Szekfű Gyula Forradalom után című könyvéről
A könyveknek különös sorsuk van. Egytől-egyig. A Forradalom után 1947 karácsonyán jelent meg József Attila és más baloldali írók egykori kiadójánál, a Cserépfalvinál. Szerzője, Szekfű Gyula, a két világháború közötti időszak legismertebb konzervatív történésze, ekkor moszkvai nagykövet volt.
Bár a követségből 1948-ban felmentették, haláláig hátralévő idejét egyre súlyosodó szívbetegsége mellett a kommunista társutasságból következő magas, de teljesen névleges tisztségek töltötték ki. 1953-tól képviselő, s 1954-ben az Elnöki Tanács tagjának is kinevezték. Azért írt is még, igaz, a régi évek termékenysége nem jött vissza többé. Történetírói hattyúdalát 1952-ben az öreg Kossuthról írta. Az öregkor érzékeny pszichológiájával átszőtt nagyesszét Rákosi Mátyásnak ajánlotta, utolsó, már posztumusz sajtóba került cikke pedig Az értelmiség átállása a felszabadulás után címet viselte. Beszédes cím. Szekfű temetésén, 1955 júliusában a Farkasréti temetőben, marxista történészek és funkcionáriusok gyűrűjében hozzá hasonló „átállók,” prominens pártonkívüli „útitársak” búcsúztattak: a tehetséges publicista Mihályfi Ernő és a jeles protestáns egyháztörténész, Révész Imre. Utóbbi szerint – aki 1948-ig debreceni református püspök, ekkor már viszont marxista meggyőződésű akadémikus – Szekfű felismerte, hogy „merre tart, változhatatlan törvényeknek engedelmeskedve, a világtörténet mozgása […] és hogy a magyar nép megmaradása egyedül azon fordul meg, bele tud-e teljes mértékben kapcsolódni ebbe a mozgásba, vagy pedig megpróbálja öngyilkos balgasággal elgátolni.” Révész a „rabul ejtett értelem” (Czesław Miłosz) determinizmusának szofista dicséretét zengte, a vasfüggönyön túlról az egykori tanítvány, Szabó Zoltán nekrológja viszont az emigráció keserű szabadságából visszhangozta a mindent legyűrő fátumot, amikor Szekfűt „görög sorstragédiába való ellentmondás áldozataként” írta le, akinek már „az sem állt módjában, hogy életének morális alapjait követhesse és kifejezhesse mindhalálig.” Szabó Zoltán – Károlyi Mihály egykori munkatársa a párizsi nagykövetségen – hitelesen szólt. Nem ítélt, pedig ítélhetett volna. A népi írók laza csoportosulásának talán legtisztább jellemű tagja a fordulat évekor már tudta – s apósának, a szintén társutas forradalmi grófnak – azt írta lemondásakor, 1949-ben: „magamfajta azzal, ami Magyarországon a jelenlegi irányban, ütemben és modorban történik és történni fog, még pilátusi módon és hallgatólagosan sem vállalhat közösséget.” Tombolt a békeharc, ő pedig úgy gondolta, hogy „mint békebarát nem tudom elfogadni, hogy a háborús feszültséget csak az növeli, aki háborús uszításra alkalmat felhasznál, s nem az is, aki ezeket az alkalmakat szolgáltatja. […] Ahogy a hazafiságot nem vállaltam mihelyt nacionalizmussá torzult, úgy a progressziót se tudom vállalni, mihelyt vallásos fanatizmussá torzul.”
