A címben feltett kérdésre keresték a válaszokat az NKE Eötvös József Kutatóközpont (EJKK) Stratégiai Védelmi Kutatóintézete (SVKI) munkatársai egy online kerekasztal-beszélgetés keretében 2022. január 25-én. Az SVKI igazgatója, Tálas Péter által moderált beszélgetés során Rácz András, Deák András György, Csiki Varga Tamás és Jójárt Krisztián ismertették a meglátásaikat.
Az évek óta tartó kelet-ukrajnai konfliktus vagy éppen a Krím annektálása mostanra valószínűleg szertefoszlatta azokat az illúziókat – ha egyáltalán maradtak ilyenek a jugoszláv háború után –, hogy Európában leáldozott az államok közti fegyveres konfliktusok kora. Az elmúlt néhány hét, néhány hónap, egyre fenyegetőbben veti fel egy átfogó orosz-ukrán katonai összecsapás lehetőségét. De vajon valósággá válhat-e ez a fenyegetés?
Fej vagy írás?
Természetesen a kül- és biztonságpolitikai szakértők sem látnak a jövőbe. Tálas Péter lehetséges háborút firtató kérdésére Csiki Varga Tamás és Rácz András egyaránt egy érme feldobásával válaszolt – és ellentétes következtetésre jutottak. Az elemzői bizonytalanság efféle szemléletes illusztrálása mellett természetesen megalapozott érvek is elhangzottak mindkét álláspont mellett. Csiki Varga Tamás megítélése szerint arról van szó, hogy ki rántja el hamarabb a kormányt, és mivel több olyan orosz követelés van, amely objektíve teljesíthetetlen, így végül Oroszország elvetheti a további eszkalációt – ám ez nagyban fog függni attól is, hogy összezár-e a nyugat, elsősorban Európa, és növelik-e az esetleges eszkalációval járó orosz költségeket.
Rácz András ezzel szemben éppen az orosz követelések irreális voltával és rövid határidejével indokolta, hogy miért számít a két ország között háborúra. Rámutatott arra is, hogy amikor Oroszország meg akar egyezni, akkor nem így szokott tárgyalni.
Minek nevezzelek?
Eltérés mutatkozott a szakértők között abban is, hogy pontosan mi várható a konfliktus fokozódása esetén, az azonban egyértelműen kiderült, hogy senki nem számít klasszikus háborús – új területek megszállásával járó – forgatókönyvre. Miközben Deák András elképzelhetőnek tartja a formális orosz bevonulást a szakadár kelet-ukrajnai területekre, ezt nem tartaná de facto háborúnak a jelenlegi helyzethez képest. Emellett viszont egyáltalán nem zárja ki a konfliktus Ukrajnán kívüli lecsapódását, aminek része lehet a nyugat és az USA ellen irányuló nyomás gerjesztése a Balkánon, illetve a világ más részein is.
Jójárt Krisztián úgy vélte, hogy az orosz politikai célok csak Ukrajnának okozott nagy veszteségek árán kényszeríthetők ki, aminek része lehet a fennálló ukrán vezetés megbuktatása. Ehhez nagy távolságú, precíziós csapások mellett Oroszország politikai válságot provokálhat ki Ukrajnában, kerülve ugyanakkor a szemtől szembeni összeütközést az ukrán haderővel.
A maga részéről Rácz András is egyetértett azzal, hogy keleti szomszédunk teljes területének a lerohanása kizárt, mivel erre – a területek megtartásáról nem is beszélve – nem elegendő sem az eddig mozgósított 130–170 ezres katonai létszám, sem a mozgósított egységek típusa. Emiatt szintén amellett érvelt, hogy Oroszország nagy eséllyel be fog vonulni a szakadár területekre, megtámogatva ezt tüzérségi csapásokkal, terrorcselekményekkel és destabilizációval Ukrajnában.
Ki melyik ujját harapja?
