Nagy előrelépést jelentettek az arab-izraeli békefolyamatban a 2020 őszén megkötött Ábrahám-egyezmények. Ezek keretében Izrael az Egyesült Államok közvetítésével több arab állammal is normalizálta a kapcsolatait. Bár a legnagyobb áttörés, azaz a Szaúd-Arábiával kötendő békeszerződés végül nem valósult meg, ezek a megállapodások az arab-izraeli, valamint a palesztin-izraeli békefolyamatok új szakaszának tekinthetők.
Az arab-izraeli békefolyamatot célszerű elválasztani a szűkebben értelmezendő palesztin-izraeli békefolyamattól. Izrael Állam az 1948-as létrejöttétől kezdődően számos fegyveres konfliktusban vett részt a környező arab államokkal. Ezeket követően először Egyiptommal (1979), később Jordániával (1994) kötött hivatalos békeszerződést. A kilencvenes évek elején megindult oslói folyamattal vette kezdetét hivatalosan a palesztin-izraeli kapcsolatok rendezése is. Ezt követően azonban a békefolyamat megfeneklett, a következő két évtizedet pedig inkább a konfliktusok dominálták. Ugyanakkor az Irán jelentette regionális hatalmi kihívás az ideológiai ellentéteken való felülemelkedést vonta magával – megindult egy informális együttműködés az öböl-menti szunnita monarchiák és a zsidó állam között a perzsa állam ellenében.
Ezt az informális közeledést a Trump-adminisztráció is szorgalmazta azzal a céllal, hogy egy regionális összefogást alakítson ki. Az informális együttműködésből 2020 nyarára jött létre az első megállapodás az Egyesült Arab Emirátusokkal a kapcsolatok „normalizálásáról” (a két ország sosem állt hadban, de nem tartottak fent formális diplomáciai kapcsolatokat), amelyhez Bahrein is csatlakozott szeptemberben. A megállapodások – amelyeket összefoglalóan Ábrahám-egyezményeknek neveztek, hangsúlyozva a monoteista világvallások közös gyökerét – ünnepélyes aláírására szeptember 15-én került sor a Fehér Ház kertjében. Ez jelentős külpolitikai sikert jelentett a felek számára – különösen pedig Donald Trump elnöknek, aki 16 év szünetet követően az arab-izraeli békefolyamat újjáélesztőjeként léphetett fel. A megállapodásokhoz októberben Szudán, decemberben Marokkó, valamint nem arab államként Bhután is csatlakozott. A nemzetközi sajtóban ekkor már számos spekuláció jelent meg a további potenciális békekötő arab és muszlim államokról, köztük Szaúd-Arábiáról és a világ legnagyobb iszlámhitű lakosságával rendelkező Indonéziáról. Bár ezek a megállapodások végül nem jöttek létre, már a lehetőségük felmerülése is jelezte, hogy 2020 őszén jelentős és történelminek tekinthető elmozdulás történt az arab-izraeli békefolyamatban.
Ábrahám-egyezmények a palesztin függetlenség optikáján keresztül
Az egyezmények a palesztin-izraeli békefolyamatban is kiemelt jelentőségűek, de negatív előjellel. A kilencvenes éveket követően az a konszenzus uralta az arab és muszlim közösséget, hogy a palesztin nemzeti függetlenség rendezése elsőbbséget élvez az arab-izraeli békefolyamatokban, pontosabban annak feltételének tekintették. Az Ábrahám-egyezmények ugyan formálisan tartalmaztak egy kitételt a palesztinok ügyére vonatkozólag, miszerint Izrael határozatlan időre felfüggeszti a ciszjordániai telepek építését. Ám ez tényleges visszatartó erőt nem jelentett a zsidó állam számára, amely nem is tartotta magát a megállapodásban foglaltakhoz – ezt pedig az arab felek részéről sem követte számottevő ellenkezés. Mindez annak a jele volt, hogy az arab-izraeli békefolyamatról az előrelépés érdekében le kívánták választani a palesztin-kérdést – felrúgva ezzel az eddigi status quot. Az arab közösség hozzáállásának látványos megmutatkozása volt, amikor az Arab Liga leszavazta azt a palesztin előterjesztést, amely elítélte volna az Emirátusokat és Bahreint az Ábrahám-egyezmények megkötéséért.
Stressztűrő együttműködések
A megkötött egyezmények úgynevezett tranzakcionalista alapon jöttek létre az Egyesült Államok aktív részvételével. A megállapodások lényege az volt, hogy Washington olyan politikai és gazdasági ígéreteket biztosított az aláíró arab országoknak, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy ellensúlyozzák az Izraellel való együttműködéssel járó konfliktusokat. Ilyen alku volt például az ötödik generációs F-35-ös vadászgépek eladása az Emirátusok részére, Marokkó szuverenitásának elismerése a megszállt nyugat-szaharai területek felett vagy Szudán levétele a terrorizmust támogató országok listájáról. Ezen alkukat radikális jellegük miatt számos kritika érte a nemzetközi közösség részéről, a Biden-adminisztráció például már az első hetében felfüggesztette az F-35-ös megállapodás végrehajtását. Az amerikai kormány végül a végrehajtás folytatása mellett döntött, de 2021 végére ismételten felmerült a megállapodás felmondása az Emirátusok szoros kínai kapcsolatai miatt.
