A 21. század legsúlyosabb konfliktusai nem feltétlenül az olaj, sokkal inkább a víz körül fognak kirajzolódni. Hogyan alakítja át a népességnövekedés és a klímaváltozás a globális hidrológiai ciklust? Szöllősi-Nagy András hidrológussal, az NKE VTK egyetemi tanárával beszélgettünk egyebek mellett a vízdiplomácia gyakorlati művészetéről, és az egyetemen folyó egyedülálló képzésről.
Több évtizedes UNESCO-s és nemzetközi pályája után a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Víztudományi Karán dolgozik és az UNESCO Vízkonfliktus-kezelési Tanszékének vezetője. Ön szerint miért tekinthető a 21. század egyik legkritikusabb kérdésének a vízkészletek sorsa?
Amikor a 2000-es évek elején az UNESCO-nál dolgoztam, a vízügyi szakma már kongatta a vészharangot. A tét nem kicsi: a 21. század vízkészleteit a népességnövekedés és a klímaváltozás kettős szorítása alakítja. Gondoljunk csak a számokra: a 20. század eleji 2 milliárdról a század végére 6 milliárdra, mára pedig 8,3 milliárdra nőtt a Föld lakossága, 2122-re pedig elérhetjük a 11 milliárdot is. Ennek a tömegnek a víz- és élelmiszerellátása drasztikusan átírja a természet rendjét. A jövőkutatók épp ezt a 2122-es évet tekintik a kritikus átbillenési pontnak. Ez persze nem egyetlen látványos, hollywoodi összeomlást jelent, hanem a létszükségletű rendszereink – mint a mezőgazdaság vagy az ellátórendszerek – fokozatos, lassú hanyatlását. Mivel a döntéseink hatása csak évtizedek múlva érik be, a következő 10–15 évben elengedhetetlen a gyökeres szemléletváltás.
Hogyan hat a felmelegedés a csapadékeloszlásra, és mit jelent ez Magyarország szempontjából?
A felmelegedés miatti fokozott párolgás felborítja a csapadékeloszlást: egyes régiókban elszabadulnak az árvizek, máshol viszont elapadnak a források – miközben a bolygó teljes vízkészlete változatlan marad. Magyarországon ez a kettősség kézzelfogható: a Nyugat-Dunántúl csapadékosabbá válik, míg a Kelet-Magyarország, a Tiszántúl és a Homokhátság folyamatosan szárad. Ahogy a víz fogy, a konfliktusok veszélye úgy nő, ezért égető szükség van a hatékony vízdiplomáciára. Közép-Európában szerencsére a geopolitikai adottságaink és az EU-tagságunk megteremtik a közös, partneri gondolkodás lehetőségét.
Gyakran hangsúlyozza, hogy „a víz össze is köthet, nem szükségképpen konfliktus forrása”. Milyen működő példákat tud említeni a békés, közös vízgazdálkodásra?
A nemzetközi viták gyökere szinte mindig a doktrínák elvi ütközésében rejlik. A folyók felső szakaszán fekvő országok a területi szuverenitásra hivatkozva úgy vélik, a náluk lévő víz csak az övék, így azt saját belátásuk szerint duzzaszthatják vagy használhatják fel. Az alsóbb folyású szomszédok viszont ezt úgy élik meg, mintha a felső szomszéd elorozná a vizüket, súlyos károkat okozva nekik.
Szerencsére léteznek működő példák a békés, közös vízgazdálkodásra is. Az egyik legsikeresebb modell Afrikában, a Szenegál-folyó vízgyűjtő területén valósult meg. Megalakították a Szenegál-folyó Fejlesztési Szervezetét, amely gyakorlatilag egy közös kormányközi vállalkozásként működik. Itt az érintett országok szakemberei napi szinten dolgoznak együtt, és megosztott felelősséggel, közösen irányítják a teljes vízgyűjtőt, valamint üzemeltetik a meglévő műtárgyakat. A másik látványos példa az etiópiai Nagy Reneszánsz Gát története a Níluson. Amikor Etiópia 15 éve elhatározta a gát megépítését a szudáni határ közelében, Egyiptom hevesen tiltakozott, és elérte, hogy a nemzetközi szervezetek kiszálljanak a finanszírozásból. Etiópia egyedül maradt a világ egyik legszegényebb országaként, de saját finanszírozásban mégis megépült a hatalmas, 70 köbkilométeres tározó – ez 35 Balaton vízkészletével egyenlő. Amikor jött egy hirtelen, rendkívüli árhullám, a gát képes volt visszatartani az extra vízmennyiséget, amivel megmentette Szudán fővárosát, Kartúmot a pusztító árvíztől. Szudán álláspontja azonnal megváltozott: rájöttek, hogy a gát megmenti őket, ha jól üzemeltetik. Ma ez a rendszer energiával láthatja el Afrika szarvát is, és képes pacifikálni egy korábban rendkívül konfliktusos övezetet.
