszen a termékek rendre olcsóbbá válnak. Azonban a jelenség a fogyasztás visszafogásával, a vállalkozások bevételének csökkenésével, majd növekvő munkanélküliséggel járhat. A legtöbb fejlett ország pénzügyi politikája ezért meglehetősen expanzívvá vált, melyhez a nemzeti bankok nulla közeli kötvénykamatlábat és mennyiségi lazításokat alkalmazó politikát biztosítottak. Ezzel az inflációt, de egyben a deflációt is megpróbálták kezelni. Mindez folytatódott a pandémia idején is.
Infláció a COVID idején és azután
A világjárvány szinte megszüntette a globalizációt néhány hét alatt, az országok bezárkóztak. Különösen a kínai gazdasággal meglévő kapcsolatok elvesztése volt fájdalmas. Emiatt még ma is félkész autók állnak a gyárakban Csehországban. A kormányok ismét a nemzeti bankokhoz fordultak, hogy azok szabad pénzekkel pótolják a hiányokat. Egyes közgazdászok emiatt attól tartottak, hogy hamarosan elközeleg a magas infláció kora. Ez végül be is következett: a vírusjárvány utáni gazdasági fellendülés, majd az ukrajnai háború magas, több helyen eddig példátlan mértékű inflációt váltott ki. Miközben az eurózóna célinflációja továbbra is 2%, a pénzromlás valódi mértéke 9,9%, Csehországban hasonló célok mellett 17,8%, hazánkban 20,7%. Ebben a helyzetben a fogyasztók, a munkavállalók, a vállalkozók és a gazdaság további szereplői mind azt feltételezik, hogy az infláció növekedni fog. Ez pedig önbeteljesítő jóslattá válhat.
A szakértők egy része mindeközben úgy véli, ha visszatérnek a korábbi energiaárak és sikerül befoltozni a COVID által megszakított ellátási láncokat, akkor a mostani infláció megszűnik. Ami viszont Lubor Lacina szerint bizonyos: a hosszú ideig fennen hangoztatott érv, hogy a nemzeti valuta és a saját nemzeti bank megvédheti a nemzetet az inflációtól, idén csúnyán megdőlt. Akad azonban pozitív jelenség is, mégpedig az, hogy a nemzeti bankok megkezdték az együttműködést és cselekvéseik egyeztetését, amelyre korábban nem volt példa.
Nyitókép forrása: Pexels
