Háborúk, népirtás, kényszerű lakosságcserék, urbánus utópiák, majd a klímaváltozás formálta Kelet-Közép-Európa városait. Történészek beszélgettek a Tallintól Fiuméig ható közös városformáló hatásokról.
Az NKE EJKK Közép-Európa Kutatóintézet által gondozott Central European Horizons 2021/1. számának várostörténeti blokkja kapcsán beszélgettek október 4-én a Ludovika Főépületében Szívós Erika egyetemi docenssel, az ELTE BTK Gazdaság- és Társadalomtörténeti Tanszékének vezetőjével az intézet munkatársai, Hatos Pál, Balogh Róbert, Mitrovits Miklós és Zahorán Csaba.
Hatos Pál intézetvezető az eseményen elmondta, fórumteremtő szándékkal hozta létre az intézet a Közép-Európai Horizontok folyóiratot, amelynek legutóbbi tematikus száma a közép-európai városok közös sajátosságait vette górcső alá. A régióban egyre érezhetőbb a vidéki és a városi élet nehézsége közötti feszültség – éppen ezért lehet érdemes a városfejlődés kérdéseit történelmi perspektívában megvizsgálni.
Városok a „béketáborban”
Szívós Erika tanszékvezető röviden összefoglalta egy korábbi tanulmányát, amelyben azt tekintette át, hogy milyen jellegzetességek kötik össze Kelet-Közép-Európa városait. A II. világháború pusztítása bár nem egyforma mértékben, de meghatározta valamennyi város fejlődési lehetőségét. A várostervezésben uralkodóvá vált a modernizmus és a funkcionalizmus, ugyanakkor a térség nem vonhatta ki magát a szocialista realizmus erős hatása alól sem. Érdekesség, hogy az új építészeti paradigmák nemzetközi hatása elérte a keleti tömb egyébként zárt országait – így emelkedtek ki a földből a Varsói Szerződés tagállamaiban nyugati mintára a lakótelepek. Míg Nyugaton a történelmi városrészek védelme már a hetvenes években megkezdődött, addig Keleten ez csak a rendszerváltozás után vált paradigmává. A robbanásszerűen fejlődő motorizáció, a szegregációval gettóvá váló városnegyedek és szuburbanizáció (azaz a közép és felső rétegek kivándorlása a városból) jelensége a keleti tömbben szinte ismeretlen a rendszerváltozásig.
Népek, osztályok keveredése
Tipikus jelenség volt a Vasfüggöny mögött a városok társadalmának irányított, ideológiai alapú átalakítása, a lakosok etnikai vagy éppen osztályérdekek szerinti mozgatása. Kiemelkedő példa erre Vilnius, amely korábban etnikailag sokszínű volt (lengyel, litván, zsidó), ám a világháború során eredeti lakosait szinte teljesen kiirtották. Nemcsak Vilniusból, hanem a régió több városából is eltűnik a tősgyökeres lakosság a háború során. Így vidékről újra betelepítik a várost, majd mérnöki eszközökkel igyekeznek az ott élőket szovjetizálni. A városok életének felülről való megtervezése szinte teljesen általános 1945 után: a pártvezetések meggyőződése, hogy a társadalom kommunista átalakítását tervezői eszközökkel lehet elérni. Abban hisznek, hogy a lakókörnyezet befolyásolja a társadalom működését, így fel tudja számolni a korábbi polgári világ egyenlőtlenségeit. Nagy csalódásként élik meg, hogy a lakosok sokszor nem kívánnak leszámolni régi életükkel, szokásaikkal a panellakásokban sem. A szovjetizáló törekvés Minszkben teljes egészében végbemegy, míg például Varsóban tökéletesen megbukik. Ma a lengyel főváros arca leginkább egy amerikai nagyvároséra hajaz.
Emellett a városok valódi történetéről a régióban egészen sokáig tilos volt őszintén beszélni. A népirtások, erőszakos lakosságcserék tabunak számítottak, harminc évvel a rendszerváltozás után kezdik újra felfedezni a városok saját sokszínű múltjukat. Egyelőre a legizgalmasabb kutatási terület a Habsburg-időszak, az egyes városok kapcsolata a császári Béccsel, de egyre elfogadottabb a magyar vonatkozású várostörténet is. Például Kassa emlékezetébe lassan visszaépítették a világon mindenütt jólcsengő Márai-brandet.
Ennek kapcsán Hatos Pál elmondta, Nyugaton az etnikailag homogén nemzetállam megteremtésének projektje 1914-re tökéletesen lezárult, míg Kelet-Európában ez a folyamat nem sikerült. Éppen ezért az etnikai kérdések még ma is nagyon érzékenyek, erős a sérelmi vonal a hivatalos emlékezetpolitikákban. A városlakók identitása ugyanakkor a multietnikus birodalom idején rugalmasabb volt, így választásuk gyakran társadalmi kényszereken alapult.
A beszélgetésen röviden szóba került a jelen egyik nagy kihívása, a klímaváltozás is. A résztvevők azt valószínűsítették, hogy rövid távon tudomásul veszik és alkalmazkodnak ehhez a városok. Egyre sürgetőbb azonban, hogy megpróbálják magát az okot is megszüntetni: például az elavult fűtési rendszerek és a motorizáció korlátozásával.
A nyitóképen Varsó látképe; forrás: Pixabay
