Lengyelország nyolcvan év alatt nemcsak újjáépítette a második világháborúban teljesen elpusztított Varsót, hanem komoly gazdasági fejlődést is elért. Ez Ukrajna számára is példa lehet – nyilatkozta lapunknak Sebastian Kęciek. A Lengyel Köztársaság rendkívüli és meghatalmazott nagykövete a március 21-én megrendezendő Ludovika Nagyköveti Fórum vendége lesz.
Tavaly óta él és dolgozik Magyarországon. Mikor járt nálunk először?
Tizenegynéhány évvel ezelőtt barátaimmal úgy döntöttünk, hogy itt ünnepeljük március 15-ét, az önök nemzeti ünnepét. Felejthetetlen élmény volt, amikor az ünnepségek után hazafelé indultunk, és hasonló korú magyarok egy csoportja odajött hozzánk. Azt kérték, hogy készítsünk egy közös fotót és töltsük együtt ezt az estét – mindezt csak azért, mert lengyelek vagyunk! Akkor beszélgettünk arról is, mit jelent számukra Magyarország és a magyar történelem. Ez az élmény is hozzájárult ahhoz, hogy később, egyetemistaként a közép-európai nemzetekkel, főként Magyarországgal foglalkoztam. A magyar–lengyel barátság okán érkeztem tehát, és az akkori este megélt rövid találkozásokból azóta komoly barátságok alakultak.
Ha máris a népeink közti barátságra terelődött a szó: mennyire érzi komolynak és tartósnak a jelenleg érezhető távolodást a kétoldalú kapcsolatokban?
Oroszország Ukrajna elleni támadása cezúra volt ebben a kérdésben. És nemcsak a magyar–lengyel barátságot, hanem a régió többi országa és a Nyugat reakcióit is érintette. A bizonyos témákban kialakult ellentétek ellenére igyekszünk keresni azokat a területeket, ahol együttműködhetünk. Igyekszünk hidakat építeni, ott is, ahol nehéznek tűnik – ez a diplomaták feladata.
Lengyelország külpolitikai stratégiáját milyen intézmények, szervezetek alakítják?
Az Alkotmányunkban az áll, hogy a köztársasági elnök együttműködik a külpolitika terén a miniszterelnökkel és a külügyminiszterrel. Lengyelországban ez tehát csapatmunka. Mivel az államigazgatásban dolgoztam, az utóbbi évek tapasztalatai azt mutatták meg nekem is a Miniszterelnöki Hivatalban, hogy ez jól működik, főleg a biztonságpolitika terén.
Hogy látja, a háború következtében hogyan változik Lengyelország szerepe, helyzete Európában?
Talán korai még arról beszélni, hogy Lengyelország vagy Európa egyéb országai milyen szerepet fognak betölteni, s hogy milyen előnyökre tehetnek szert vagy milyen kockázatokat viselhetnek. Azonban úgy gondolom, hogy a lengyel társadalom helyt állt ebben a helyzetben. A hétköznapi emberek akkor, amikor beengedték otthonukba az ukrán menekülteket, a kormányzat pedig akkor, amikor figyelembe vette a történelmi tapasztalatokat. A bátor ukrán nemzet védelmét támogató elosztóközponttá váltunk. Történelmi tapasztalatai alapján Lengyelország és Magyarország kiválóan kell, hogy ismerje Oroszországot, az orosz törekvéseket.
Miképpen alakulhat át Lengyelország szerepe a katonai-biztonsági architektúrában?
Lengyelország a haderőfejlesztés által igyekszik növelni saját biztonságát, és egyúttal a térségét is. A kapcsolódó döntéseket már évekkel ezelőtt meghoztuk, amikor elemeztük a régió helyzetét. Lengyelország igyekezett a nemzetközi fórumokon figyelmeztetni annak veszélyére, milyen következményekkel járhat az Északi Áramlat 2. gázvezeték építésének befejezése. Emellett próbált arra is rámutatni, hogy Oroszország milyen agresszív politikát folytat. Az utóbbi években nem csak politikai gyilkosságok történtek ott, de annak is szemtanúi voltunk, hogy Oroszország hogyan próbálta megszerezni befolyását más államokban, kormányok megbuktatásának kísérletei révén is. Grúziában és Ukrajnában pedig láthattuk, amint erőszakkal próbál területeket elfoglalni. Annak ellenére, hogy a Nyugat az utóbbi években nem igazán vette figyelembe ezeket a figyelmeztetéseket, örülünk, hogy amikor az Ukrajna elleni agresszióra sor került, akkor egységesen beállt az ukránok támogatása mögé, és Európa egységet mutatott ebben a kérdésben. És annak ellenére, hogy az országok között vannak nézeteltérések, mégis felül tudunk ezeken emelkedni, és a háború első évfordulóján elfogadásra került a tizedik szankciócsomag is. Láthatjuk, hogy ezek eredményeképpen Oroszország több téren is meggyengült.