A kritikák ellenére az egyezmények tartósnak bizonyultak. Tartósságuk legnagyobb tesztje a 2021 májusában lezajlott jeruzsálemi zavargások és az abból kifejlődő gázai konfliktus volt. Ugyan az összeütközések során az Ábrahám-egyezményeket aláíró arab országok is felemelték hangjukat az izraeli katonai atrocitásokkal szemben, a feszültségek csökkenését követően visszatértek az együttműködéshez. A legszorosabb kapcsolat az Egyesült Arab Emirátusokkal alakult ki, amelynek tetőzéseként Naftali Bennett izraeli miniszterelnök történelmi látogatást tett az országban – kétoldalú megbeszélést folytatva a monarchiát irányító Mohammed bin Zayed koronaherceggel. Szintén hivatalos látogatáson vett részt az izraeli Benny Gantz védelmi miniszter Marokkóban, valamint Yair Lapid külügyminiszter Bahreinben. A kétoldalú kapcsolatok fejlődését minden országban gazdasági előnyök kísérik, különösen a technológiai együttműködés és a turizmus területén.
Van lehetőség a továbblépésre?
Az Ábrahám-egyezmények létrejötte fontos és előremutató lépésnek tekintendő, azonban történelmi jelentőségét akkor tudja igazán beváltani, ha szilárd alapot biztosít az arab-izraeli békefolyamat további fejlődéséhez. Mind az izraeli belpolitika, mind pedig a nemzetközi környezet jelentősen átalakult 2020 őszéhez képest: Benjamin Netanjahu izraeli miniszterelnök 12 év után távozni kényszerült a hatalomból, Donald Trump pedig elveszítette a 2020-as amerikai elnökválasztást. Az új izraeli kormánykoalíció ideológiailag rendkívül heterogén, ebből kifolyólag pedig törékeny. Antony Blinken amerikai külügyminiszter azt is kifejezte, hogy a Biden-adminisztráció vissza kíván térni a palesztin-izraeli békefolyamat kétállami megoldásának priorizálásához. Ugyanakkor Donald Trump egyoldalú, Izraelt nyíltan támogató lépéseit – például a megszállt Golán-fennsík Izrael részének való vagy Jeruzsálem fővárosként való elismerését – mindeddig nem vonták vissza az amerikaiak.
Mindebből arra lehet következtetni, hogy rövid távon nem várható újabb áttörés az arab és muszlim közösség, valamint Izrael közötti béke tekintetében. A Közel-Kelet további államaival más okokból nincs realitása a békefolyamatnak. Libanon és Irak esetében a belpolitikai instabilitás, valamint Irán befolyása elhanyagolható mértékű esélyt teremt a megegyezésre. Szíriával pedig a Golán-fennsík feletti fennhatóság kérdése jelent olyan akadályt, amely az Iránnak kiszolgáltatott Aszad-rezsim távozása esetén is lehetetlenné tenné a békemegállapodást (a Bennett-kormány a napokban hozott döntést a zsidó lakosság e területen történő megduplázásáról). Izraelnek mindemellett ügyelnie kell a már meglévő kapcsolatainak megóvására is, például Törökország kapcsán, amely Iránhoz hasonlóan szintén regionális középhatalmi szerepet követel magának a Közel-Keleten és a Földközi-tenger keleti medencéjében. Ennek egyik eszközeként a palesztin nemzeti ügy egyik legfőbb támogatójává lépett elő. Az alapvető kiváltó ok, azaz az Irán jelentette hatalmi kihívás persze továbbra is meghatározó a régióban, ez pedig mind a megkötött formális együttműködéseket, mind pedig a fennálló informális kapcsolatokat tovább erősítheti, például Szaúd-Arábiával és Ománnal.
Ahol bizonyosan nem várható számottevő előrelépés, az a palesztinizraeli békefolyamat. Ennek számos oka van: az Izraellel tárgyalni hajlandó Palesztin Hatóság és a mögötte álló Fatah napjainkra elveszítette társadalmi támogatottságának és legitimitásának jelentős részét, a Ciszjordániában található közel milliós lélekszámú zsidó telepesmozgalom kitelepítésének nincs belpolitikai realitása Izraelben, ahogyan jelenleg nincsen olyan nemzetközi szereplő sem, amely ennek kikényszerítésére valós szándékkal és képességgel rendelkezne. Az Ábrahám-egyezmények létrejötte, valamint a fennálló együttműködések tapasztalatai azt mutatják, hogy a palesztin-izraeli békefolyamat realitásával az arab közösség tagjai is tisztában vannak, így a jövőben alárendelhetik azt a saját érdekeik érvényesítésének céljából.
Nyitókép: Depositphotos.com