Széchenyi István gondolatával összhangban ma is sem mindegy, hogyan alakul a nyelvhasználat, a nyelvi sokszínűség helyzete napjainkban. Melyek a legfrissebb kutatási eredmények? Mi a helyzet a kisebbségi nyelvhasználattal és a bevándorlók nyelvi integrációjával? Egy közelmúltbéli konferencia apropóján szervezők részéről a Nemzetközi Jogi Tanszék docensét, Vizi Balázst kérdeztük.
Négy külföldi és hazai egyetem, illetve intézmény – köztük az NKE – szervezésében került megrendezésre június 16–17-én egy nyelvpolitikai szabályozásokkal és ösztönzőkkel foglalkozó konferencia Rules and Incentives in Language Policy and Planning címmel. Elsőként azt kérném, hogy helyezze az olvasó számára kontextusba ezt a rendezvényt. Mi ihlette a konferenciát és milyen előzményekre tekint vissza?
A nyelvpolitikai kérdések minden államot és mindenkit érintenek: a hivatalos nyelvhasználat szabályozása, a nyilvános térben a nyelvek megjelenése, egy-egy nyelvnek a társadalmi elismerése vagy épp diszkriminációja folyamatosan változik. A nyelvpolitikai kutatások az elmúlt 30 évben egyre fontosabb szerepet játszanak a társadalomtudományokban, tulajdonképpen több tudományterületet érintő kérdéseket vizsgálnak, a szociolingvisztika mellett a jogtudomány, a politikatudomány és nyelvészet is hasznos módszertani eszköztárat tud nyújtani ezen a területen. Ennek a konferenciának bizonyos tekintetben az előzménye volt az a 2019-ben zárult nagy, Európai Unió által finanszírozott többéves kutatás, amely a többnyelvűséget, a nyelvi jogokat, a nyelv és a mobilitás kapcsolatát vizsgálta. Ez a MIME (Mobility and Inclusion in a Multilingual Europe – MIME) kutatási projekt bizonyos szempontból a jelenlegi konferencia szervezését is megalapozta, a MIME projekt zárókötetének nemzetközi könyvbemutatójára a konferencia keretében került sor.
Mi indokolta éppen ezeknek a nemzetközi partnereknek az összefogását, akik a mostani konferenciát szervezték?
A konferencia szervezői, Bengt-Arne Wickström professzor az Andrássy Egyetemről, Michele Gazzola, az Ulsteri Egyetem oktatója, valamint tanszéki kolléganőm, Nagy Noémi docens asszony, mint ahogy jómagam is, együtt dolgoztunk a MIME kutatási projektben, és ez a szakmai kapcsolat volt az alapja annak, hogy belevágtunk egy közös szimpózium szervezésébe a nyelvpolitikai kutatások aktualitásairól. A saját intézményeink mellett ehhez a kezdeményezéshez csatlakozott még a ljubljanai Etnikai Tanulmányok Kutatóintézete is. Magának a konferenciának az Andrássy Egyetem és az NKE adott otthont – ez volt az első alkalom, hogy a két intézmény között ilyen jellegű együttműködés született. A partnerintézményekben régóta folynak nyelvi jogi, nyelvpolitikai kutatások, nálunk a Nemzetközi Jogi Tanszéken pedig évtizedes hagyománya van az emberi jogi kutatásoknak; ma is többen foglalkozunk kisebbségi jogokkal, és Nagy Noémi a nyelvi jogok talán egyik legjobb hazai szakértője. Ez egy olyan természetes szakmai hátteret adott, ami biztosította az intézmények közötti zökkenőmentes együttműködést is a konferencia szervezésében.
Az előadók közül többen is foglalkoztak a kisebbségi nyelvhasználat azon vonatkozásaival, amelyek az Európába irányuló bevándorlás nyomán kerültek a figyelem középpontjába. Bár Magyarországot ez a folyamat kevésbé érinti, megfogalmazódtak-e olyan következtetések, amelyek számunkra is hasznosnak bizonyulhatnak?
