Nagyhatalmi érdekek, humanitárius válság és a rendszer alkonyának kérdőjelei
Kuba energiarendszere összeomlott – olvashatjuk ma a vezető hírekben. Emberek milliói maradtak áram nélkül, a kórházakban a generátorok még éppen működtetik az életmentő gépeket, az udvarokon tűzrakó helyeken készül az étel. A szigetország mai válsága az évtizedes hiányok, a geopolitikai elszigeteltség és a pandémia következménye. Thomázy Gabriella, az NKE ÁNTK Nemzetközi Kapcsolatok és Diplomácia Tanszék adjunktusa segítségével tekintettük át, hogyan jutott idáig a karibi ország és merre tarthat tovább.
Hat évtized az embargó árnyékában
Kuba gazdaságtörténetét az 1959-es forradalom óta alapvetően meghatározza az Egyesült Államok kereskedelmi embargója. A Szovjetunió összeomlásáig még támaszkodhatott szovjet támogatásra, ennek eltűnése viszont súlyos visszaesést okozott az országban. A kétezres évek második felében Barack Obama elnöksége hozott ismét érzékelhető enyhülést. „Az Obama-adminisztráció idején a turizmus volt az, ami igazából kisegítette Kubát” – fogalmaz Thomázy Gabriella. A nagy óceánjárók megálltak Havannában, így dollármilliók áramlottak az országba. Ez az időszak azonban rövidnek bizonyult: Donald Trump első elnöksége alatt a szigorítások visszatértek, az olajszállítások fokozatosan visszaszorultak, majd a Covid-19-járvány végleg padlóra küldte a turizmust.
A pandémia tanulságai súlyosak. A szigetország ekkor teljes elszigeteltségbe kényszerült. „A külképviseletek előre be kellett hozatniuk az ételt és más alapvető termékeket, mert máshogyan nem volt” – számol be az adjunktus a diplomáciai képviseletek akkori helyzetéről.
A kisvállalkozási kísérlet
A járvány utáni kilábalási kísérletek részeként a kubai kormány 2021-ben meghirdette a magánvállalkozások bővítésének programját. Körülbelül tízezer kisebb-nagyobb magánvállalkozás alakult, amelyek a mezőgazdaságtól kezdve az idegenforgalomig sokféle területen tevékenykedtek – köztük még az Airbnb, illetve előtte ahhoz nagyon hasonló kubai szálláskiadói platformok is megjelentek. A vállalkozások körülbelül hatvan százaléka Havannában összpontosult.
A párhuzamos devizarendszer – amelyben a dollár és a kubai peso egyszerre volt forgalomban – átmenetileg működőképessé tette a gazdaságot: a vállalkozások importból tudták feltölteni kínálatukat. A fordulópontot a dollár kivonása jelentette. „Onnantól kezdve az a tíz–tizenegy dollár, amit ténylegesen megkeresnek az emberek, semmire nem volt elég” – emeli ki Thomázy Gabriella. Mélyszegénységi spirál indult el, ez ma a becslések szerint a lakosság negyven-negyvenöt százalékát érinti. Aki nem rendelkezik külföldön élő rokonnal, az szinte semmilyen csatornán nem fér hozzá alapvető élelmiszerekhez. Online kubai áruházak működnek ugyan, kvázi helyi Amazon-formátumban, ahol a külföldön élő hozzátartozó fizet, az árut pedig belföldön szállítják ki. Akinek azonban nincs ilyen kapcsolata, kizáródik e lehetőségből is. A korábban működő jegyrendszer, amely a legszegényebbeket némileg védte, teljesen megszűnt.
