A koronavírus-járványt követő digitális forradalomnak a társadalmi és kulturális hatásokon túl gazdasági következményei is vannak. Milyen hatásai lehetnek a digitális eszközökhöz szükséges ritka ásványkincsektől való függésünknek? A témáról Pató Viktória Lillát, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Eötvös József Kutatóközpont Európa Stratégia Kutatóintézetének kutatóját kérdeztük.
Engedje meg, hogy egy talán szokatlan kérdéssel kezdjek: kell tartanunk attól, hogy ennyire átszövi az egyéni és a társadalmi életünket a digitalizáció?
A jövő nyilván mindig kicsit félelmetes, ha filozofikusan értem ezt a kérdést. De hadd mondjak erre egy egyszerű példát: az autóvezetést. Gondoljon bele, hogy amikor megjelentek és a forgalomba helyezték az első autókat, még nem vonatkozott rájuk semmilyen szabályozás. Balesetek történtek, így a szabályozás utólag, a károkból tanulva épült ki. A digitalizáció kapcsán a cél az, hogy még mielőtt nagyobb sérelem éri az embereket, az előtt szabályozzák a technológiát. Persze a rohamos fejlődés és a bürokratikus jogszabályalkotás nem biztos, hogy képes párhuzamosan haladni. De kell szabályozni a digitalizáció környezetét, amire az Európai Unió törekszik is, sőt jelenleg globális szinten a folyamat éllovasa, hiszen sokan átveszik az uniós szabályozást, hatással van a világpiacra. Az unió célja az, hogy elérje, ugyanazokat a jogokat élvezzék az emberek a digitális térben, mint az offline világban.
Valószínűleg ritkán gondolunk bele abba, hogy mindennapos eszközeink sorozatgyártásuk során elképesztő nyersanyagigénnyel rendelkeznek. De honnan származnak ezek a nyersanyagok? Honnan működtetjük a telefonjainkat?
A U.S. Geological Survey évről évre globális jelentést készít arról, hogy honnan származnak a digitalizációhoz szükséges nyersanyagok. Kimutatták, hogy az elmúlt öt évben a kitermelés volumene megnövekedett, a nyersanyagok ára pedig a háromszorosára nőtt. A ritkaföldfémeket Európában elég kevés helyen lehet megtalálni, ezáltal nyilván maga a technológia ára is megnő. Vannak törekvések a lelőhelyek biztosítására. 2019-ben egy német cég, a ACISA például Bolíviával, ahol több tonna lítiumot találtak egy természetvédelmi terület alatt, nyersanyagkitermelésre kötött szerződést. Persze ez nagyon sok társadalmi és politikai kérdést is felvet. Egy ilyen szerződés körül azonnal feléled a patriotizmus is, hiszen a bolíviaiak emlékeznek a gyarmatosítás korára, amikor távoli kontinenseken termelték ki a hazai iparnak szükséges alapanyagokat az őslakosok kárára.
Amellett is nehéz elmenni, hogy a digitális eszközök nagyon nagy része jelenleg Távol-Keleten, döntően Kínában készül. Kína hogyan viszonyul a digitalizációhoz?
Kína abból a szempontból is szerencsés helyzetben van, hogy saját területén is megtalálható nagyon sok nyersanyag, tehát maga dönt arról, hogy mit és hova exportál, illetve mit tár fel a saját kincseiből. Visszatérve még Bolíviába: az elnök, amikor bírálták, hogy másoknak engedi kitermelni a hazai ásványkincseket, azzal érvelt, hogy bolíviai technológiával nem tudják ezeket megfelelően kinyerni és feldolgozni. Ez ugyanis nem úgy működik, mint egy szénbánya, hanem külön technológiára van szükség, amely során kémiai vegyületekkel nyerik ki azt az anyagot, amire szükségük van. Ehhez komoly tudás szükséges. Kínának azonban nemcsak nyersanyaga van, hanem technológiája is a bányászathoz és a kinyert anyagok feldolgozásához. Gyakorlatilag nincs szállítási költsége, mert a nyersanyagokat képes akár helyben is feldolgozni. Azt azonban érdemes ehhez hozzátenni, hogy bár Európának csekély mértékben találhatók a digitális fejlődéshez szükséges nyersanyagok, viszont a technológiai termékek felvevőpiaca igen nagy. Tehát bárhol is gyártják végül az eszközt, olyan gyártási és jogi sztenderdeknek kell megfelelnie, amelyek lehetővé teszik, hogy érvényesülhessen az európai piacon.
Ez az a hatás, amit a szakirodalom Brüsszel-hatásként emleget.