Az áruló
A Szabó Zoltán emlegette morális alapot kérik máig számon rajta azok, akik Szekfű későn, de látványosan magasba emelkedő közéleti karrierjét a kommunista önkényuralmi rendszerben a korábbi életművéhez társított konzervatív reformgondolattal vetették össze. „Vagy most hazudik, vagy azelőtt hazudott” – mondta Mindszenty bíboros kispapjainak a Forradalom után elolvasásakor, a korábbi barát, az irodalomtörténész Zolnai Béla „tartuffe-i szemforgatást” jegyzett bele saját példányába, Márai pedig Naplójába foglalta hideg megvetését: „Ravasz, sunyi, pallérozott fő a szerző – s ahogyan a Három nemzedékben az ellenforradalom szájába adja az eszmei terminológiát, oly óvatos-alamuszian fogalmaz most új műszavakat a forradalom számára.” Nézetei változó voltát már korábban is szemére hányták. A polgári radikális politikus és publicista, Vámbéry Rusztem már 1931-ben így értékel: „Mi véletlenül nem akkor derítjük ki a legendás Fejedelemről, hogy bordélyházat tart fönn, amikor a Habsburgok vannak uralmon, és nem az ellenforradalmi reakció idejében bizonyítjuk a liberalizmus kártékonyságát.” A sort hosszan lehetne folytatni, Szekfű sohasem volt közkedvelt, életművének nem volt és ma sincs élő politikai emlékezete. S nemcsak a jobboldalon. A népi kommunista író, Darvas József „seregnélküli vezérnek” jellemezte Szekfűt, s Erdei Ferenc is Szabó Dezső követőiben látta meg a magyar középosztály „jobb naturájú” ágát. Szekfű ezt a magányt mégis büszkén vállalta. Ahogy 1946-ban írta az általa szerkesztett Magyar Szemle egykori mecénásának, Kornfeld Móricnak: „Ma, végül is a jobboldaliak tiszta kommunistának és árulónak tartanak – egy öreg fasiszta szeretne már jelen lenni az akasztásomon, a baloldaliak persze konzervatívnak, úgyhogy megint meg vagyok győződve, hogy jó úton járok, mert minden oldal helytelenít.” A Forradalom után sem lett „bezzeg-könyv”. Szekfű „átállásának” politikai haszna halálával elenyészett, s évtizedekig csak a korábbi életmű marxista kritikája juthatott vele kapcsolatban nyilvánosságra. Nem véletlen, hogy ennek az egyedüli „rendszerbarát” könyvének a második kiadására is csak majd’ harminc évvel a szerző halála után, 1983-ban került sor. A Szekfű-mítoszra nem ad meggyőző választ a széles koalícióba tömörült morális szemrehányás, nem magyarázza meg, hogy miért irányul történészi életművére felejtés helyett folyton megújuló kritikai figyelem.
A próféta
Szekfű Gyulától sohasem állott távol a szenvedélyes prófétai elhivatottság tudata. A Forradalom után is tele van a beteljesedett prófétai tanulságok keserű levonásával. A mű első része Adytól vett mottóval kezdődik: „Valahol utat vesztettünk”, s a Magyar Nemzetben 1943–1944 fordulóján közzétett cikksorozatának újraközlése, mely egy lélegzettel marasztalja el a világégések bekövetkeztét megakadályozni képtelen XIX. század liberális politika örökségét és a magyar nemesi függetlenségi politika korlátolt makacsságát. Ennyiben a Forradalom után az 1920-ban egészen más kontextusban manifesztóvá lett Három nemzedék örököse, hisz az is egyszerre volt a liberalizmus és a függetlenségi politika kritikája. De ebben a műben már az utóbbi gond dominál, főként a történeti középosztály nemzetfenntartó szerepével való leszámolás. Mert ez a hiszékeny, illúziók rabságából szabadulni képtelen középosztály vezette az államot a második világháborúban egy minden korábbinál pusztítóbb nemzeti katasztrófa szakadékába. „Állam volt ez még? Magyar állam? És társadalom? Magyar társadalom? Egyik sem volt többé, az állam szétesett, a társadalom szétrothadt. Egy