Január 29-én lenne 90 esztendős a néhai köztársasági elnök, akadémikus professzor, Mádl Ferenc. Idén lesz 10 éve, hogy már nincs köztünk. Rá emlékezik írásában Breuer Klára volt nagykövet, az NKE nemzetközi igazgatója, aki külpolitikai főtanácsadóként éveken át együtt dolgozott a magyar jogtudóssal.
Annyi mindenre kellene vele kapcsolatban emlékeznünk! A nemzetközi hírű jogtudós tanárra, aki jogászok generációit indította el a pályán. A közösségteremtő közéleti személyiségre, a kultuszminiszterre, az államférfira; megannyi szerepére, amelyekben mindig helyt akart állni. Az államfői pozíció számára nem csak a legfőbb méltóságot, hanem a felelősség terhét is jelentette. Remélte, hogy szavaival, cselekedeteivel hatni tud, utat tud mutatni. Ha visszaemlékszem a mellette töltött időre, mindig ugyanaz jut eszembe: kötni akarta a szálakat, a megértést akarta szolgálni, hidakat akart építeni. Nemzetek, közösségek, emberek, gondolatok között. Mindenekfelett pedig ki akarta fejezni a nemzet egységét, amelynek – számára magától értetődő módon – részei voltak nem csak a határainkon belül, hanem az azon kívül élő magyarok is.
Sorsdöntő ügyek
Az elnöki hivatalnak rendszeres vendégei voltak különböző társadalmi csoportok, hivatásrendek, a történelmi egyházak, a magyarországi kisebbségek, és egyáltalán nem utolsó sorban a határon túli és a diaszpóra magyarság képviselői is. Emlékét nem véletlenül őrzi ma már emléktábla a beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola épületében, amelyet az ő segítségével tudott megőrizni az ottani magyar közösség a mindig bonyolult és – látjuk – sokszor vészterhes kárpátaljai mindennapokban. Ha számba vesszük azokat a személyeket, akiknek odaítélte elnöki aranyérmét, láthatjuk, hogy teljesítményeket, ügyeket akart felmutatni, olyanokat, amelyek az egész ország számára időnként sorsdöntők, de legalábbis fontosak voltak. Olyan emberekre akarta ráirányítani a figyelmet, akik akartak és tudtak tenni közösségeikért, a maguknál elesettebbekért, képesek voltak különleges teljesítményre – időnként saját korlátaikat is legyőzve.
Nagy szolgálatot tett az országnak a nemzetközi kapcsolatok erősítésében, mélyítésében. Fáradhatatlanul tárgyalt, fogadta a külföldi vendégeket, kereste fel államfő társait, tartott beszédet hol angolul, hol németül, hol franciául. Sajnos a szép ceremóniákon túl, sokszor „kevés jött át” mindebből a sajtón keresztül. Talán kicsit képzavar, de Mádl Ferenc uniós csatlakokozásunk nagykövete volt. Elkötelezetten hitte: sorsunk a nyugati orientáció, és az uniós keret még abban is segít, hogy a határon túli nemzetrészekkel könnyebben, természetesebben működhessünk együtt. Pontosan tudta, hogy egy-egy fázisban milyen kritikus pontok mellett kell érvelni. Így volt ez akkor is, amikor újra és újra elmondta tárgyalópartnereinek, miért kell Magyarországnak 21 helyet kapnia az Európai Parlamentben – ugyanúgy, mint a hozzánk hasonló méretű, lélekszámú Portugáliának. Értette és képviselte Közép-Európát, amit nem csak egy földrajzi térségnek, hanem összefonódó történelmünk sorsközösségének is tekintett.
Felelősségérzet, példamutatás
Ahogyan élt és cselekedett, természetesen következett a soha nem feledett bándi családi háttérből, a piarista diákévekből és a jogász kollégák között eltöltött egyetemi évtizedekből. Nyílt titok volt, hogy az ELTE Jogi Karának épületében érezte magát legjobban államfői időszakában is, és az egyetemi autonómiát olyan mértékben tartotta tiszteltben, hogy oda személyi testőrei sem kísérhették be. Katolikus hite, a Biblia tanítása mindennél előrébb való volt számára. Nem volt orvos, de a primum nil nocere – elsősorban ne árts – elvét valószínűleg ő is vallotta. Államfőként az ország sorsa, a nemzet java volt számára az első, még akkor is, amikor félreállt és nem indult újra az elnöki posztért, remélve, hogy az út, amin ő járt, utóda útja is lesz.
10 évvel a halála után is fontos kézbe venni beszédeinek gyűjteményét, és látni a szövegeken keresztül is azt a mérhetetlen felelősségérzetet, amellyel egy-egy ügyet képviselt. Hitte, hogy példamutatása hat másokra és az együttműködés szellemét tudja elmélyíteni. Bizonyára nem véletlen, hogy 2001. január 1-jén (első) újévi köszöntőjében így fogalmazott: „….különbözhetünk bármennyire egymástól, egyek vagyunk mégis. Mert nincs másik sorsunk, és nincs másik hazánk….”
Megismertük-e őt eléggé? Megértettük-e iránymutatásait? Komolyan vettük-e, mit akart a nemzetnek mondani akkor, amikor ő maga tudta legjobban: megszólalásainak maga a pozíció szab határt, amit soha nem volt hajlandó átlépni. Az évforduló is alkalmat ad, hogy beszédeit kézbe vegyük, és ezen keresztül az új nemzedékek is lássák, milyen köztársasági elnökünk volt olyan különleges pillanatokban, amikor magyar köztársasági elnök először szólalhatott meg az Európai Parlementben magyarul, amikor bemutattuk az Auschwitz Albumot a frissen megnyílt Holocaust Dokumentációs Központ és Emlékhely megnyitásakor, és akkor, amikor szembesülnünk kellett a 2004. december 5-i népszavazás eredményével.
A főhajtás mellett, fontos, hogy arra a szellemi örökségre is figyeljünk oda, amit ránk hagyott.