Így van, bár a definíciót illetően vannak finom eltérések a szerzők között. Két érdekesebb szempont merül fel. Az egyik nézőpont az, miszerint Brüsszel-hatásnak nevezzük a jelenséget, amikor az EU-n kívüli cégek lobbitevékenységeikkel próbálnak meg a saját országuk jogalkotási folyamataira hatni európai mintával, így termékük egyszerre lesz kompatibilis az anyaország és az Unió szabályozásával. Ez voltaképpen egy lentről felfelé irányuló (bottom-up) kezdeményezés, amely egyes országokat érint. Erre a folyamatra a GDPR-rendelet lehet nagyon jó példa, amely alapján a világban számos nagyon hasonló jogszabály született. A másik megközelítés pedig azt emeli ki, hogy a cégek a hazai jogrendszertől függetlenül építik bele gyártási folyamataikba az uniós elvárásokat, így az európai sztenderdek e termékeken keresztül jutnak el a globális piacra. A nagyvállalatoknak ugyanis nagyon fontos, hogy egységes termékeket gyártsanak. Ha több piaci szabályozás alapján gyártanának le hasonló termékeket, annak iszonyatosan nagy lenne a differenciálási költsége. Az unió pedig megpróbál a szabályozásban élen járni, nem hagyja teljesen, hogy mint az USA-ban, csak a piac dominálja a technológiai fejlődést, viszont nem is szab annyira erős korlátokat és felügyeletet, mint Kína.
Ha már Kína: e hasznos kitérő után vissza is térhetünk ahhoz a kérdéshez, hogy milyen hatást gyakorol Kína a digitális piacra.
A szakirodalomban ennek is van neve, ez a Peking-hatás. Az erre vonatkozó kutatás még fejlődő és kiaknázatlan, de két értelmezést itt is érdemes kiemelni. Az egyik az, hogy Kína olyan digitális infrastruktúrával és technológiai fejlettséggel rendelkezik, hogy saját infrastruktúráját exportálni képes a világba. Ám ha az országok közötti adatösszekötő kábelek kínaiak, és ezen áramolnak az információk, akkor azok Kína felügyelete alá tartoznak. Ezzel Kína az irányítása és ellenőrzése alatt tudja tartani az államok adatkészletét, így erősen sérül az adatszuverenitás elve. A másik, Európát komolyabban érintő aspektusa a Peking-hatásnak az, hogy jelenleg az eszközeinkben felhasznált nyersanyagok nyolcvan százaléka kínai import. Ezen függőség kérdését Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke legutóbbi, az EU helyzetéről szóló beszédében úgy keretezte, hogy erősebb függelmi viszony jöhet létre Kína irányába a jövőben, mint amelyet jelenleg az orosz kőolaj és földgáz esetében tapasztalunk.
Attól tartok, ezeket a nyersanyagfüggőségeket valószínűleg nem lehet jogszabályokkal megoldani.
Hadd tegyem hozzá: a digitális forradalomhoz nagyon komolyan hozzájárult a pandémia, a digitális tér szerepe felértékelődött a mindennapi életünkben. Ráadásul a gáz- és kőolajfüggésről folyó vita élénkítéséhez is nagyon komoly sokk kellett, az orosz–ukrán háború. A jogszabályok erejét pedig nem érdemes lebecsülni. Csak egy példát mondok: egy uniós jogszabály kimondhatja majd a jövőben, hogy hogy ha valaki az európai piacon szeretne értékesíteni egy digitális terméket, akkor annak elkészítéséhez honnan szerezheti be a nyersanyagot. Így a függőség csökkenhet például stratégiai partnerségek kialakításával olyan országokkal, amelyeknek demokratikus értékeivel egyet tud érteni az Európai Unió. Ezek közül a Bizottság elnöke elsőként Ausztráliát jelölte meg, de ugyanígy megjelölte Chilét és Kanadát. Azonban azt el kell ismerni, hogy ezek a partnerségek nem biztos, hogy az árak terén tudnak majd versenyezni Kínával. Szintén érdekes fejlemény a kérdésben, hogy Szerbiában és Csehországban nemrégiben fedeztek fel ritkaföldfém-lelőhelyeket. Ezeknek az országoknak komoly stratégiai előnyt adhat e vagyonuk, akár még a regionális hatalmi rendszert is átalakíthatja, hiszen a kitermelés megindulásával más lesz ezen országok szerepe gazdaságilag és politikailag is.
A szövegközi képeket interjúalanyunktól kaptuk. A nyitókép forrása: Pixabay.