A várható kimenetelről beszélgetve egyik szakértő sem számolt olyan forgatókönyvvel, amelyben Ukrajna győzhet egy eszkalálódó konfliktusban. Amint arra Jójárt Krisztián rámutatott, aligha várható, hogy az orosz haderő bevonulása nélkül megbukna az ukrán kormány, mint ahogy önmagában Jugoszlávia bombázása sem ingatta meg Milosevics kormányát. Bevonulás és városi harcok esetén Oroszország nagy árat fizetne, ám akár hajlandó is lehet megfizetni ezt az árat a céljai eléréséért.
Rácz András ellenvetése szerint miközben Jugoszlávia nem szenvedett területi veszteségeket a bombázások során, egy orosz bevonulás esetén Zelenszkij kormánya döntéskényszerbe kerülne a donbaszi területeket illetően: harc nélkül adják fel azokat, vagy okot adnak egy orosz válaszcsapásra. Mindkét döntés válságba sodorhatja az ukrán vezetést. Megjegyezte ugyanakkor, hogy bár Ukrajna katonailag nem győzhet, Oroszország is szokott hibázni, amint azt a kelet-ukrajnai orosz tervek többszöri változása is mutatja. Ezeket a hibákat kihasználva Ukrajna akár képes is lehet megakadályozni az orosz politikai célok elérését – csakhogy az esetleges hibákat nehéz előre jelezni.
A résztvevők ugyanakkor azt is kiemelték, hogy nemcsak Ukrajna áll válaszút előtt, hanem a nyugat is, elsősorban az USA. Jójárt Krisztián azt hangsúlyozta, hogy egy átalakuló világrendnek vagyunk a tanúi, amelynek része az elmúlt évtizedekben tapasztalt amerikai hegemónia vége, valamint Kína felemelkedése is. Oroszország is meg akarja szilárdítani a helyzetét ebben az átalakuló viszonyrendszerben, és úgy látja, hogy a nyugatnak az értékei melletti kiállása mögött nincs „fedezet”, vagyis erő alkalmazására való hajlandóság. Jójárt Krisztián szerint, miközben a nyugat a 90-es évektől egy gyenge Oroszországgal kártyázhatott, és úgy „dobálhatta a zsetonokat”, hogy soha nem kellett kiteregetnie a lapjait – például tehetett Ukrajna és Georgia (Grúzia) NATO-felvételére vonatkozó kijelentéseket –, ez mára megváltozott, és az USA jól láthatóan inkább már „a kínaiakkal mahjongozna”. Minden figyelem, amelyet az USA Európának szentel, az ázsiai térségtől von el erőforrásokat.
Csiki Varga Tamás afféle „stressztesztként” jellemezte az orosz lépéseket, amelyek felvetik a kérdést: mi kellhet ahhoz, hogy az európai államok felnőjenek a feladatukhoz, és tegyenek a saját biztonságukért? Meglátása szerint Európa jelenleg nem ül a tárgyalóasztalnál, miközben a költségeket viseli. A német politikusok hozzáállását inkompetensnek nevezte, kiemelve, hogy nem tudnak, vagy nem akarnak mit kezdeni a jelenlegi helyzettel, miközben a véleménye szerint Európának szorosabbra kellene vennie a közös politikai, gazdasági fellépést.
Mit érhet el Ukrajna és Oroszország?
Egyetértés volt a kerekasztal résztvevői között abban, hogy bár a konfliktus esetleges eszkalációjából Ukrajna aligha fog tudni jól kijönni, mindemellett nem lehet arról beszélni, hogy a nyugat cserbenhagyta volna az országot – elsősorban azért, mert a nyugat nem is igazán ígért semmi kézzelfoghatót Ukrajnának. Rácz András arra mutatott rá, hogy egy belátható időn belüli EU- vagy NATO-tagság gondolatát Ukrajnában sem veszi komolyan senki, ugyanakkor a fegyverszállításokra utalva hozzátette, hogy nyugat most éppenséggel többet segít, mint korábban. Emellett elképzelhetőnek tartotta, hogy a nyugati országok a hírszerzési információk megosztásával is segítik Ukrajnát. Véleménye szerint sokféle katonai segítségnyújtás lehetséges, nincs tehát szó arról, hogy az ország magára lenne hagyva. Deák András úgy fogalmazott, hogy „nem lehet cserbenhagyni egy politikai elitet, amelyik abból él, hogy csatatér”. Megítélése szerint 2014 után végkép egyértelmű lett, hogy az ukrán elit „nem mozdítható el” semerre, komoly döntéseket nem képes hozni, legyen szó akár nyugati orientációról, akár oroszbarátságról, és ez érdemben a jövőben sem fog változni, mint ahogy az sem, hogy az ország továbbra is kapni fog IMF-hitelt.