A bevándorlók nyelvi tudását, nyelvhasználatát érintő kutatások is azt igazolják, hogy nem lehet általánosítható következtetéseket levonni. Például a konferencia előadásai között a Hamburgi Egyetem oktatói azt mutatták be, hogy a német munkaerőpiacon mennyire befolyásolja a bevándorlók társadalmi integrációját a kétnyelvűség. A kutatásukból az derült ki, hogy például a török közösségben a német-török kétnyelvű férfiak sokkal jobban tudják hasznosítani a kétnyelvűség előnyeit, mint a kétnyelvű nők, és ennek okai nyilván a társadalmi közegben keresendők. Önmagában a kétnyelvűség nem tudja a bevándorló közösség és a többségi társadalom közötti kulturális különbségeket áthidalni, bár persze segíti ezt. Maria Simoniello, a római Guglielmo Marconi Egyetem kutatója arra világított rá az előadásában, hogy milyen módszertani nehézségekkel jár a bevándorlók nyelvi kompetenciáinak és nyelvhasználatának a vizsgálata, hiszen az általa vizsgált olasz állam semmilyen formában nem ismeri a bevándorlók nyelveit, ami a bevándorlók társadalmi integrációjának a kutatására is hatással lehet. A bevándorlás okozta nyelvpolitikai kihívások ma már egyértelműen látszanak Nyugat-Európában, bár sikeres politikai-jogi válaszok ezekre még nem születtek.
Több előadás foglalkozott a rendezvény címében is szereplő ösztönzőkkel, például a kétnyelvű közigazgatási kommunikációt célzó nyelvpótlékkal. Mit lehet elmondani ezeknek az ösztönzőknek a gyakorlati eredményességéről?
A három előadás, ami a témát érintette, Kanada, az olaszországi Dél-Tirol és a szlovéniai Muravidék térségével foglalkozott, ahol az érintett országok bizonyos anyagi ösztönzőket alkalmaznak a közigazgatásban a kétnyelvű dolgozók támogatására. Ezek az ösztönzők rendkívül eltérőek: van, ahol jelentős fizetés-kiegészítést kapnak a kétnyelvű köztisztviselők, és van, ahol csak egy szimbolikus jutalmat. Hangsúlyozni kell, hogy mindegyik esetben az érintett közigazgatási körzetben legalább két hivatalos nyelvet ismer el az állam, és a jutalmazás ezeknek a hivatalos nyelveknek az ismeretéhez kötődik azzal a céllal, hogy a közigazgatás a kisebbségi és a többségi nyelven is egyaránt működni tudjon. A kutatások azt mutatják, hogy a pénzügyi ösztönzők mértéke nem befolyásolja a gyakorlati nyelvtudást és nyelvhasználatot – az igazi kérdés sokkal inkább az, hogy milyen formában igényli az állam a nyelvismeret igazolását, ellenőrzik-e rendszeresen a nyelvtudást vagy csak egyszer a közigazgatásba való belépéskor, stb. Az érdekes az, hogy ezekre a problémákra az előadásokban bemutatott három állam egyikében sem találunk koherens megoldást.
Ezen a konferencián is megkerülhetetlen téma volt az elmélet és a gyakorlat közötti különbség vagy olykor akár ellentét is. Gondolok itt például európai uniós intézmények gyakorlatára vagy éppen a nyelvhasználat genderszemléletű megváltoztatásának több országban megnyilvánuló szándékára. Milyen megállapításokat fogalmaztak meg ezekkel kapcsolatban az előadók?
