Interjú Mitrovits Miklós történésszel a Tisztelet Díja kapcsán
Mitrovits Miklós történésznek, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem (NKE) Eötvös József Kutatóközpont Közép-Európa Kutatóintézetének tudományos főmunkatársának ítélték 2023-ban a Henryk Wereszyckiről és Wacław Felczakról (a Jagelló Egyetem egykori történészprofesszorairól) elnevezett Tisztelet Díjat (Nagroda Honorowa im. Wacława Felczaka i Henryka Wereszyckiego) a közelmúlt lengyel–magyar történelmét érintő tudományos munkásságának elismeréseként, különös tekintettel a Zakazane kontakty. Współpraca opozycji polskiej i węgierskiej 1976–1989 című könyvére (magyarul: Tiltott kapcsolat. A magyar–lengyel ellenzéki együttműködés, 1976–1989. Budapest. Jaffa Kiadó, 2020), amely Szymon Brzeziński fordításában jelent meg tavaly. Interjúnkban a lengyel témájú publikációiról, a magyar–lengyel kapcsolatokról, illetve a jövőbeli terveiről kérdeztük az NKE kutatóját.
Emlékszik, melyik volt a puzzle első darabja, azaz az első, lengyel témájú publikációja?
Emlékszem. Még a doktori képzésre jártam, amikor meghívtak Debrecenbe egy doktorandusz konferenciára. Az ott előadott témámat kötetben is közölték. Ez egy nem túlságosan széles körben terjesztett, kis doktorandusz tanulmánykötet volt, a témám pedig a lengyel állam és a társadalom viszonyáról szólt a XX. században, legfőképpen az 1945 utáni szocialista világban.
Tudatos volt a témaválasztás vagy inkább a téma találta meg önt, így nem lehetett ellenállni?
Annyiban mindenképpen tudatos volt, hogy akkor már a doktori képzésre jártam, ahol a témám a lengyel Szolidaritás története, illetve a mozgalom nemzetközi vonatkozásai volt. Egészen konkrétan azzal foglalkoztam, hogy a Szovjetunió hogyan reagált a Szolidaritásra és az 1980–81-es lengyel válságra. A disszertációból született később egy könyv, A remény hónapjai… A lengyel Szolidaritás és a szovjet politika 1980–1981 címmel. A mozgalom vizsgálatánál szinte magától adódott a kérdés, hogy hogyan tud létrejönni egy tízmillió tagot számláló független szervezet a kommunista diktatúrán belül. Mi a viszonya az állampolgároknak ehhez az államhoz, milyen történelmi előzményei vannak a lázadásnak, a rebellis magatartásnak a lengyeleknél? Milyen szerepet játszik ebben természetesen a lengyel katolikus egyház? Úgyhogy konferenciatémának, meg első tanulmánynak nagyon jó volt ez a kis vizsgálódás.
Azóta hány publikációja van lengyel témában?
A fő kutatási területem a lengyel történelem, illetve a lengyel-magyar kapcsolatok története. Kisebb része a tanulmányaimnak csehszlovák, szovjet témával, illetőleg a csehszlovák–magyar kapcsolatokkal foglalkozik. Az MTMT-ben 184 publikációm van. Ennek bő kétharmada egészen biztosan Lengyelországgal vagy a lengyel–magyar kapcsolatokkal foglalkozik.
Melyik ezek közül a legidézettebb?