Magyarország a Duna vízgyűjtőjén fekszik, számos szomszédos országgal osztozik a vizeken. Melyek ma a legfontosabb vízdiplomáciai kihívások a térségben, és milyen szerepe lehet a regionális együttműködésnek?
A térség egyik legnagyobb történelmi vízdiplomáciai kihívása a bős-nagymarosi konfliktus maradt, az első olyan államközi vízkonfliktus, amely a Hágai Nemzetközi Bíróság elé került. Az 1997-es hágai döntés kimondta, hogy Magyarországnak nem volt oka és joga egyoldalúan leállítani a nagymarosi építkezést, Szlovákiának pedig nem volt joga egyoldalúan elterelni a Dunát a C-variánssal. A bíróság felszólította a feleket, hogy hat hónapon belül állapodjanak meg – ennek harminc éve, és azóta sem történt érdemi megállapodás, mert a kérdést politikai fegyverként használják. Ez a patthelyzet komoly környezeti és energetikai kockázatokat hordoz.
Milyen konkrét környezeti és energetikai kockázatokat lát a bős-nagymarosi helyzet kapcsán?
A Duna medrének az elmúlt évszázadban lezajló mélyülése például a sóderbányászat és természetes folyamatok miatt, drasztikusan lecsökkentette a vízszintet, ami szó szerint „leszívta” a Szigetköz vízkészletét, kiszáradással fenyegetve a mellékágakat. Bár ezt 35 évig drága fenékküszöbökkel sikerült kezelni, egyetlen nagymarosi tározóval elegánsan meg lehetett volna oldani a vízpótlást. Ezenkívül közvetlen energiabiztonsági kockázattal is számolnunk kell: Magyarország villamosenergia-ellátásának több mint 40 százalékát adó Paksi Atomerőmű hűtővíz-ellátása alacsony dunai vízállásnál veszélybe kerülhet, ahogyan most testközelből meg is tapasztalhattuk, és egy nukleáris erőművet nem lehet egyszerűen lekapcsolni, ahogy azt a romániai Cernavodă esetében láthattuk. Nemzetközi és regionális szinten az Európai Unió koherens környezetpolitikája és a közös jogi keretek nyújtanak lehetőséget arra, hogy a szomszédokkal megállapodjunk az integrált vízhasználatról.
Hogyan változott meg az árvízi doktrína, és mit jelent ez a gyakorlatban a Duna- és Tisza-medencében?
Korábban az árvízi doktrína úgy szólt, vezessük le a vizet a folyókon amilyen gyorsan csak lehet. Ma a doktrína megváltozott: tartsd meg a vizet azokra az időszakokra, amikor aszály van. A Duna- és Tisza-medencében ez azt jelenti, hogy elengedhetetlen a víz visszatartása és tározása síkvidéken is. Ezt a határokon átnyúló jelleget csak a szomszédos országokkal közösen lehet kezelni: a vizet fent, a hegyekben kell megfogni – Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján építendő tározókkal –, hogy az extra árvízi vizeket visszatartsuk, majd száraz időszakokban közös megegyezéssel, szabályozottan engedjük le.
Úgy tűnik, a vízügynek rendkívül erős szakmai érvei vannak, a társadalom mégis gyakran gyanakvással és ellenállással fogadja a mérnöki beavatkozásokat. Hol csúszik el a kommunikáció?
Nem sikerült a társadalom számára érthetően elmagyaráznunk, hogy egy olyan összetett létesítmény, mint Bős–Nagymaros vagy a Tisza-tó, nem egyetlen célt szolgál. Nem csupán áramot termel, nemcsak a hajózást segíti és az árvizeket tartja vissza, hanem az ökoszisztémát is táplálja. Ha egyetlen célunk van, annak optimumát matematikai módszerekkel viszonylag könnyű meghatározni. Ha azonban több, egymásnak gyakran ellentmondó cél között kell egyensúlyt teremtenünk – például a környezetvédelem és az emberi fogyasztás, illetve az öntözés között –, akkor nem létezik egyetlen optimum, hanem optimumok sokasága. Ezt a többcélú, rugalmas optimalizációt és folyamatos egyensúlykeresést eddig nem sikerült igazán érthetően átadnunk a nyilvánosságnak.
