Benke Valéria útja a kádári politika csúcsára. Első rész
Benke Valéria hosszú életútja húszas éveinek első felétől összefonódott a kommunista mozgalommal, majd az egyeduralkodóvá váló kommunista párttal. 1984-es rádióinterjúja szerint a legtöbb megbízatása, amelyet a pártvezetés osztott rá, váratlanul érte, de mivel elsősorban a párthoz volt hűséges, ezeket a megbízatásokat vállalta. Akkor is, amikor olyan területen kellett tevékenykednie, amelyet nem eléggé ismert, vagy olyan időszakban kellett vezetnie egy intézményt, amikor az energiák nagy részét a konfliktusok elsimítása, a kompromisszumok kikovácsolása kötötte le.
Benke Valéria viszonylag fiatalon került fontos vezető posztokra: leginkább 1954-es rádióelnöki megbízatása, 1956-os szereplése a rádió elnökeként, illetve 1958 és 1961 közötti művelődésügyi minisztersége maradhat meg a történeti emlékezetben. Ezek voltak azok az időszakok, amikor Benke Valériának kiemelkedő hatása volt a politikai döntéshozatalra. Mikor 1961-ben leköszönt a miniszteri posztról és átadta azt, tizenkét évre, Ilku Pálnak, Benke Valéria még csak 41 éves volt. Kevesebb mint egy évtized múlva a Magyar Szocialista Munkáspárt X. kongresszusa Benkét a Politikai Bizottság tagjai közé választja. 1970 utolsó hónapjától 1985 márciusáig Benke Valéria tevékeny részese az állampárt legfelsőbb politikai vezetésének. Egészen a nyolcvanas évek végéig, amikor az államszocializmus rendszere komoly politikai válságjelenségeket mutat, Benke Valéria az egyetlen női politikus, aki jelentékeny hatással volt a párt vezetésére.
A női káder szerepe a szocializmusban
A hazai történetírás figyelme eddig még elterelődött Benke személyéről. Ebben a bejegyzésben persze nem vállalkozhatunk az életrajz részletes feltárására. Elsősorban Benke Valéria politikai vezetésben játszott szerepét vizsgáljuk, arra fókuszálva, hogy milyen szerep vagy szerepek jutottak egy női vezető kádernek a reformok körül hadakozó kommunista vezetésben. Egyetlen női vezető politikai működését vizsgálva természetesen nem lehet érvényes válasszal szolgálni abban a vitában, amely már több mint egy évtizede folyik az szocialista „állami feminizmus” jellegéről és a női szerveződés és cselekvőképesség, és főként a női reprezentáció szerepéről a szocialista társadalmakban. Az a „revizionista feminista” pozíció, amely a női szerepekkel, életfeltételekkel, szervezetekkel kapcsolatos korábbi nézetek, felülvizsgálatát ösztönzi, nem éppen kaphat muníciót egy olyan életút leírásából, amely egyedülállónak volt mondható. A női emancipáció, bár nem kommunista „találmány”, természetesen fontos részét képezte a kommunista jövőről szóló narratív stratégiáknak. Elsősorban a munka felszabadításának ígérete kecsegtetett a korai kommunista ideológia szerint a nők női szerepek alóli felszabadításával, ami egyúttal magával vonta volna a család intézményének radikális átalakítását is.
Erről az emancipációs törekvésről az államhatalom birtokában sem mondott le a kommunista párt, kezdetben ösztönözve a nők politikában való részvételét. A Magyarországi Tanácsköztársaság rendelete a választói jogosultság nőkre való kiterjesztésére még a mérsékeltebb intézkedéseknek vélhető a korszakban, összehasonlítva azokkal az elképzelésekkel, amelyek a húszas évek korai bolsevik politikájában jelentek meg. A kommunista világmozgalomban mindig is relatíve magas volt a nők aránya, és ahol a kommunista pártok illegális létre, földalatti harcra vagy nyílt polgárháború viselésére kényszerültek, a nők tevőleges résztvevői, ritkábban vezetői lettek a harcoknak, a mozgalom szervezésének és a konspirációs munkának. Vitathatatlan, hogy az a modell, amit Dolores Ibarurri testesített meg, nem minden női mozgalmár számára volt lehetséges, ugyanakkor a két világháború közötti időszakban és főként a második világháború alatt a konspiratív ellenállás szükségállapota döntő emancipációs erővel bírt a női részvétellel kapcsolatban.
Ezzel egy időben a szovjet propaganda számára a nő mint dolgozó a világháború alatt a harcoló nőként jelent meg, kivéve részét a hatalmas áldozatokat kívánó honvédő háborúból. Emlékeznünk kell azonban arra a tényre, hogy a sztálini politikai vezetés egyáltalán nem engedett utat a női politikai karrier számára a kommunista pártban: felfelé haladva a vezetés ranglétráján egyre kevesebb női párttaggal találkozhatunk. Mikor a világháború véget ért, a harcoló nők visszamehettek munkásnak, legjobb esetben is a kommunista párt adminisztratív osztályain helyezkedhettek el.