vonalnak, hosszú történeti vonalnak vége szakadt, dicstelenül, szégyenletesen, vagy ha jobban tetszik, groteszkül véres tragikomédiában…” A magyar állam szétesése 1944-ben a történeti vezetőréteg kudarca, a középosztály évtizedeken át készülődő csődjének eredménye, amely egyszersmind az integer Magyarország visszaállításának és a polgári fejlődés kibontakozásának reményeit is véglegesen maga alá temette. „Az Úristen próba elé állított minket. […] A próbán szégyenletesen elbuktunk.” De érdemes tudni, nem konjunkturális jeremiádokról van szó, ezt a konklúziót már közvetlenül a német megszállás előtt levonta: „Érvek és ellenérvek közismertek és csak untathatnak immár […] A ’legjobbak’ nagyon sokáig törték a fejüket a legjobb megoldásokon és közben elrepült az idő felhasználatlanul. […] Az, amit világtörténelemnek nevezünk, […] nem kíváncsi rá, jobb lesz-e vagy rosszabb közigazgatásunk, többet vagy kevesebbet fogunk e termelni, […]. Sőt még az sem fogja befolyásolni a fejlődést, hogy jobban, vagy rosszabbul fogunk-e élni. Mindezek lényeges szempontok addig, amíg reformról van szó, de ha a homokóra lefutóban van és azt újra fel kell tölteni a változás pillanatában mindez lényegtelenné válik. A változásnak pedig egyik előjele, hogy nincsenek többé érvek és ellenérvek, melyeket nem ismernénk, és hogy szó, beszéd, írás végképp kimerül, üressé válik. Egyszer minden írás végére pont kerül.” S ekkor jön a forradalom. A konklúziót hasonló módon vonta le Márai is: „… a magyar ún. úri osztályt semmiféle »evolúció« nem tudja meggyőzni a korszerű feladatok jogosságáról és szükségességéről. Csak az erőszaknak engednek.”
Forradalom és politikai földrajz
Az 1945-ben bekövetkezett változásokat többen minősítették forradalomnak a konzervatív oldalon. Ravasz László dunamelléki református püspök szerint „Magyarországon a háború elvesztésével az egész politikai rendszer szélső jobboldalról olyan erővel vágódott át a szélső baloldalra, hogy ezt az átcsapódást méltán nevezhetjük az egyik legnagyobb forradalomnak.” Csakhogy Szekfű Ravasszal ellentétben sohasem bízott abban, hogy többségre juthatnak a „végleteket feloldó és kiegyenlítő szintetikus erők”. Az események könyörtelen egyértelműséggel mutatták meg, hogy az 1948-ban lemondatott püspök hiába reménykedett abban, hogy „a szédületesen kilengő inga egyszer nyugalmi állapotba tér.” Szekfű viszont mindig azt gondolta, hogy a forradalom viharáról, még „saját irányítói sem tudják, hogy hol áll meg, – mint az eldobott kő.” Ez azonban csak egyik oka a könyv igazi botrányának, annak, hogy miért idealizálta oly végletesen, abszurd módon a forradalom szálláscsinálóit, a szovjeteket és a sztálini valóságot, miért írt moszkvai „meleg családi otthonokról,” „teljes vallásszabadságról,” az „államhatalom emberies irányáról”, amely a „műveltség útján fejleszti” a nép „egészséges, erőteljes hajlamait.” Bármily csábító, nem ezen a bizánci hajlongáson van lényeg, amelyet egyébként halálos ágyán kezelőorvosának úgy indokolt, hogy „az ő magatartása mentette meg nemzetét attól, hogy a szovjet nagyhatalom szibériai fogságba ne hurcolja az egész magyarságot, ahogy ez megtörtént a krími tatárokkal.” Nem a végzetesen eltévelyedett prófétai öntudaton kell Szekfű művének és közéleti magatartásának összefonódó hatását mérni, melynek a személyiséget maga alá gyűrő tragikumát előre jelezte, hogy az Operaházban tartott 1946. januári Lenin-előadása befejeztével eszméletlenül esett össze a függöny mögött. Ha az ember megért néhány évtizedet, tudja, az ilyen ájulás nem volt véletlen.
