Interjú Csigás Zoltánnal
1956 egy tizenhárom éves fiú szemszögéből. A forradalom napjairól és jelentőségéről beszélgettünk a 70. évfordulón az 1956-os Magyar Szabadságharcosok Világszövetségének elnökével.
1956-ban ön 13 éves volt. Félig gyerekfejjel mit értett meg akkor az ötvenes évek világából?
A szüleim többek között azért is váltak el, mert apám francia hadifogságból másfél év után érkezett haza, és akkor negatív dolognak számított, ha valaki nyugati hadifogoly volt. Árulónak vélték ezeket az embereket. Apám nem akarta, hogy ebből a családnak hátránya legyen, ezért inkább elváltak. Érdekes módon, a rendszerváltáskor újra összeházasodtak, megvárták egymást. Édesanyám tehát egyedül nevelt, egy józsefvárosi ötlakásos házban nőttem föl – ez egy zárt közösség volt, ugyanakkor sikerült vezető szerepre szert tennem, ugyanis az udvarunkba bejártak gyerekek játszani, katonásdit játszottunk (A Rákóczi hadnagya ment a moziban, mindenki katona akart lenni), és én lettem a parancsnok. Másrészt, jegyrendszer volt, anyám nem keresett sokat, tervdokumentációkat írt át, gépelést vállalt, és lehetett látni az iskolában, ki volt jómódú, hiszen kétféle kenyér volt: barna meg fehér, a jómódú családok gyerekei fehér szendvicset ettek.
Tinédzserként meg tudta ítélni a forradalom súlyát?
Mi mindent onnan gyökereztettünk, hogy a szovjet csapatok itt tartózkodnak, elnyomják a magyarokat. Ott voltak az előképek, a Rákóczi-szabadságharc, az 1848-as szabadságharc, és mi ebben éltünk, így fordítottunk le magunknak az akkori történelmi eseményeket. Nem látunk szovjet katonákat az utcán, kaszárnyákban voltak, de valahol éreztük, hogy itt vannak. Másrészt apámmal titokban találkozgattunk, és 1953-ban fellélegeztünk, amikor Nagy Imre lett a miniszterelnök, akkor apám egyre többször megjelent nálunk. Anyám az anyagi kiszolgáltatottsága miatt meg akart felelni a rendszernek, amikor május elsejei felvonulás volt, ott kellett elmennünk a Sztálin-szobor előtt. Mi, fiúk tehát katonásdit játszottunk, és amikor meghallottuk a fegyverek hangját, mindjárt arra gondoltunk, hogy jó lenne szerezni egy igazi fegyvert.
Október 23-án este hol tartózkodott? Mikor szembesült azzal, hogy mi történik?
Napköziben voltunk az iskolában, az úttörő szervezeten belül a „Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded!” jeligével gyűjtöttük a vasat, és aznap a pedellus már délután elengedett minket a papír- és fémgyűjtésre. A Rákóczi térnél hallottuk, ahogy vonulnak a fiatalok, és mi is a Nemzeti Színház felé fordultunk, a Blaha Lujza téren a Szabad Nép székházánál már gyülekeztek az egyetemisták, követelték, hogy nyomtassák ki a 16 pontot. Kijött valaki a szerkesztőségből, és mondta, hogy a nyomdagépek már futnak, a 16 pontot már nem tudják kinyomtatni. Az egyetemisták közül valaki azt mondta erre, hogy menjünk a Rádió épületéhez, és olvastassuk be a követeléseket. A tömeg elindult a Rádióhoz, de volt egy másik hang, amely azt javasolta, hogy menjünk a Sztálin-szoborhoz. Én gyerekként mélységesen gyűlöltem a Sztálin-szobrot, így elhatároztam, hogy a barátaimmal inkább oda megyek, megnézzük, hogyan döntik le.