Talán a legfontosabb, több előadásban is felmerült tanulság, hogy nemcsak az államok nagy részében, de a nemzetközi szervezetekben is egyre kevesebb figyelmet fordítanak a nyelvi jogok, különösen a kisebbségi nyelvhasználat támogatására. Az Európai Unió ebben a tekintetben különösen nagy adósságokat hordoz, hiszen amíg az 1990-es években és a 2000-es évek elején még több kezdeményezést is felvállalt a nyelvi sokszínűség védelmére, addig ma ez rendkívül háttérbe szorult. Ennek ékes példája volt az a cinikus érvelés, amellyel az Európai Bizottság tavaly a Minority SafePack polgári kezdeményezés minden javaslatát lesöpörte az asztalról. Holott az EU Alapjogi Chartája külön is elismeri a nyelvi, kulturális sokféleség védelmét, de ezt rendkívül megszorítóan, legfeljebb az államok hivatalos nyelveire vonatkoztatják.
Mivel a rendezvény a szakpolitikákat, a többnyelvűség ösztönzőit, a nyelvi jogok közigazgatásban, közszférában való érvényesülését vette górcső alá, adódik a kérdés: milyen hatással lehetnek a konferencia megállapításai ezekre a szakpolitikákra?
A nyelvpolitikai kutatásoknak nemcsak az a célja, hogy rávilágítsanak a szabályozási hiányosságokra, hanem az is, hogy olyan új megközelítéseket, megoldásokat tárjanak fel, amelyek konfliktusok nélkül garantálhatják a többnyelvűség értékeinek megőrzését. Ebben az államnak, a közszférának igen nagy szerepe van, hiszen az egyes nyelvek hivatalos elismerése, a nyilvános használatuk támogatása döntő hatással lehet a nyelvet beszélőkre, társadalmi helyzetükre is.
A jelenlegi orosz-ukrán háború egyik gyakran hivatkozott oka a kisebbségi nyelvi jogok ukrán megsértése. Ehhez képest viszonylag ritkán hallani a kisebbségi nyelvek oroszországi helyzetéről, pedig e hatalmas országban több mint 100 nyelvet beszélnek. Milyen tanulságokkal szolgált az ezzel foglalkozó előadás?
Érdekes volt a Helsinki Egyetem kutatójának, Konsztantyin Zamjatyinnak az előadása, aki bemutatta, hogyan változott az oroszországi politika az elmúlt években, és miként születtek olyan nyelvpolitikai intézkedések, amelyek az Oroszországban élő kisebbségek számára az orosz nyelvi asszimilációt erőltetik. Azaz sajnálatos módon az orosz kormány erősödő nacionalista, asszimilációs politikája az Oroszországban élő kisebbségek nyelvének, nyelvi-kulturális identitásának megőrzését veszélyezteti. Szomorú tapasztalat, hogy minden háborús országban a kirekesztő nacionalizmus erősödik meg természetszerűen.
A konferencia mely további megállapításait, illetve előadásait tartja fontosnak kiemelni?
Összességében a konferencia nagyon jó áttekintést adott arról, hogy milyen kutatások folynak ma a nyelvpolitikai gyakorlatok, a nyelvi jogok alkalmazásával kapcsolatban, és kitűnt, hogy az államok vonakodnak a társadalmi valóságnak megfelelően, a nyelvi közösségek elismerésével és felkarolásával őrizni a nyelvi sokszínűségben rejlő társadalmi, gazdasági és kulturális erőforrásokat. Sajnos a nemzetközi szervezetek, mechanizmusok, szakmai bizottságok is – bár az elfogadott elvek szintjén kiállnak ezen értékek mellett – egyre elnézőbbek az államok megszorító gyakorlataival szemben. Ennek ellenére nagyon hasznosnak bizonyult, hogy egy ilyen, több tudományterületet átfogó konferencián is számba vegyük a friss kutatási eredményeket, azt, hogy milyen politikai, társadalmi folyamatok zajlanak, és hogyan alakul a nyelvhasználat, a nyelvi sokszínűség helyzete napjainkban.
Nyitókép: id. Pieter Brueghel: Bábel tornya