Az infrastruktúra leépülése és a humanitárius kockázatok
A jelenlegi energiaválság nem csupán átmeneti politikai vagy gazdasági jelenség: az évtizedek óta karbantartatlan infrastruktúra fizikai összeomlásának következménye. Az ország áramellátásának egy részét korábban török tulajdonú bérelt hajók biztosították. „A nagy energiaellátó üzemekben ötpercenként elromlik valami” – fogalmaz Thomázy Gabriella. A kubai utcákon közkeletű tanács, hogy mindig középen érdemes haladni, távolabb a házaktól, mert azokról bármikor leomolhat a homlokzat. A kórházi ellátás különösen kritikus helyzetbe kerül, amikor az áramszolgáltatás napokra szünetel. Humanitárius szervezetek próbálnak most közbeavatkozni – legalább az egészségügyi intézményekben biztosítva a minimális energiát –, ám ezek az erőfeszítések nem tarthatók fenn hosszú távon.
Venezuela mint párhuzam – és mint előjel
A kubai helyzet értelmezéséhez segítséget nyújt a venezuelai párhuzam. Venezuela évtizedekig olajjal és egyéb forrásokkal segítette Kubát – cserébe kubai orvosok dolgoztak az országban. Amikor Nicolás Maduro rendszere meggyengült, illetve az USA egyezségekre kényszerítette, az olajszállítások fokozatosan elapadtak. Mexikó elvileg pótolhatná a mostani kiesést – a szükséges mennyiség az ország olajkészleteinek mindössze egy százaléka lenne –, ám ezt politikai és diplomáciai akadályok gátolják.
A venezuelai folyamat tanulsága az adjunktus szerint szkeptikus optimizmusra int. „Venezuela néhány lépéssel előrébb van. Ott ugyan akadt valódi politikai alternatíva, mégsem azt választották.” A 2024-es venezuelai választásokon az ellenzék jelöltje, Edmundo González elvileg nyert, mégsem tudta átvenni a hatalmat. A Nobel-békedíjas María Corina Machado mozgalma ugyan nemzetközi figyelmet kapott, de egyikük neve sem ivódott be eléggé a köztudatba. Thomázy Gabriella szerint „valószínűleg hasonló félmegoldás lesz Kubában is. Nem hinném, hogy nyárra visszatér majd a demokrácia és minden jó lesz.”
Kubai orvosok – a geopolitikai valuta
A kubai orvosok külföldi alkalmazása egyébként régóta a sziget egyik legfontosabb exportcikke és geopolitikai eszköze. Az orvosokat Venezuela, Peru és a karibi térség fogadta be különböző időszakokban, cserébe Kuba nyersanyagot és gazdasági támogatást kapott. A modell ma is működik: jelenleg mintegy ötszáz kubai orvos dolgozik az olaszországi Calabria tartományban, ahol a kórházak az ő munkájuk nélkül nem tarthatók fenn. A tartomány ezer főre szeretné növelni a létszámot. Ám az Egyesült Államok ezt a konstrukciót is meg kívánja szüntetni. Marco Rubio, Trump jelenlegi külügyminisztere karrierjét részben arra a programra építette, hogy felszámolja a Castro-rendszer összes külső gazdasági és diplomáciai támaszkodópontját. „Ő nemcsak kubai származású, a szülei még a forradalom előtt telepedtek át az USA-ba. Ő arra építette egész karrierjét, hogy igenis le kell váltani, meg kell szüntetni az egész rendszert” – mutat rá Thomázy Gabriella.
Nagyhatalmi érdekek: Kína, Oroszország és a Monroe-doktrína árnyéka
Kuba geopolitikai jelentőségét nem az ásványkincsek adják – bár a szivar, a rum és a mezőgazdaság is szerepel a számítások között. Az igazi tét az, hogy a sziget az Egyesült Államok közvetlen közelében van. Az elmúlt évtizedekben pedig Kína és Oroszország is komoly jelenlétre tett szert a térségben. Kína infrastrukturális beruházásokat eszközölt, hiteleket nyújtott, nem törődve ennek kockázatával. „Peking tisztában van azzal, hogy a kubai hiteleket talán sose fogja visszakapni, nem is ez számít” – összegzi Thomázy Gabriella a kalkulációt.