A sztálini modell a diktátor halála utáni desztalinizációval is csak lassan oldódott. A női döntéshozók alacsony aránya a kommunista állampártokban együtt járt a női emancipáció, a nők ügyének sokszor csupán propagandisztikus sulykolásával. Az állami ideológia, a feministák nélküli feminizmus, így a legtöbb esetben férfi döntéshozók kirakatintézkedéseit jelentette vagy szimbolikus női reprezentációt egy-egy kampány során, intézmény élén. Az állampárti politikai vezetésekben a nők leginkább mint a vezetők feleségei vagy családtagjai mint a férjüket befolyásolni képes személyek kerültek a legközelebb a hatalom csúcsaihoz. Az állampárti gyakorlatban a női reprezentáció a női reszortot kívánó szervezetek és ügyek élén vált fontossá, ezen kívül a döntéshozatalt követő végrehajtás adminisztratív testületeiben találhatjuk azokat a kádernőket, akikre a párt leginkább támaszkodott.
Segédtanítónőből rádióelnök
Benke Valéria a kádári politikai vezetés azon tagjai közé tartozott, aki igyekezett kerülni a nyilvánosságot. Nem írta meg életrajzát, életútjáról egy rövidebb és egy hosszabb interjú áll rendelkezésünkre. Az első, a már említett rádióinterjú javított átirata, amelyet Rapcsányi László író-újságíró készített 1984 júliusában, az ekkor még PB-tag Benke Valériával. A második, 1989 májusában, tehát a rendszerváltás hevében született terjedelmes beszélgetés szinte maradéktalanul arra az időszakra koncentrál, amikor Benke a PB tagjaként részese volt a reformok körüli vitáknak, és a hetvenes évek végétől fellépő válságjelenségekkel kapcsolatos politikai manővereknek. Ezek a beszélgetések, amellett, hogy hallatlanul érdekes képet nyújtanak a kádári vezetés működéséről, kiemelt forrásai Benke életrajzának. Benke neve alatt 1983-ban jelent meg kötet, amely a Töretlen politika címet viseli, és a politikusnő 1968 és 1982 közötti beszédei és cikkei válogatását tartalmazzák. Ennek a kötetnek a része egy 1981-ben, az ötvenhatos forradalom 25-ik évfordulóján született rádióinterjú átirata, amely további támpontokat ad Benke politikai világáról és a kádári történeti narratívához igazodó gondolkodásáról.
Benke Valéria életútjában hangsúlyosan jelenik meg segédtanítónői indulása, amely részben utal, kissé lenézően, alapvető műveltségi körének szűkösségére és a politikai vezetés csúcsán is megőrzött, a feladatok pontos elvégzését előtérbe állító attitűdjére. Egy másik megvilágításban a segédtanítónői karrierkezdet éppen Benke elért eredményeit, folyamatos önképzésének eredményét vetheti fel.
Valóban, az ötvenes és hatvanas években Benke többször járt Európa különböző országaiban tanulmányúton, amelyek során nem csupán klasszikus műveltségét fejlesztette, hanem megismerhette a kortárs eszmei, irodalmi és művészeti vitákat is. Hogy ennek a műveltségnek a nagy részét Benke Valéria nem korábban szerezte meg, abban családja elszegényedése játszott nagy szerepet.
Eredetileg Binder néven született 1920 június 26-án Gyönkön, egy tolnai sváb órásmester lányaként. Anyja háztartásbeliként dolgozott és egy idő után a családnak azzal a keserű ténnyel kellett szembenéznie, hogy az apai vállalkozás nem, hogy nem hajt hasznot, de hiteleit sem tudja törleszteni. Ez éppen akkor vált súlyossá, amikor Benke Valéria a gyönki református algimnázium (ma Tolnai Lajos Gimnázium) kiváló tanulójaként továbbtanulhatott volna. A gimnáziumi tanulmányait addig is a református egyház támogatásával végezte, a továbbtanulás költségeit azonban részben sem tudta volna biztosítani családja, így az iskolai vezetés utolsó évében valamivel rosszabb jegyeket adva, azokat a „versenytársakat” részesítette előnyben, akik megfelelő anyagi háttérrel rendelkezve részt tudtak venni a felsőoktatási képzésben.
