A Habsburg Monarchiában a 19. század második felében számos, az etnikai-nemzeti igények összhangba hozását célzó elképzelés született. Ezekről cseréltek eszmét a Nem területi elvű autonómiák az Osztrák-Magyar Monarchiában című beszélgetés során a Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai és a kérdés szakértője, Adorjáni Anna május 30-án délután, az NKE Zrínyi Miklós termében.
A Közép-európai kora esték című beszélgetéssorozat keretében szervezett eseményen Hatos Pál, a Közép-Európa Kutatóintézet igazgatója köszöntőjében elmondta: a nemzetiségi kérdés meghaladására született válaszok tanulmányozása azért fontos, mert azok a jelenben elénk tornyosuló nehézségek kapcsán is hasznosak lehetnek.
Méltányosság
A rendezvény a Bécsi Egyetem kutatója, Adorjáni Anna előadásával kezdődött, aki a nem területi elvű autonómiákat az európai kisebbségvédelem eszközeiként tanulmányozó nemzetközi ERC-kutatócsoport tagjaként Autonómia terület nélkül? címmel tartott prezentációt. Mint mondta, az autonómia e formájának gondolata olyan soknemzetiségű területeken formálódott, ahol gyakorlatilag lehetetlen volt méltányosan megoldani a nemzetiségi kérdést. A koncepciót a múlt század elején, a Monarchiára vonatkoztatva fogalmazta meg és dolgozta ki két osztrák szociáldemokrata politikus: Karl Renner és Otto Bauer. Cél egy, az etnikai feszültségeket kezelő, de az állam területi integritását nem érintő, azt nem veszélyeztető megoldás kidolgozása volt.
Előadásában Adorjáni Anna négy kérdéscsoportot megválaszolva elemezte a nem területi autonómiák eszmerendszerét:
- Hol született a nem területi autonómia gondolata és miképpen érkezett Magyarországra?
- Milyen kérdésre válaszul született meg a koncepció?
- Kik tekintették a maguk számára a legjobb megoldásnak?
- Mi változott 1918 után, amikor a kisebbségek a nemzetközi jog szereplői lettek?
Válaszok
Az első kérdésre válaszul elhangzott: általában az osztrák szociáldemokratákhoz kapcsolják a fogalmat, Karl Rennert tartva az elmélet szellemi atyjának, emellett például az oroszoknál is mély hagyománya volt a nemzet és az állam szétválasztásával kapcsolatos gondolkodásnak egyebek mellett az ott élő zsidó diaszpórák okán. Idehaza Jászi Oszkár foglalkozott e gondolattal, a Kossuth-féle Dunai Államkonföderációból eredeztetve azt. A magyarországi szociáldemokraták is megismerték az osztrák szellemi atyákat – Rennert és Bauert –, jellemzően börtönbeli tartózkodásuk alatt. Az MSZDP (Magyarországi Szociáldemokrata Párt) folyóirata, a Szocializmus ugyancsak publikált e témában cikkeket. A nem területi autonómia gondolata tehát különböző történelmi pillanatokban és helyeken bukkant fel – ott, ahol az állam és a nemzet területi határai nem estek egybe.
A kérdés, amelyre választ keresett az eszmerendszer az volt, hogy miképpen kell működtetni egy többnemzetiségű államot. A Habsburg Birodalomban elsősorban a hatalom képviselői foglalkoztak e témával; az adminisztrációs egységek autonómiáját akarván tartalommal megtölteni. A megye került az érdeklődés fókuszába, mert az volt az a közigazgatási egység, amelyben egy-egy nemzetiség többségbe kerül. A nem területi autonómia szellemi atyjai azonban a Monarchia felbomlása után inkább a Nagynémet Birodalom gondolat hívei lettek, így inkább néhány galíciai és vukovinai zsidó közösség számára bizonyult vonzónak ez az eszme. Ám egyenjogúságuk kivívásához nemzetiségként kellett volna elismertetniük magukat, erre azonban nem került sor, mert e gondolat kapcsán nem volt meg az egység: például idehaza is felekezetként és nem nemzetségként tekintett magára a zsidóság. 1918 után aztán az új nemzetközi jog a kisállamok önrendelkezési jogát támogatta. Az utódállamok a nemzetközi közösség előtt elkötelezték magukat a kisebbségek mellett Magyarországon is.
Ihlet
Az előadást követően a hallottakról Hatos Pál intézetvezető és Zahorán Csaba, az Intézet munkatársa részvételével cseréltek eszmét a kutatók. Ennek során szóba került a szóban forgó eszmeiség népszerűségének kérdése 1918 után, s ennek kapcsán az is: a 20-ik század elején az egyik lap körkérdésére a válaszadók négyötöde ismerte a nem területi autonómia eszméjét. A nemzetiségek kérdését kezelő alkotmányra egyébként annak idején számos, sokszor akár viszonylag alacsonyabban iskolázott polgárok is küldtek terveket, elképzeléseket Jászi Oszkárnak, aki akkoriban nemzetiségi ügyekkel megbízott tárca nélküli miniszter volt.
Elhangzott továbbá: e gondolatkör, eszmeiség fontos szerepe volt, hogy „ihletet” adott, s megkezdődjön és intenzívebbé váljon a nemzetiségekről történő gondolkodás. A Monarchiát azonban az eszme szárba szökkenése aligha menthette volna meg: elsősorban a németek hatalmi pozíciójának megőrzése került ugyanis a gondolkodás homlokterébe. Szóba került még a társadalmi mobilitás kontextusában a nemzetiségekhez tartozás, valamint az egyház szerepe is.
Összességében a nem területi elvű autonómia gondolatkörében a területiség ki nem kapcsolható rendező elvként volt jelen. 1918–20 katasztrófája egyben a demokratikus átalakításokkal kapcsolatos elképzelések vesztét is hozta. Ugyanakkor a kutatók úgy vélekedtek: az elmélet szórványközösségek számára méltányos képviseletet biztosíthat; az a nemzetállammal nem rendelkező etnikumok számára akár ma is megoldást jelenthet, hiszen nem fenyegeti a nemzetállamok szuverenitását.
Nyitókép: A pozsonyi vár