Meg kell jegyezni ezzel kapcsolatban, hogy az idézettség értéke mára különösen fontossá vált, nagyon nagy trend lett. Nálunk, történészeknél viszont az igazság az, hogy a kollégák főképpen a monográfiákra szeretnek hivatkozni. Magam is mások monográfiára szoktam, meg nyilván a levéltári forrásokra. Tehát a tanulmányírás a történészek között kevesebb sikerrel kecsegtet még akkor is, ha a világ legszenzációsabb témáját a leginnovatív módon dolgozza fel valaki. Egyszerűen azért, mert bár már minden online, mégis jóval kevesebb emberhez jut el a szöveg. Egyszerűen, ha egy történész ír egy monográfiát vagy kiad egy dokumentumgyűjteményt, akkor azt a kollégák kézbe veszik. Onnantól kezdve nem számít, hogy előtte volt tíz résztanulmánya a témában. Tehát emiatt monográfiákra és a dokumentumkötetekre hivatkoznak a legtöbben. E körben magasan vezet a 2014-ben szerkesztett Lengyel, magyar „két jó barát”. A magyar–lengyel kapcsolatok dokumentumai 1957–1987 című kötetem, ami egy 800 oldalas dokumentumgyűjtemény. Több mint 120 lengyel és magyar forrást tartalmaz, a lengyel tartalom természetesen le van fordítva magyarra, lábjegyzetekkel és bevezető tanulmánnyal. A kötet lényegében átfogja a Kádár-rendszert. Úgyhogy az abszolút első helyen ez áll, hiszen ezt tudják olyan kollégák is használni, akik magyar történelemmel, magyar külpolitikával foglalkoznak. Aztán természetesen jönnek sorba a monográfiák, lényegében időrendi sorrendben következnek, nyilvánvalóan a Remény hónapjaira van a legtöbb, illetve meglepő módon már a négy évvel ezelőtt megjelent Tiltott kapcsolatokra is közel félszáz hivatkozás van. Nagyon remélem, hogy a most megjelent új könyvemre is lesznek hivatkozások, hiszen azt hiszem, ez az eddigi munkásságom fő összefoglalása. Hozzáteszem: ha az ember nem szigorúan a magyar történelemmel foglalkozik, akkor jóval nehezebb összeszedni ezeket az elvárt hivatkozásokat. Nekem is fel kellett tennem magamnak a kérdést, hányan foglalkoznak még Magyarországon az enyémhez hasonló témával? Sajnos az egy kezem is sok arra, hogy ezt megszámoljam. Belátható, hogy objektíven nincs, aki hivatkozzon a munkáimra. Rájöttem egy idő után, hogy meg kell próbálni Lengyelországban is publikálni, illetve párhuzamosan a két nyelven. Remélem, hogy az említett új monográfia is megjelenik lengyelül, legalábbis jó esély van erre. Így lehet tehát növelni az idézettséget, a hivatkozások számát.
Van olyan publikációja, amire különösen büszke?
Mindegyiknek megvan a maga története, hogy miért készültek el. Nyilván az elsőnek nagyon örültem, hiszen a doktori védésem után egy évvel megjelenhetett. Szerintem bölcsészek körében nagyon fontos, hogy minél előbb jelenjen meg az embernek egy monográfiája, hogy komolyan vegyék a szakmabeli társak. Ebben az első könyvemben elég sok olyan megállapítás, elemzés és forrásanyag van, ami akár még Lengyelországban is figyelemre méltó lehetett volna. Ha nem az első könyvem, hanem a harmadik, akkor valószínűleg lett volna sanszom, hogy megjelenjen lengyelül. Kezdőként erre nem volt semmilyen lehetőségem, úgyhogy sajnos nem jelent meg. Sokat gondolkoztam rajta, hogy ki kellene adni lengyelül, de közben rájöttem, hogy azóta mennyi minden jelent már meg ebben a témában, azaz nem lenne akkora reveláció, mint 2010-ben lehetett volna. Arra azért büszke vagyok, hogy legalább magyarul megvan ez a könyv. De nagyon szerettem az ellenzékes könyvet is írni, a Tiltott kapcsolatot. Ez már viszont megjelent a lengyel Nemzeti Emlékezeti Intézet kiadójánál lengyelül. Erre a kötetre azért is vagyok különösen büszke, mert a lengyel kiadását díjjal is jutalmazták tavaly decemberben Lengyelországban. Szintén nagyon örülök, hogy meg tudott jelenni az új monográfiám, A szocializmus csapdájában. Politika, gazdaság, kultúra és sport a magyar–lengyel kapcsolatokban (1945–1990) címmel. Ez a kötet az elmúlt csaknem 20 év kutatómunkájának eredménye.
Annál jobb visszhang, minthogy díjjal ismernek el egy könyvet, talán nem is kell, mégis érdekel, van-e a lengyel kollégák körében tudományos visszhangja a kutatómunkájának?