A szakszervezetek székháza elől, a sarokról néztem az eseményeket, nagyon figyelmezettek voltak az emberek, és ez nagy élmény volt nekem. Kötéllel húzták a szobrot, de nem mozdult. Ekkor szereztek egy teherautót, megpróbálták meghúzni a szobrot, de elszakadt a drótkötél, a dömper kereke kipörgött. Valakinek eszébe jutott, hogy a közelben van egy lakatosműhely, ott ment el mellettem három-négy szakember, vitték a hegesztőapparátot, és elvágták körbe a csizmát, és így végül ledőlt a szobor. A teherautó mögé kötötték, és mivel én a Bacsó Béla utcában laktam, egy irányba mentünk a Sztálin-szoborral, és így elkísértük a Blaháig. Ott már mondták nekünk, hogy a Rádiónál az ávósok lövik az embereket, és hallottuk is a fegyverropogást. Ekkor a barátaimmal hazamentünk, túl sokáig voltunk az utcán, és éhesek is voltunk.
Az édesanyja engedte, hogy ezekben a napokban bóklásszon a városban?
Október 24-én bemondta a rádió, hogy leverték az ellenforradalmárokat, minden rendben van, mindenki vegye fel a munkát. Anyám bement dolgozni, a Bacsó Béla utcai általános iskolába azonban minket már nem engedtek be, az osztályfőnökünk közölte, hogy nem lesz tanítás, menjünk haza, és vigyázzunk magunkra. Közben fülünkbe jutott, hogy a Corvin mozinál gyülekeznek az előző napi forradalmárok. A mozi a szívünkhöz közel állt, rendszeresen jártunk oda filmet nézni, ugyanis a legolcsóbb mozi volt a városban, és mindig volt hely benne, ennek oka pedig az volt, hogy csak szovjet filmet játszottak, ez volt a Szovjet Filmek Filmszínháza. A sztálingrádi csatát, ha nem láttam ott háromszor, akkor egyszer sem. Volt tehát már egy kötődésünk a Corvin közhöz. A suliból tehát elmentünk oda. Amikor odaértünk, egy Szabó László nevű forradalmár állt ott, körülötte 30–40 fiatal – közölték velünk, hogy menjünk haza, mert a szovjetek kemény eszközökkel harcolnak. Ekkor egy másik férfi, Iván Kovács László lépett oda, és Szabónak azt mondta, hogy elmegy körülnézni, hogy a szovjet páncélosok merrefelé mozognak, majd kis idő múlva visszajött, elosztotta a csapatot és a feladatokat. Én azért tisztelem és becsülöm őt, mert átlátta stratégiailag a Corvin köz védelmét, azt, hogy egy zárt helyen van, nehéz megközelíteni, ugyanakkor mögötte van egy bázis, az iskola, amelyet nagyon jól kihasználtak, elsősegély-központ lett, illetve étkezési hely a forradalmárok számára. Nem engedte, hogy átjáróház legyen, a feladatok meg voltak szervezve.
Egy történet: bementünk a moziba, és megláttuk, hogy a földszinti folyosón oda volt támasztva a falhoz egy PPS géppisztoly, elállt a lélegzetünk, megfogtuk és haza akartuk vinni, de az volt a pechünk, hogy a hátsó kijáraton mentünk ki, és ott megszólított egy fiatalember, elkérte a fegyvert, és azt mondta: „Ha tényleg akartok segíteni nekünk, akkor gyertek velem”, és bevitt minket a Práter utcába. Így kerültünk mi, gyerekek a konyhára, Horváth Zsuzsa konyhavezető keze alá. Krumplit kellett pucolni – itt van még mindig a hüvelykujjamon a vágás, túlszaladt a kés –, kenyeret segítettünk behozni a különböző pékségekből. Nem kellett sorba állnunk, és soha senki nem szólt ránk, hogy soron kívül megyünk. Mindig egy idősebb, nemzeti színű karszalagos srácot kísértünk, segítettünk elhozni a kenyereket.
A következő napokban hol tartózkodott, és a forradalom cselekményeiből mit látott?
Nézze, közel laktunk a Corvin közhöz, mindig kaptunk egy kis kenyeret vagy levest, és azt vittük haza, tehát estére mindig hazamentünk. Persze fejmosás azért volt, de mi makacs józsefvárosi, nyolckeres gyerekek voltunk, minden nap azt mondtuk otthon, hogy „Csak kinézünk, mi van”, aztán kimaradtunk. A forradalom eseményeiről, a Kossuth téri és egyéb cselekményekről hallottunk, mert a konyhán tevékenykedtünk, és az oda enni bejövő fiatalemberek egymás közötti beszélgetéseiből tudtunk a dolgokról.