Korábban említette, hogy a felső vízgyűjtőn történő vízvisszatartás, a tározás és az árvíz-aszály szélsőségek kezelése egyre sürgetőbb. Hogyan lehet ezeket a kérdéseket nemzetközi szinten, diplomáciai eszközökkel is előmozdítani?
A „vizet a tájba” elv ma már széles körben elfogadott, ugyanakkor fontos felismerni, hogy a víz visszatartásához és a tájba vezetéséhez emelni kell a vízszintet. Ehhez elengedhetetlenek a megfelelő mérnöki műtárgyak, duzzasztógátak és tározók. Síkvidéken is lehetséges és indokolt ilyen létesítményeket létrehozni: a Kiskörei-tározó (Tisza-tó) jó példája annak, hogyan válhat egy mesterséges létesítmény idővel gazdag biodiverzitású, közkedvelt természeti értékké. Diplomáciai szinten fel kell ismernünk, hogy a vizeink 95 százaléka határainkon túlról érkezik, így a vízvisszatartást csak a szomszédos országokkal közösen, megosztott felelősséggel lehet megoldani. Olyan közös, hosszú távú közép-európai programokra van szükség, amelyek a hegyvidéki – például Erdélyben, a Felvidéken vagy Kárpátalján építendő – tározók közös üzemeltetését célozzák az árvízi csúcsok felfogására és aszályos időszakban történő szabályozott leengedésére. Ehhez az Európai Unió kiváló tárgyalási keretet és koherenciát biztosít.
Az NKE Víztudományi Karán működő Víz- és Környezetpolitikai Tanszék, valamint az UNESCO Chair on Water Conflict Management milyen szerepet tölt be a hazai és a nemzetközi vízdiplomáciai szakemberképzésben? Miben egyedülálló a Nemzetközi Vízpolitika és Vízdiplomácia mesterképzés?
Amikor hazatértem Hollandiából, az NKE-n építettük fel újra ezt a képzést, amelynek gyökerei az UNESCO Nemzetközi Hidrológiai Programjához és a hollandiai éveimhez nyúlnak vissza. A mesterképzés és az UNESCO tanszék egyedülállósága abban rejlik, hogy képes lebontani a különböző tudományágak közötti mesterséges falakat. Nagyon heterogén a hallgatói bázisunk: mérnökök, jogászok, közgazdászok és diplomaták tanulnak együtt. A képzés két kiemelt földrajzi fókuszterülete Közép-Ázsia, ahol a gleccserek visszahúzódása miatt rendkívül súlyosak a vízkonfliktusok és Afrika. Olyan nemzetközi szakembereket képzünk, akik hazatérve a saját országaik közötti feszültségeket képesek lesznek tudományos és diplomáciai eszközökkel feloldani, és láthatóan rendkívül sikeresen tudnak elhelyezkedni.
Miért tartja a komplex képzési megközelítést elengedhetetlennek?
A vízgazdálkodás és a vízkonfliktusok kezelése nem csupán műszaki vagy természettudományos, hanem társadalmi kérdés is, amely a társadalomtudományok nélkül nem működhet. Van egy régi mondásunk a szakmában, amely arra figyelmeztet, hogy egy vízkonfliktus megoldását nem szerencsés kizárólag egyetlen szakterület képviselőire bízni. A jogi és diplomáciai keretek nélkülözhetetlenek, ugyanakkor önmagukban nem elegendőek, ha nem társul hozzájuk a hidrológiai és műszaki valóság ismerete. Ugyanígy a mérnököknek is el kell sajátítaniuk a tárgyalási készségeket és a társadalmi hatások érzékeny kezelését. Összetett problémákat csak valóban több tudományágat átfogó szemlélettel lehet jól megoldani: a mérnök megtanul tárgyalni, a jogász és a diplomata pedig elsajátítja a hidrológiai alapismereteket. Csak így kerülhető el, hogy a folyamat valamelyik szereplője – akarva, akaratlanul – meghiúsítsa a megszülető megállapodást.
A világ népességének több, mint mintegy 50 százaléka nemzetközi vízgyűjtőkön él, miközben a rendelkezésre álló vízkészlet ugyanannyi mint tízezer évvel ezelött. Milyen új készségekre és szemléletre van szüksége a következő generáció vízdiplomáciai szakértőinek?