A Binder család így a harmincas évek végén Szegedre költözött a jobb élet reményében, az apa azonban ezután is csak alkalmi munkákat kapott. A személyét és családját ért társadalmi igazságtalanságok hatására fordult a húszas évei elején járó lány a munkásmozgalom felé. Édesapja 1941-ben hunyt el, abban az évben, amelyben Benke felvételt nyert a Szociáldemokrata Pártba és tagja lett az illegális kommunista pártnak is. A későbbi káderlapok 1941-től számítják párttagságát. Időközben dolgozott dolgozott háztartásbeliként, futárként, magántisztviselőként és – megfelelő iskolázottság híján – segédtanítónőként. Ezt a posztot az akkor Magyarországhoz tartozó, délvidéki Gádor községben (szerbül Gakovo) látta el, ide került 1943-ban.
Szegeden és új állomáshelyén is részt vett az illegális mozgalom konspirációiban, leginkább hamis útlevelek, papírok eljuttatásában a menekülő elvtársak részére. A front és a jugoszláviai harcok közeledtével e tevékenysége kiterjedt a partizánok megsegítésére is, fegyvereket és élelmiszert rejtegetett az antifasiszta ellenállás harcosai számára. Későbbi férje, Havas Ernő, aki a háború után a pártfőiskolán lesz tanára, ekkor munkaszolgálatosként próbál túlélni. A harmincas években Franciaországban mérnöki oklevelet szerző Havas kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett a munkásmozgalomban. Benke Valériát is ő ismerteti majd meg a külföldi kommunista elvtársakkal, a mozgalom nyugat-európai fejleményeivel.
A tanítónői attitűd mellett Benke Valériát a magbízható női káderként tartja számon az emlékezet. A második világháború utáni életútja is ezt igazolja. Az 1944 őszén átvonuló frontvonal nyomában az illegalitásból kikerülő mozgalom tagjai helyi szinten kezdték szervezni az új hatalmat. Az időközben Binderről Benkére magyarosított nevű párttag Szegeden szakszervezeti funkcionárius, majd a szegedi Szakmaközi Bizottság titkára lett. A következő évben, a kezdeti fővárosi káderhiány miatt, előbb a Karolina úti pártiskola előadója, majd 1946-ban a X. kerületbe került, a kerületi politikai bizottság kádereseként. 1947-ben már a Budapesti pártbizottság káderosztályának instruktora, később a pártbizottság női titkárságának munkatársa.
Innen helyezik az ekkor még Rajk Lászlóné elnökölte Magyar Nők Demokratikus Szövetsége titkári pozíciójába. Már a Rajk-per után, 1950-ben újabb poszt várta, egy másik szatellitszervezet, az Országos Béketanács titkáraként funkcionált. 1949-es választásokon bekerült a parlamentbe. Az MDP február 25. és március 2. között tartott II. kongresszusán a Központi Vezetőség póttagjává választották, majd az 1954 májusának végén tartott III. kongresszus az említett testület rendes tagjává emelte Benke Valériát. A III. kongresszussal ívelt felfelé Benke Valéria karrierje, káderügyek és titkári teendők szervezését hátrahagyva a Magyar Rádió elnöke lesz 1954 május 30-tól. A Magyar Rádiót 1949-ben államosították és Szirmai István kommunista politikus elnöksége alatt az állami propaganda elsődleges szószólója lett. Mikor Benke a szervezet élére került, már komoly kísérletek folynak a televíziózás megindítására is: már létezik, bár csekély létszámmal a televíziós főosztály, és 1954 szeptemberében elkészül az első televíziós felvétel is.
Ez az időszak mégis inkább azokról a politikai csatározásokról és bizonytalanságról szóltak, amelyek a Sztálin halála utáni időszakban a fontosabb párt- és állami intézményeket érintették. Ezeket a vitákat a párttagok egymással és önmagukkal is folytatták, átértékelve a Rákosi-vezetés időszakában történt törvénytelenségeket és keresve a kiutat az államszocializmus válságából az ötvenes évek közepén. Ezekben a vitákban Benke Valéria megőrizte a vezetés egységét, és nem szakadt el a párt vezetésétől sem. Tulajdonképpen ez történet 1956 október 23-án is, a Rádió nevezetes ostromakor, amikor az egyre népesebb tömeg a 14 pontot kívánta beolvastatni. Benke Valéria ezt igyekezett megakadályozni, tekintve, hogy nem kapott pártutasítást, és hosszú időre a Rádióban maradt, ahol a nap folyamán egyre népszerűtlenebbé váló pártot képviselte. A forradalom alatt elnök-helyettesi posztra csúsztatták vissza, majd miután felvételét kérte az immár kádári vezetésű MSZMP-be, 1957 februárjától az Ideiglenes Központi Bizottság tagja lett. 1957 augusztusban visszatért a Magyar Rádió és (ekkor már) Televízió elnöki székébe.