A harcok idején szintén ott maradhatott? Látott személyesen harcokat?
A Práter utcai épület egy védett helyen volt, a támadások a mozi területére és a környező házakra összpontosultak. Ha a körúton ment egy harckocsi vagy egy csapatszállító egység, akkor maximum onnan belőttek az utcába, de az iskola egy beszögellésben volt, ráadásul a sulinak volt egy Kisfaludy utcára nyíló hátsó ajtaja, ott biztonságosan lehetett közlekedni.
Iván Kovács Lászlónak köszönhető, hogy nem adtak fegyvert a kezünkbe, a konyhán rend és fegyelem volt, csinálni kellett, amit mondtak. De azért az első pillanattól láttuk a mozi mögötti benzinkútnál a benzintöltés módját, a Molotov-koktélokhoz otthonról hoztunk üres üvegeket. A „koktél” egyik fajtájában csak benzin volt, de a harckocsi ettől nem gyulladt ki, nem folyt be a páncélzat alá, ráadásul a benzin elpárolog – ahhoz, hogy begyulladjon, kell egy szikra, nos, ezért lőttek oda a fiúk puskával, hogy a szétfolyt benzin a szikrától begyulladjon. A másik típusú Molotov-koktélba a benzin mellé olajat is töltöttek, majd a dugót petróleummal átitatott rongyokkal tömték ki, hogy erősen zárjon az üvegszáj. Megvolt a technikája, hogyan kellett alkalmazni: négy-öt srác tartózkodott a megfigyelőpontokon, átlátták az utcát, az egységek vödrökben fölvitték a koktélokat a második, harmadik emeletre, egy rátermett srác a nyitott ablaktól két méterre megállt – a figyelő jelezte, honnan milyen jármű érkezik, majd amikor jelt adott, akkor a gyufás gyerek meggyújtotta a kanócot, és amikor elhangzott, hogy „Tűz!”, akkor a dobó már dobta is a palackot az utcára.
A legszomorúbb eset, amit láttam, az volt, hogy egy páncélautó állt az Iparművészeti múzeum előtt az utcán, égett, könnyű célpont volt a nyitott téren – a szovjet katonák kiugráltak belőle, és lőttek rájuk. Soha nem felejtem el az egyik orosz katonát – legyen az ellenségnek is dicsőség –, a páncélautó alatt talált menedéket, és onnan fölvette a tűzharcot a támadókkal, fedezte a többieket, de ott végül halálra égett. Hősies volt, annak ellenére, hogy ellenség volt. Ez akkor engem megrázott. Az ember akkor eszmélt rá először, hogy meg lehet halni. Amikor a Corvin moziba hozták be az elesett forradalmárokat, vagy láttam a Práter utcában súlyos sebesülteket, akkor 13 évesen az embert megütötte, hogy ez nem olyan, mint az udvaron, amikor katonásdit játszottunk.
Október 30-án azt hittük, hogy győztünk, jött a hír, hogy a szovjet csapatok elhagyják Budapest területét. Iván Kovács tartotta a kapcsolatot a kormánnyal, Király Bélával, Kopácsi Sándorral és Nagy Imrével is tárgyalt,
ezt használták ki ellene, azt mondták róla, hogy áruló. A Corvin köziek leváltották volna Nagy Imrét, míg Iván Kovács őt tartotta a törvényes miniszterelnöknek, és úgy vélte, a forradalom győzelme után majd az emberek a választáson eldöntik, akarják-e Nagy Imrét vagy sem. November elsején Zsuzsa néni arra kérte, hogy meneküljön, de Iván Kovács erre nem volt hajlandó. Másnap az újonnan alakult elnökség árulónak nevezte, és ki akarták végezni – azt hallottam, hogy három-négy fiatal jelentkezett a feladatra, kikísérték a Kilián laktanya falához, hallottuk a lövéseket, de később a holttestét nem találtuk ott. Mint utólag kiderült, a srácok a levegőbe lőttek, hagyták megszökni Iván Kovácsot.