Nagyon nehéz betörni egy másik ország szakmai köreibe, pláne olyan szinten, hogy tudományos visszhangot is kiváltson az ember. Lengyelország nagy ország, ahol sokkal több történész van, így a szocializmus történetével rengetegen foglalkoznak. Az ország minden nagyobb városában van több kutató, aki magas szinten foglalkozik a témával. Ez megnehezíti, hogy kívülről bele tudjak szólni, tudjak újat mondani. Úgy vettem észre, hogy az utóbbi években azonban egyre inkább sikerült áttörnöm ezt a falat. Ez nyilván egy folyamat, illetve jó néhány év munkája. Voltaképpen mindent újra kellett kezdenem. Olyan, mint amikor az ember doktoranduszként elkezd dolgozni itthon, csak éppen egy idegen nyelven, viszont esetemben már sokkal tapasztaltabb kutatóként. Először konferenciákra jelentkeztem. Aztán eljön a fázis, amikor már meghívtak a rangosabb konferenciákra előadni. Azt is megnézi ilyenkor az ember, hogy hol tud publikálni. Természetesen először a konferenciákból készült tanulmánykötetekben. Utána jön az a fázis, amikor már esetleg kérnek tanulmányt. A csúcs az, amikor neves, a szakmában elismert kiadó vállalja, hogy lefordítja és kiadja a munkádat, ráadásul nagyon szép kivitelben, odafigyeléssel, az anyagi és a munkaerő-ráfordítást nem sajnálva. Ráadásul majdnem napra pontosan egy évvel később el is ismerik ezt a kötetet egy másik városban, Krakkóban. Bevallom, jó, sőt jobb érzés megjelenni lengyelül. Magyarországon publikálni – én 2007-től gyakorlom – egy idő után megszokottá válik. Nem unalmassá, de megszokottá, így nem szerez akkora örömet már egy új tanulmány megjelenése az embernek, mint az első tíz esetén. Ám ugyanezt megtenni egy másik országban még mindig örömmel tölt el, meg büszkeséggel, mert minden egyes megjelenésért ugyanúgy meg kell küzdeni, mint az elsőért.
Ha egy fiatal kutató követné önt a pályán, bátorítaná? Érdemes még e témát kutatni?
Minden történészt arra bátorítok, akivel akár hallgatóként, akár konferenciákon vagy bármilyen rendezvényen kapcsolatba kerülök, hogy nyisson a régió más országai felé, ha magyar történelemmel foglalkozik. Tanuljon meg legalább egy kelet-európai nyelvet. Nekem nyilván a lengyel a legkedvesebb, de én is tanultam csehül is, oroszul is, valamennyire elboldogulok szlovák szövegek elolvasásával is. E nyelvek által kinyílik egy új világ. A magyar történelmet is másképpen fogja látni az illető, sok új szempontot kerül a látóterébe. Rengeteg magyar vonatkozású forrás van ugyanis ezekben az országokban, amit nyelvismeret nélkül nem tárhatnák fel, ezekhez kevés németül vagy angolul olvasni. Emellett nagyon jó kaland megismerni, mondjuk, a lengyel szakirodalmat. Számomra már doktorandusz koromban inspiratív volt, hogy milyen magas színvonalú, komoly monográfiákat írnak a lengyel történészek, míg Magyarországon ez akkoriban még nem annyira volt divat. És egy utolsó szempont: ihletet is lehet meríteni más országok szakmai berkeiből. Szerintem van erre igény itthon, én úgy látom, hogy azok a kollégák, akik beszélnek, olvasnak úgymond ritka nyelven, tehát valamelyik nem magyar kelet-európai nyelven, jobb eséllyel tudnak elhelyezkedni, mint akik csak magyarul vagy angolul boldogulnak. Ez a jövőben sem fog változni, hiszen a nyelvtudásnak van egy komoly hozzáadott értéke, emellett pedig tényleg megnyit lehetőségeket. Az senkit ne riasszon el, hogy én eddig mit írtam a témában, hiszen bárki talál még ezekhez hasonlóan érdekes vagy akár még érdekesebb területeket, amiről tud írni.
Ezzel szemben nekem mintha úgy tűnne, alkonya van éppen az úgymond ritka nyelvek népszerűségének az oktatásban. Ez ellen lehet valamit tenni?
Két dolgot látok, amiért csökken a népszerűségük. Az egyik ok egészen biztos, hogy a bolognai rendszer bevezetése volt, ami alapesetben háromévessé tette az egyetemeket. Ez a kevés kivételtől eltekintve a kis szakoknak halálát okozta. Megszűnt ugyanis a kétszakosság, tehát az, hogy valakinek legyen egy fő szakja, és mellette csináljon egy nyelvszakot. Joggal gondolják ma a 18 éves érettségizők, hogy három év alatt nem lehet kellő mélységben elsajátítani egy számunkra teljesen idegen új nyelvet. Erre az öt év sokkal alkalmasabb volt, amibe kényelmesen belefértek akár az éves ösztöndíjak is az adott országban. A másik ok, hogy megváltozott körülöttünk a világ, így a klasszikus, a filológiára alapuló nyelvszakoknak leáldozott az ideje. Szerintem át kellene alakítani ezeket a szakokat. Erre történnek is kísérletek, de az egész egyetemi szféra nagyon konzervatív, nem nagyon tudnak elrugaszkodni a filológiai, nyelvészeti, irodalmi képzéstől. Pedig nincs szükség Magyarországon minden évben 4–5 cseh, szlovák, lengyel, orosz, tibeti és még sorolhatnám a nyelveket filológusra vagy irodalomtudósra. Szerintem e nyelvszakoknak társulnia kéne a nagy szakokhoz, azaz meg kellene változtatni az oktatás egész rendszerét. A modern nyelvet kell tanítani, ezen belül a jogi, a közgazdasági vagy akár a filozófiai nyelvet kell tanítani annak érdekében, hogy a diplomának akkor is legyen értéke, ha nem marad bölcsész a világban. Hozzáteszem, Lengyelországban, Krakkóban vagy Varsóban, ha, mondjuk, a magyar tanszékeket veszem alapul, e tekintetben jóval előrébb járnak.
