Az első világháború emlékezete Pécsen a 21. században

Pécs városa különösen sokat szenvedett az első világháború következményeitől. A fegyverszünetek megkötése után egészen 1921 augusztusáig antant–szerb megszállás alá került a település, amely hatalmas anyagi és szellemi károkat okozott. Az átmeneti időszak során több berendezkedési kísérlet is történt a trianoni békeszerződés ellenében, ezek azonban sikertelennek bizonyultak. Az élet csak 1921 után indulhatott újra, ami érezhető a katonai megemlékezések alakulásában is (Szűts, 1991).

Jame M. Mayo úgy tartja, a katonai emlékművek szerepe annyira politikai, mint amennyire az társadalmi igényből születik. A különböző épületek több módon is emlékké válhatnak: az ott végzett tevékenységekből kifolyólag (így például iskolák, kórházak esetében) vagy pedig politikai döntésből emelt emlékezeti pontként. Véleménye szerint a háborús emlékművek egyszerre válnak szakrálissá és profánná azáltal, hogy a társadalom milyen módon használja őket. Így a felhasználást követhetik mindennapi aktusok (például elsétálnak mellette), ugyanakkor ünnepségek egyaránt adhatják jelentőségüket – így ér össze a háború, az emlékmű és a hely.

Pierre Nora szerint a különböző emlékezeti helyek (lieux de mémoire-ok) összefonódása élővé teszik a történelmet, erősítve az identitást és az együttélést. Szimbolikus összetevőnek tekinthető a győztes-vesztes ellentétet, ami az állami és helyi emlékezetnek feleltethető meg. A vesztesekhez köthető emlékezeti helyek mindig érzelmekkel teljesek, amit Nora „forró emlékezetnek” nevez. Az állami (győztes) emlékezet fentről kikényszerítve jön létre – nemzeti autoritásból vagy formális testülettől fakadóan. A „Mi” pillanataink fontosak a közös identitás számára, amihez legtöbbször a történelmi tapasztalatokat használják fel. A magyar állam számára az Árpád-házi szentek bizonyultak olyan történelmi szereplőknek, akiknek emlékezete megtestesítette a középkori és a modern magyar államot egyaránt.

Felfogása szerint a különböző emlékezeti helyek (lieux de mémoire-ok) összefonódása élővé tehetik a történelmet, ezzel erősítve az identitást és az együttélést. A vesztesekhez köthető emlékezeti helyek mindig érzelmekkel teliek (forró emlékezet) – ilyenek lehetnek a hősi múlt képviselői. Az állami (győztes) emlékezet felülről kikényszerítve jön létre – nemzeti autoritásból vagy formális testülettől fakadóan. Reinhart Koselleck esszéjében a 20. század első felének háborús emlékezetét vette górcső alá, különös tekintettel azok társadalmi hatásaira. 

„Amennyiben a politikai halotti kultusz összekapcsolódik a létrehozott háborús emlékművekkel, akkor a mindenkori győztesek rendelkezhetnek felettük mindaddig, amíg nem veszítik el a hatalomgyakorlás lehetőségét. Azonban a forradalom óta a változó politikai táboroktól függetlenül is érvényes minden katonai emlékműre az egyenlőség követelménye. Ugyanaz a vizuális ismertetőjegy ível különböző alkotmányformákon át. A halál demokratizálódásának utolsó állomása a „névtelen katona” síremléke – egy mindenkiért. Szerepeljen itt néhány képi dokumentum, amely az ehhez vezető utat fölvázolja.”

(Koselleck, 2016, 43.)

Koselleck szerint a háborúról való emlékezés a halottakról való megemlékezéssel egyenlő. Különösen igaz ez egy vesztes ország esetében, akik a hatalmas véráldozatokért cserébe semmit se tudtak nyújtani – csak még több veszteséget és szenvedést. Nem meglepő fordulat, hogy bár jogi és szimbolikai különbségek nem voltak az emlékművek között, azonban a magyar esetben a háborús emlékezet többlettartalommal töltődött már a kezdetektől. 

A pécsi első világháborús emlékezeti tere

Pécsen az első világháborúra való megemlékezés a megszállás lezárulta után következhetett be. Számos helyen hoztak létre különböző emlékhelyeket a katonák tiszteletére, amelyek közül kiemelkedtek a város főterén (Széchenyi tér) lévő alkotások. A másik fontos helyszín természetesen a település köztemetője volt, ahová számos katona sírját helyezték át 1928-ban. A K. Nagy Mihály által készített hősi emlékmű mellett számos sírt is emeltek a háborúban elesettek számára. A Dunántúl 1927 áprilisi számából megtudhatjuk, hogy több mint 600 ilyen sír készült el ekkorra és további négyszázat terveztek még emelni. A cikk kiemeli, hogy ha már a háborúban egymás ellen harcoltak, legalább békére együtt lelhettek a különböző nemzetiségű katonák.  A háború emlékezeti helye azonban földrajzi értelemben túlságosan távol esett a város központjától, a köztemető ugyanis több kilométerre terült el a belvárostól a település szélén. Kiegészítésként 1933-ban emeltek egy kápolnát Szent Mihály arkangyal tiszteletére, ami temetőkápolnaként is szolgált. 