Az amerikai stratégia mögött ezért nem csupán a kubai-emigráns szavazói bázis igényei állnak: a felelevenített és Trump nevére rímelően Donroe-doktrínának nevezett új stratégia szellemében az Egyesült Államok nem kívánja eltűrni egy kínai vagy egy orosz befolyási övezet kialakulását a közvetlen közelében. Emellett az Egyesült Államok érdeke az is, hogy az 1959 előtti amerikai magántulajdon sorsa megnyugtatóan rendeződjék.
Latin-Amerika kettős mércéje
Kuba helyzete Latin-Amerikában sajátos ideológiai prizmán keresztül látszik. A baloldali kormányok és politikusok egy része – köztük chilei képviselők is – rendszeresen kerüli a nyílt konfrontációt Havannával, holott a kubai rendszer alapvető demokratikus deficitjét aligha lehet tagadni. „Ha egy baloldali latin-amerikai politikus azt nyilatkozza, hogy demokrácia van Kubában, az mindig sántít kissé” – fogalmaz az egy évtizedet Chilében élő Thomázy Gabriella. A jelenséget a helyi köznyelv „burzsoá kommunizmusnak” nevezi: könnyű az egyenlőségről értekezni, ha a legnagyobb presztízsű kerületben él az ember és szolgálati autóval közlekedik. A kubai turizmusra épülő gazdasági nyitás eközben még inkább kiemelte az egyenlőtlenségeket, hiszen tovább növelte a prostitúciót és a többi kiszolgáltatott élethelyzet számát. A szocializmus ígérete és a valóság közötti szakadék óriásivá nőtt.
Merre tovább? Forgatókönyvek és korlátok
A legvalószínűbb rövid távú forgatókönyv – Thomázy Gabriella szerint – a venezuelai mintát követi: az amerikaiak alkalmas embert keresnek, aki hajlandó az Egyesült Államokkal egyezkedni, aki fokozatosan szabadon bocsátja a politikai foglyokat, illetve valamilyen korlátozott gazdasági nyitást hirdet. Oscar Pérez Oliva Fraga, Raúl Castro unokaöccse és kubai miniszterelnök-helyettes már meg is hirdette a külföldi kubai emigráns befektetők bevonásának programját. Az emigráns közösség ezt felháborodással fogadta, emlékeztetve arra, hogy a korábban így befektetett tőkét a kubai állam rendre elkobozta.
A kubai rendszer egyik fontos sajátossága, hogy az ellenzék gyakorlatilag nem tud szervezett formában létezni. A legkisebb közterületi tiltakozást – akár egy elégedetlenséget kifejező edénycsörgetést (spanyolul cacerolazo) vagy spontán utcai demonstrációt – is azonnali letartóztatás követ, a szervezkedésben részt vevőket pedig sokszor néhány hónapon belül kimenekítik külföldre. Emiatt a kubai ellenzék nem tudott olyan intézményesült alternatívává válni, mint Venezuelában; a rendszer belső ellenállása strukturálisan gyenge.
„Az igazi demokrácia kiépítése Kubában” – hangsúlyozza Thomázy Gabriella – „nem egyetlen választási ciklus kérdése. Az, hogy ott valódi demokrácia legyen, legalább egy generációnyi időt kíván. Ez még akkor is igaz lenne, ha már esetleg meglenne a megfelelő vezető”. Ahogyan azt látjuk, Venezuelában sem oldódott meg minden probléma egyetlen csapásra; Kuba esetében pedig az alap infrastruktúra általános állapota, az intézmények és a civil társadalom teljes hiánya még mélyebb kiindulópontot jelent.
Ami bizonyos: a jelenlegi helyzet nem tartható fenn sokáig. Az áramszünetek egyre hosszabbak, a gyógyszer- és élelmiszer-ellátás egyre kritikusabb, az USA által nemkívánatosnak minősített kivándorlás pedig folytatódik. A számok nyelvén: 2021 és 2023 között több mint egymillió kubai hagyta el az országot – ez az évtizedek tartó kommunista rendszerből való kimenekülés egyik leglátványosabb jele.
Nyitókép: Havanna, Kuba, forrás: fotosaga / depositphotos.com