Essen szó interjúnkban a jövőbeli tervekről is, milyen témák vannak még a tarsolyában?
Nem könnyű a kérdés. Eddig megjelent tőlem magyarul és lengyelül a lengyel–magyar ellenzéki kapcsolatok története, amit a Lengyel Történelmi Társulat krakkói részlege és a Jagelló Egyetem Történettudományi Intézete, illetve Történettudományi Kara úgy ismert el, mint az elmúlt év legjobb külföldi szerző által írt Közép-Európa-témával foglalkozó könyve. E kötet főbb részei beépültek a tavaly év végén megjelent összefoglaló monográfiámba is, ami már nem csak az ellenzékkel, hanem a hivatalos politikai szférával, a gazdasági szférával, a kulturális szférával, a formális és informális társadalmi kapcsolatokkal, illetve a turizmussal, a sporttal is foglalkozik. Azt hiszem, ezzel nagyjából összefoglaltam azt, amit az 1945 és 1990 közötti magyar–lengyel kapcsolatokról a jelen pillanatban tudok. Rövid távú tervem, hogy a könyv megjelenjen lengyelül is, amire most jó esély van. Ezzel nyilván lesz még munkám az idén, úgyhogy a tervasztalon ez az első pont. Közben azt látom, hogy történészként 1990 utánra már nem tudok menni, mert még nincsenek elsődleges források, lényegében inkább politológiai elemző munkát lehetne itt végezni. Történészként kényszerű módon tehát csak visszafelé tudok menni, ha új témákat szeretnék keresni. Az egyik ilyen az I. világháború alatti lengyel–magyar kapcsolatok témája, amiből már szintén szerkesztettem, publikáltam dokumentumkiadványt Lengyelkérdés Magyarországon az első világháborúban címmel. Szeretném ezt a munkát folytatni. Rengeteg érdekes személyiség került a látókörömbe, akiknek különböző magyar és lengyel levéltárakban vannak hagyatékaik, amelyeket szeretnék majd kutatni és feldolgozni, és előbb-utóbb ebből lesz nyilván egy újabb monográfia. Rengeteg eddig még feltáratlan, ismeretlen, akár személyes, akár a teljes századra kiható történet van itt, így most a rövid és közép távú elképzelésem az, hogy ezzel foglalkozom. Van egy hosszabb távú tervem is, persze, ha nem írja meg előttem más – de ha megírja, akkor is boldog leszek –, mégpedig a II. világháború alatti lengyel–magyar kapcsolatok témája. Ez alatt nem kifejezetten a Magyarországra érkezett lengyel menekültek történetére gondolok, hiszen arról már sokan írtak, inkább a lengyel–magyar ellenállás eddig ismeretlen történetére. A magyar állam és a társadalom egy jelentős része ekkor ugyanis teret engedett a földalatti lengyel ellenállás tevékenységének Magyarországon, illetve Magyarországon keresztül. De hadd beszéljek itt a legközelebbi tervemről is. A szocializmus csapdájában című új monográfiám tavaly novemberben jött ki a nyomdából, idén pedig több könyvbemutatót is szervezünk e téma köré. Ebből az egyik az NKE-n lesz, mégpedig február 5-én 16 órától a John Lukács Társalgóban. A könyvet Tálas Péter, a most már John Lukács Kutatóintézet főmunkatársa, valamint Bába Iván, az NKE egyetemi magántanára fogja bemutatni. Mindketten jeles lengyel szakértők, Bába Iván volt varsói nagykövet is, tehát, ha nem is történészként, de komoly szakértői a lengyel–magyar kapcsolatoknak. Nagyon kíváncsian várom a véleményüket magam is, illetve szeretettel hívok, várok mindenkit erre az eseményre.
Nyitókép: a Tisztelet Díja és Mitrovits Miklós kötetei. A szerző felvétele.