A magyarság véráldozatára vonatkozó emlékezeti hely nem lehetett egy olyan helyen, ahol a város lakossága nem róhatta le méltóan kegyeletét, ezért új terveket kívántak elkészíteni. Erre jó alapot adott a Hősi Emléket Megörökítő Bizottság munkája, amely már a harcok idején fontos feladatnak tekintette a hősök emlékezetének ápolását. 1922-ből a Képzőművészeti Tanács Hősi Emlékműtervek Bizottsága vette át a feladatot, így a pécsi városvezetésnek volt mire alapoznia munkája során.  A Dunántúl című lap hasábjairól jól végigkövethető az új emlékmű alapításának kálváriája, ami éveken át felkorbácsolta a kedélyeket a városban 1929 és 1932 között. A folyamatos viták után végül lemondtak arról, hogy egy nagy központi emlékművet hoznak létre a város központjában, helyette más megoldáshoz folyamodtak.

A katonahősök emlékére több pénzalapot is létrehoztak az idők folyamán, amelyek segítségével nagyszabású terveket kívántak megvalósítani. Az 1920-as években kezdődött gyűjtések végén a város 1932. június 5-én avatta fel a 19-es és az 52-es pécsi ezredek domborművét a város főterén, majd később e mellé helyezték el a 8-as huszárezred emlékművét is.

A kutatás során 26 darab emlékezeti pontot sikerült lokalizálni, ahol az első világháborúra – és a hősi halottakra- utaltak. Ezeket az alábbi kategóriákba oszthatjuk. Természetesen ki kell emelnünk, hogy egyes emlékművek két, vagy akár több csoportba is beoszthatónak tűnnek. A gyűjtés során ezért a kibocsátókat – vagyis az emlékművek állítóit – helyeztük, hogy összehasonlítható csoportokat hozhassunk létre.

1. Katonai emlékezet: különösen a Pécs belvárosában (Széchenyi tér) létrehozott katonai emlékművek tartoznak ide. A domborművek három katonai ezrednek állítottak emléket az 1930-as években: a 19-es honvéd gyalogezrednek, az 52-es pécsi gyalogezrednek és később a 8-as huszárezrednek. Mindháromról elmondható, hogy harcaikat a Monarchia összes – magyarok által érintett – hadszínterén vívták, már 1914-től egészen a 1918 novemberéig. 

2. Települések által felállított emlékezeti pontok: Pécs jelenlegi állapotában több, korábban kisebb közigazgatási egységet jelentő falvat is magába foglal. A mellékletből jól látható, hogy számos ilyen pont a város központi magjától viszonylag nagy távolságra voltak, többnyire a helyi temetők és templomok falain elhelyezve.

3. Iskolai emlékezet: Idetartoznak azok az emlékművek, melyeket különböző iskolák állítottak egykori diákjaik és tanáraik számára. Az iskolai emlékezet megszervezése két irányból egyszerre történhetett meg: egyrészt az iskola alulról építkezve hozhatott létre ilyen emlékezeti helyeket; másrészt az állam utasításokkal irányítja az intézményeket.

4. Társadalmi csoportok, egyesületek emlékei: Közös érdeklődés, foglalkozás vagy társadalmi szerepet betöltő egyénekre vonatkozó emlékművek. Idetartozik például a pécsi jogászokra való megemlékezés, a turistaházon elhelyezett tábla vagy például a tiszti kaszinó megemlékezése.

5. Felekezeti emlékművek: ide tartoznak azok az emléktáblák, amelyeket különböző felekezetek állítottak, mint például a református, a zsidó és a római katolikus közösségek.

Az első világháborúra vonatkozó emlékezetnél jól láható, hogy Pécs városának szinte egésze kivette a részét az emlékezésből, politikai állástól mondhatni függetlenül. Ebből fakadóan volt arra esély, hogy egy emberre több helyen is emlékezzenek – ami tovább erősítette a társadalommal való kapcsolatot.

A szerb uralom megszűnése után nem jött létre külön szocialista emlékezet Pécsen, mivel az a pártéletben érvényesült igazán. Ennek kiépítése a második világháború után indult csak el igazán a megváltozott politikai környezet részeként és ekkor hozták létre azokat az emlékezeti helyeket, amiket a mai napig megtalálhatunk.

Pécs városának 21. századi katonai emlékezete ott él az emberek között, jelentéstartalma egyre inkább csökkenő tendenciát mutat. A háborús veszteségekre való emlékezés politikai akarat hiányában meggyengülhet, így identitásképző ereje is hiányozhat. 

Egyet kell értenünk Reinhart Koselleck véleményével:

„Az 1918-ban győztes országok november 11-i fegyverszüneti ünnepségeinek látogatottsága évről évre csökken. A régi háborús emlékműveket kövező politikai kultusz az egykori túlélők életével együtt múlik e…Azok az emlékművek, amelyek túlélik az állításukat kiváltó első felbuzdulást, a közösség történelmi hagyományának részévé válhatnak, viszont még ebben az esetben is lassan megváltozik a jelentésük.”

(Koselleck, i.m. 48).