Miniszterből a párt elméleti lapjának főszerkesztője
A következő évben Benke újabb szintet lépett politikai karrierjében, amely a forradalom és az azt követő megtorlások alatti párthűségének jutalma is volt. A megbízható „főkáder” 1958 elejétől a művelődésügyi tárca vezetője lett, az oktatási rendszer kádári reformja mellett a felsőoktatás megrendszabályozójaként lépett fel. Innen érkezett a Társadalmi Szemle élére, 1961 szeptemberi miniszteri posztról való felmentése után.
A párt elméleti folyóiratát mintegy 27 éven keresztül vezette. Benke mellett bekerült a szerkesztőbizottságba Lakos Sándor közgazdász, a későbbi MSZMP KB mellett működő Társadalomtudományi Intézet vezetője, Németh Károly a KB Mezőgazdasági Osztályának vezetője, később PB-tag és a KB-titkár, Óvári Miklós, a Tudományos és Kulturális Osztály helyettes vezetője, később az osztály vezetője és szintén PB-tag és KB-titkár, Sík Endre korábbi külügyminiszter és Afrika-szakértő, és Szecsődi László filozófus, a Tudományos és Kulturális Osztály helyettes vezetője. Kikerült a szerkesztőbizottságból Fehér Lajos, Kállai Gyula, Kiss Károly és Szirmai István; tehát a korábbi politikai jellegű testület összetételében a tudományos és kulturális szegmens felé tolódott el.
Ez a szerkesztőbizottsági „felállás” a hetvenes évek elejéig változatlan maradt, két kivétellel: Szecsődi László 1962 végén repülőgépszerencsétlenség áldozata lett, Molnár Erik történész, ekkoriban a Történettudományi Társulat elnöke 1966 augusztusában, 71 éves korában hunyt el. Ugyanakkor a szerkesztőbizottság hatvanas évtizedben szilárd ideológiai hátteret jelentett a Társadalmi Szemle számára.
Annak ellenére, hogy egy fontos poszton viselt felelős vezetői szerepet és férje mindeközben a Gondolat könyvkiadó vezetője volt, Benkéék családjának anyagi helyzete az évtized végére megrendült. Ez elsősorban férje komoly betegeskedése miatt következett be. 1969 kora őszén az MSZMP Titkársága hozzájárult, hogy tekintettel családja válságos állapotára Benke Valéria egyszeri, 15 ezer forintos juttatásban részesüljön. A felterjesztő ekkor Aczél György KB-titkár volt. Benke férje, Havas Ernő 1971-ben vonult nyugdíjba, felesége ekkor már, az 1970 novemberi X. kongresszus döntése alapján, az MSZMP Politikai Bizottságának tagja volt. Ebben az előre lépésben ismét Aczél Györgynek volt hathatós szerepe.
Levéltári források
MDP Politikai Bizottsága iratai: MNL OL M-KS 276. fond 53. cs.
188. ő.e.:Az MDP Politikai Bizottsága 1954. augusztus 4-i ülésének jegyzőkönyve.
MDP KV Titkárságának iratai: MNL OL M-KS 276. fond 54. cs.
122. ő.e.: Az MDP KV Titkársága 1950. december 13-i ülésének jegyzőkönyve
MSZMP Politikai Bizottságának iratai: MNL OL M-KS 288. fond 5. cs.
35. ő.e.: Javaslat a Rádió vezetésének személyi kérdéseiről, 1957. július 16.
MSZMP KB Titkárságának iratai: MNL OL M-KS 288. fond 7. cs.
334. ő.e.: Személyi javaslatok, 1969. szeptember 15.
Irodalom
Benke Valéria: Sokakkal együtt van részem… Rapcsányi László interjúja. Valóság, 1984/10, 14-26.
Fodor, Éva: Smiling women and fighting men: The Gender of the Communist
Subject in State Socialist Hungary. Gender & Society, 2002/2, 240-263.
Nemzeti Emlékezet Bizottsága: Benke Valéria, https://neb.hu/hu/benke-valeria
Oates-Indruchová, Libora: Blind Spots in Post-1989 Czech Historiography of State Socialism: Gender as a Category of Analysis. East European Politics and Societies and Cultures, 2021/ 3, 1061-1085.
Pető Andrea: Nőhistóriák. A politizáló magyar nők történetéből, 1945–1951. Seneca, Budapest, 1998
Simándi Irén: Politika, társadalom, gazdaság a Magyar Rádióban, 1953–1956. Gondolat, Budapest, 2016
Studer, Brigitte: Communism and feminism. Clio. Women, Gender, History, 2015, 41., 126-139.
Takács Róbert: A származási megkülönböztetés megszüntetése, 1962–1963. Napvilág, Budapest, 2008.
Nyitókép: Benke Valéria Aszódon, forrása: Fortepan / Gárdos Katalin