November 4., a váratlan szovjet támadás és annak következménye traumatikus volt? Érezték, hogy vége van?
November 3-án győzelmi hangulatban voltunk, elbúcsúztunk Zsuzsa nénitől, azt mondták, hogy menjünk haza, mert hétfőn már tanítás lesz. És aztán jött a támadás, mint derült égből a villámcsapás. Aznap nem mentünk vissza, nem lehetett bemenni, olyan tűzharc volt. A szovjetek akkor már tudták, hogy a harckocsikat nem engedik be a házak közé védtelenül, gyalogság nélkül. A harckocsikat jobbról, balról gyalogság kísérte, figyeltek föl, és ahogy megmozdult egy függöny, már oda is küldtek egy sorozatot. Mikor kinéztünk a Bacsó Béla utcában az házunkból, akkor láttuk, hogy jönnek, hallottuk az orosz beszédet. Jött a harckocsi, jöttek a kiskatonák géppisztollyal. November 7-én csendesedett el a harc, akkor mertünk arra gondolni, hogy menjünk, nézzük meg, mi lett velük, túlélték-e. Fáncsik György és társai voltak azok, akik mindvégig kitartottak, nagyon karakán ember volt. A szovjetek aztán rommá lőtték és utána gyalogsági rohammal kisöpörték a Corvin közt.
A forradalom leverése után hogyan élte meg a Kádár-rendszer konszolidációját?
Túl kellett élni. Remegtem, féltem az első időszakban. Az első személyi igazolványt 16 éves korban kellett kiváltani, be voltam ijedve, elmentem az anyakönyvvezető hivatalba, és kértem, hogy cseréljék meg a nevemet: Csigás Ede Zoltán voltam, lett belőlem Csigás Zoltán Ede, átírták, végül az Ede is lemaradt. Ezzel kicsivel nagyobb biztonságban éreztem magam. Minden nap, amikor mentem haza, először belestem a sarkon, hogy áll-e a házunknál valaki, vagy van-e valami szokatlan dolog, mert akkor inkább nem mentem be az utcába, inkább tettem két-három kört.
Nem voltam jó tanuló, mindig katona szerettem volna lenni. Leérettségiztem, és a hadseregben próbáltam továbbtanulni: bementem a 8. kerületi hadkiegészítő parancsnokságra, és jelentkeztem tisztképzésre. A hadkieg. parancsnok semmit nem kérdezett az előéletemről, ajánlott, így léptem be a felvételire a népligeti tiszti iskolára, ahol minden teszten átmentem, majd a bizottság összesítette az eredményeket. Létszámhiány volt akkor a tisztképzőben, így nagy reményeink voltak. Jött egy százados, és elmondta, mit várnak el a néphadseregtől, majd kihirdették, kiket vettek fel. Engem nem vettek fel, kikísértek a kapuig – óriási csalódás volt.
A forradalom 70. évfordulóján 1956 hétköznapi és a történészi megítélése ön szerint a helyén van?
Őszintén: nincs. Egy példa: néhány nappal ezelőtt egy televízió szerkesztője felhívott, elmondta, hogy kijönnének egy stábbal a Corvin közbe, nekem pedig meg kéne mutatnom a régi helyeket, a felvétel az október 23-i ünnepi műsorba kerülne be. Három nap múlva visszahívott az illető, elnézést kért, és elmondta, hogy a főnöke nem támogatta a tervet, más elgondolásuk van. Én azt mondom önnek, hogy illett volna bármely médiának kijönnie a koszorúzásunkra a Corvin közbe, de nem jöttek. Ez egy nagy hiba. A másik dolog az, hogy nagy a tanárok felelőssége is. Ha a pedagógus átérzi 56 súlyát, akkor rendben van, de ha nem, akkor ott nincs mit tenni.
A forradalom történészi megítélése természetesen mára helyreállt, a helyén van, megnyugtató, hogy az én időmhöz képest a mai tankönyvekben 1956-ot már nem ellenforradalomként minősítik. De még egyszer: hogy mi marad örökül, az nem annyira az ifjúságon múlik, hanem a pedagógusokon.
A szövegközi képek a szerző felvételei. A nyitókép forrása: Fortepan / Hofbauer Róbert