Kelet vagy Nyugat? A köztes lét bukása
Bár Magyarország az optimista politikusok hazája, a pesszimista Szekfű másoknál jóval hamarabb felismerte a félelmetesen egyértelmű geopolitikai helyzetet: „Magyarország ma benne van a Finnországtól Bulgáriáig terjedő vonalban, mely magában foglal legyőzötteket és a győzők sorában ülőket […] Győzelem és vereség különbsége abban oldódik fel, hogy mindnyájan szomszédai vagyunk a Szovjetuniónak és ennélfogva [..] befolyása alá kerültünk.” Ez a felismerés sem a háború végén fogalmazódott meg benne. Már 1924-ben azt írta, hogy „a legjobbak kiirtása Oroszországban megkezdődött és nagy előrehaladást tett.” S amikor 1945 nyarán moszkvai útján személyesen győződött meg arról, hogy „Észak kolosszusa […] szétzúzta azt, mi botorul szembeszállt vele, új és állandó helyzetet hozott létre a magyar medencében”, magánbeszélgetésekben egyenesen kimondta: új „török hódoltságról” van szó, „ami addig tart, ameddig a Szovjetunió”. Ebből számára az is következett, hogy a nyugatos orientáció emberöltőkre, talán véglegesen eltűnt a magyarság politikai tájékozódásából: „Eurázsia újra elért bennünket (…) nem álmodozhatunk többé a híd szerepéről sem Nyugat és Kelet között. (…) A hidat is odadobhatjuk az ócskavas közé, ahol már örökre pihen politikai múltunk sok értelmetlen, nagyzásból született, meg nem valósítható frázisa.” Szekfű korábban a „keresztény-germán” kultúrközösség hirdetése miatt keveredett labanc hírébe, a fordulat, a „keleti demokrácia” ajánlásával – látszólag – tehát nem is lehetett élesebb. De az életmű teljességének ismeretében itt is egyfajta mindent átható pesszimizmus benyomása lep meg minket. A Forradalom után korábbi balsejtelmek beteljesülését, a gyász tehetetlen dühét és keserűségét hordozza. Szekfű elbeszéléseiben ugyanis „Kelet” és „Nyugat” ellentéte nem valódi alternatíva, hanem a kétféle, egymással küzdő idő látomása, hatalmas, személyfölötti individuumok kétséges kimenetelű harca, amelyben az eredet múltba futó története fölé emelkedik a múltalan újnak, a jövőnek szükségképpen tragikus győzelme. Kelet a magyarság sorsa volt, melynek el kellett múlnia és meg kellett halnia, Nyugat viszont sose lett és sohasem lesz egészen a miénk, szerep marad mindig, amelyet tanulni, követni, utánozni kell, de sohasem lehet élni, mint saját életünket.
Amikor eljött a rendszerváltás, majd kivonták Közép-Európából az orosz csapatokat, sokan voltak, akik azt gondolták, itt a történelem vége. Felragyogott a nap, amely talán sohasem nyugszik le a napnyugati horizonton. Elsietett ítéletnek bizonyult azonban megkönnyebbülten sóhajtani, s kárörvendeni azon, hogy a „társutassá” züllött Szekfű rossz prognózist adott, s történelmi időben mérve jóval rövidebbnek bizonyult a szovjet megszállás, mint az oszmán uralom. Ma már látjuk, és egyre tisztábban látjuk, hogy függetlenség és európaiság az 1989 óta eltelt nemzedéknyi időben sem szűnt meg éles dichotómiát jelenteni. A Forradalom után rémálmának eloszlásával csak a régi aggodalmak születtek újra, ahogy a Három nemzedék második kiadásában (1922) és még korábban A magyarság életrajzában (1917) megfogalmazta: „a magyarság legjobbjainak örök gondja volt a legkülönbözőbb korokban, hogyan illeszkedjék bele a magyar a nyugati kultúrába – ezen a problémán mentek tönkre legjobbjaink […] ’Kelet népe’ mindannyiszor keserű lemondás vagy súlyos válságok árán fizette meg Nyugathoz tartozandóságát.” Most úgy tűnik, ez a probléma ezernyi formában, s egyre többször nyers indulattal kötözi át a magyar életet. Kelet és Nyugat közötti választás dilemmája nem lett békés múlttá, annál inkább keserű kínpaddá, vallatószékké, ahol nincs jó felelet. Ameddig ez így marad, Szekfű kérdéseit és kételyeit nem tudjuk véglegesen meghaladni.
Nyitókép forrása: Wikipedia