A kilátásokról szólva Csiki Varga Tamás megjegyezte, hogy a NATO formálisan aligha fog hátat fordítani Ukrajnának, mint ahogy az sem reális elvárás Oroszország részéről, hogy éppen egy erődemonstrációval kényszerítse ki a NATO keleti infrastruktúrájának a csökkentését. Amíg tehát Oroszország nem nevez meg reálisan teljesíthető célokat, nem is látszik a konfliktus kifutása.
Miközben Rácz András egyetértett azzal, hogy Oroszország nem érhet el nagy elmozdulást a határai körüli status quo tekintetében, annak a véleményének adott hangot, hogy ebben a konfliktusban az orosz prioritások nem elsősorban kül- és biztonságpolitikaiak, hanem belpolitikaiak: a hazai belső elnyomást tudják ezáltal erősíteni, illetve a látszólagos külső nyomással legitimálni. Emellett annak a meglátásának adott hangot, hogy hosszútávú hatásként nőni fog a katonai erő szerepe a nemzetközi konfliktusok eldöntésében.
Ki fizeti a révészt?
Egy esetleges orosz agresszióra adandó konkrét nyugati válaszlépésekről szólva egyetértés mutatkozott abban, hogy a nyugat valójában eszköztelen. Amint arra többek között Deák András is rámutatott, az egyoldalú szankciók ideje lejárt: nincs olyan szankciós elem – például Oroszország sokat emlegetett kikapcsolása a SWIFT-rendszerből –, amelyet az oroszok ne tudnának visszafordítani, hogy azok Európát is hasonlóan súlyosan érintsék.
Jójárt Krisztián azt emelte ki, hogy a NATO-jelenlét erősítése és a szankciós fenyegetések célja elrettenteni Oroszországot egy olyan megszállástól, amit Oroszország annyira nem is szeretne. A nagyhatalom ugyanis tisztában van vele, hogy a legsúlyosabb szankciókat elkerülve is képest nyomást gyakorolni, hiszen ha csak a szeparatista területekre vonul be, a nyugat nem fogja a legsúlyosabb szankciókkal sújtani.
Rácz András úgy vélte, hogy akár a további NATO-erők telepítése a keleti tagállamokba, akár a gyenge szankciók, valójában rövid távú költséget jelentenek Oroszország számára, amelyet elfogadható árnak tarthatnak a hosszú távú politikai haszon érdekében.
Ami viszont a térségünket, nem utolsósorban természetesen Magyarországot érinti, a résztvevők elsősorban a várható százezres menekülthullámot és a kárpátaljai magyar önkénteseket is érintő hadi cselekményeket (Rácz András), az európai államok közötti együttműködés gyengítésére bevetendő hibrid eszközök széles palettáját, kíbertámadásokat és nemzetközi feszültségkeltést, például az uniós tagállamokban élő orosz kisebbségek helyzetének kiélezését (Csiki Varga Tamás, Deák András) említették. Jójárt Krisztián részéről elhangzott, hogy az eszkalálódás várhatóan be fogja szűkíteni a magyar és más kormányok külpolitikai mozgásterét, amennyiben a NATO kikényszerít bizonyos elvárt lépéseket Oroszországgal szemben.
Nyitókép: A Kreml. Forrás: depositphotos.com