Maradjunk egy kicsit a térségünknél. Három regionális szervezet is létezik, ezek életre hívásában Lengyelországnak komoly szerepe volt. Miképpen látja a Három Tenger Kezdeményezés, a Bukaresti Kilencek és a V4-ek szerepét a közeljövőben?
Mindegyik szervezet más szerepet tölt be ebben a régióban. A Bukaresti Kilenceket a Donbászban és a Krímen kialakult krízis után hoztuk létre: a szervezet célja, hogy a résztvevő országok biztonságát garantálják. A Három Tenger Kezdeményezésnek az volt a fő célja, hogy elsősorban infrastrukturális fejlesztéseket valósítson meg – így növelve e régió versenyképességét a Nyugathoz képest. A V4-ek csoportja kezdetben egy olyan platformként szolgált, ami az uniós és NATO-csatlakozást célozta meg, az utóbbi időszakban pedig főleg az uniós politikában tudták érvényesíteni akaratukat. Mindegyik említett szervezetnek tehát más-más feladata van. Ezek remekül kiegészítik egymást, és a lengyel külpolitika célja, hogy erősítsék ezeket a szervezeteket.
Végezetül beszéljünk egy kicsit azokról a – remélhetőleg nem nagyon távoli – időkről, amikor véget ér a háború. Az újjáépítésben milyen szerepe lehet Lengyelországnak, a régiós együttműködéseknek, illetve az Uniónak?
Két héttel ezelőtt megnyithattam a Lengyel Intézetben egy kiállítást, pontosabban kettőt: az egyik az ukrajnai városokban, műemlékekben az oroszok által végzett pusztításokat mutatta be, az ezzel párhuzamos kiállítás pedig a németek által 1944-ben Varsóban elkövetett pusztításról szól. A beszédemben fölhívtam rá a figyelmet, hogy Lengyelország nyolcvan év alatt nemcsak teljesen újjáépítette a teljesen elpusztított Varsót, hanem komoly gazdasági fejlődést is elért. Ez Ukrajna számára is példa arra, hogy visszaépítheti mindazt, ami elpusztult – részben azokból a pénzekből, amiket a háború kitörése után az orosz oligarchák vagyonából befagyasztottak. Szükség van arra az egységre, szolidaritásra, ami az Európai Unióban most megfigyelhető. Mindannyian várjuk, hogy a háború véget érjen, de ha véget ér, akkor a nemzetközi közösségnek új kihívás elé kell állnia.
Mi lehet ezeknek a nagyon turbulens időknek a fő tanulsága nekünk, európaiaknak?
A pandémia nagyon hirtelen érkezett. Sem az országok egészségügyi rendszerei, sem a gazdaságai nem voltak rá felkészülve. Rámutatott arra is, hogy az ellátási láncokban függővé váltunk a keleti országoktól, mindenekelőtt Kínától; hirtelen elkezdtek hiányozni bizonyos alapvető termékek is. A vezetők és a gazdasági szakemberek bölcsességének köszönhetően jól jöttünk ki ebből a válságból, bár az azért mindenkit megérintett. Lengyelország a következő évben megtapasztalta, hogy Fehéroroszország részéről folyamatos támadás éri a határait. Ezt követően pedig kitört a háború Ukrajnában. Mindez azt is mutatja, hogy milyen nehéz időkben élünk, de azt is, hogy azok a régióban a szomszédos országokkal kialakított szövetségek sokkal nagyobb jelentőséggel bírnak, sokkal hasznosabbak, mint a több száz vagy ezer kilométerre lévő partnerek. Ezért a lengyelek hisznek abban, hogy ezek a regionális szövetségek, és az olyan, ezeréves barátságok, mint például a magyarok és a lengyelek közti, nemcsak újraélednek, hanem együtt egy szebb és biztonságosabb jövőt is tudunk építeni.