A jövő szakembereinek olyan sokrétű eszköztárra és mentális rugalmasságra van szükségük, amellyel át tudják lépni a saját szakterületük határait. Rendkívül fontosak a gyakorlati tárgyalási és mediációs technikák. Az NKE egyetemi képzésén ezt szimulációs gyakorlatokkal oktatjuk. A hallgatók egy asztal köré ülve egy bonyolult, többcélú vízgyűjtő szereplőit játsszák el, majd miután nehezen megegyeztek, szerepet cserélnek. Bele kell helyezkedniük a korábbi tárgyalópartner helyzetébe, ami segít csökkenteni a pszichés távolságot. A jövő szakértőinek azt is meg kell tanulniuk, hogyan kezeljék a feszültséget. Például amikor a tárgyalás elakad, és a felek stresszhelyzetben a mediátort kezdik hibáztatni, meg kell érteniük, hogy ez nem személyes bántás, hanem természetes pszichológiai jelzés arra, hogy a tárgyalópartnerek elérték a határaikat, és új kompromisszumos javaslatra van szükség a továbblépéshez.
Magyarország vízdiplomáciai aktivitása nemzetközi szinten is elismert. Hogyan tudja az NKE és a tanszék tovább erősíteni ezt a szerepet a kutatás és az oktatás oldaláról?
Az oktatási oldalon azzal tudjuk erősíteni, hogy a nemzetközi hallgatóink, különösen a konfliktusos ázsiai és afrikai régiókból érkezők, nálunk kapják meg azt a tudást, amelyet hazatérve kamatoztatni tudnak. Jelenleg is dolgozunk egy utánkövető kutatáson a korábbi diákjainkkal. Emellett komoly kutatási feladataink is vannak. Például Európa-szerte óriási probléma, hogy az egyes országok eltérő előrejelzési rendszereket, adatbázisokat és módszertanokat használnak az operatív vízgazdálkodásban. Ez azt jelenti, hogy a határokon átnyúló folyókon az egyes felek eltérő információkat kapnak. A kutatásainknak arra kell irányulniuk, hogy olyan egységesített, közösen elfogadott metodológiákat és megosztott szoftveres rendszereket fejlesszünk ki, amelyek garantálják a megbízható és transzparens adatcserét, ami minden együttműködés alapja.
Optimista vagy inkább óvatos a jövővel kapcsolatban?
Óvatos vagyok, de biztató jeleket is látok. A fizikai folyamatok egyértelműen hatnak ránk: a klímaváltozás következtében az Alpok gleccserei folyamatosan visszahúzódnak. Ha ez a tendencia folytatódik, a Duna egyik legfontosabb vízszállítója, az Inn folyó – amelynek vízhozam-csökkenése az elmúlt két évtizedben már statisztikailag kimutatható – egyre nehezebben lesz képes a megszokott utánpótlást biztosítani a kisvizes, szeptember–októberi időszakokban. Az aszályok gyakoribbá válására különösen az Alföldön kell felkészülnünk, ahol a mezőgazdasági termelés jelentős része zajlik.
Milyen konkrét lépéseket tart szükségesnek az aszálykezelés és a vízkészletek védelme terén?
Érdemes átgondolni az öntözési gyakorlatokat: a hagyományos elárasztásos módszerek helyett fokozatosan a precíziós, gyökérzónás csepegtető rendszerek felé elmozdulni, ahogy azt több ország – köztük Izrael – tapasztalatai is mutatják. Emellett a felszín alatti vízkészletek védelme is kiemelt jelentőségű. A 70 méterig hatásvizsgálat és vízjogi engedély nélkül fúrható kutak esetében fennállnaa kockázat, hogy a felső, nitrátos talajvíz szakszerűtlen fúrással az alsóbb, tiszta ivóvízbázisokba kerüljön, ami hosszú távon veszélyeztetheti ezeket a stratégiai jelentőségű készleteket.
Mi a jövő kulcsa ön szerint a sikeres vízdiplomácia és vízgazdálkodás szempontjából?
Véleményem szerint a társadalmi szemléletváltás és a szakmai utánpótlás megerősítése szükséges. A bős-nagymarosi vita következtében a hazai vízügyi mérnökképzésben jelentős generációs űr alakult ki: a korábbi évi hetven körüli diplomázó helyett voltak időszakok, amikor csupán négyen végeztek. Biztató jel, hogy a korábbi, széttagolt intézményi szerkezet – amelyben az árvíz, a belvíz, az ivóvíz és a szennyvíz ügyei külön-külön szerveződtek – fokozatosan egy egységesebb keretbe kerül. Ha a döntésekben a tudományos és szakmai szempontok kerülnek előtérbe, ha az európai együttműködési lehetőségeket kihasználjuk, és a szomszédos országokkal közös felelősségen alapuló, kooperatív vízgazdálkodást valósítunk meg, akkor a víz valóban a fenntartható fejlődés és a stabilitás egyik fontos összekötő elemévé válhat.
Nyitókép forrása: NKE archívum
