Az óév utolsó napjaiban szűkszavú híradások tudatták, hogy 92 évesen elhunyt Edward O. Wilson amerikai evolúcióbiológus. A nekrológok két tényt ismételtek: egyrészt, hogy a világhírű hangyakutató, másrészt pedig a biodiverzitás kifejezés atyja távozott. A bulvármédia korunk Darwinjának és – kutatásai miatt – Hangyaembernek is titulálta. Mi köze van E. O. Wilsonnak a társadalmi és politikai témákhoz, avagy az államkormányzáshoz? Sokkal több, mint elsőre gondolnánk.
Az ún. szociobiológia mint tudomány E. O. Wilson „Sociobiology: New Synthesis” (1975) című könyvén alapul. A szociobiológia az ember társas viselkedését a természetben megfigyelhető törvényszerűségekkel magyarázza. Wilson szavaival „a szociális magatartás mindenféle szerveződésének biológiai alapjait vizsgálja”. Ha hozzátesszük, hogy mindezt a modern evolúcióelmélet téziseire építette, már sejthetjük, milyen viták övezték és kísérik a mai napig a szociobiológiát. Ahogy Darwint meghurcolták és félreértették az ember és a majom közös ősének gondolata miatt, úgy 100 évvel később a szociobiológiát is heves kritika fogadta, mivel pl. az állatok társas működését az emberi viszonyokra vetítette. A szociobiológiát kísértették a szociális evolúció (E. B. Tylor) és szociáldarwinizmus (Sumner) tételeire épülő veszélyes társadalommagyarázatok és fajelméletek, amelyek a maguk korában a versenykapitalizmus és nietzsche-i „erőetika” igazolását jelentették. Társas viszonyaink genetikai alapú meghatározottságának gondolata frontálisan ütközött a társadalmi igazságosság tanaival. A cselekvés örökletességének elmélete táptalaja volt a szellemi képességek (IQ) rasszalapú kutatásának (Sir Cyrill Burt, Richard Herrnstein). A szociobiológia újra felszínre hozta, hogy az ember nem teljesen racionális lény, a cselekvések fő mozgatója az evolúciós stabilitás, szaporodás és biztonság – nemcsak az egyén szintjén, hanem csoportok szerveződésében és cselekvésében is. Pályatársa, Richard Dawkins mechanisztikus világképében (Az önző gén, 1976) a szelekció alapegységének nem a fajt, a csoportot vagy az egyént, hanem a gént tartja, amely saját „túlélőgépeként” működteti az embert. A „túlélőgép” önző, de együttműködő is, sőt önfeláldozó (altruista), amennyiben túlélési stratégiája szerint az megéri. A modern tudomány születése óta az emberi akaratszabadság új korlátjait építgeti. Az evolúciós törvényeknek az emberi társadalomra adaptálása még mélyebben ássa alá az emberi kapcsolatokban hozott döntések racionalizálását és szabadságát. A politikai ideológiák szintén használták a szociobiológiát, az evolúciós tételek a politikai gondolkodás és cselekvés számára is magyarázatot adhatnak. A csoportok közötti evolúciós versengés valóban csábító magyarázatot kínál a kommunisták, liberálisok vagy konzervatívok közötti különbségtételre.
A fentiek dacára E. O. Wilson szociobiológiája mégis gazdagította a tudományt. Nem abszolutizálta a biológiai meghatározottságot és nem kérdőjelezte meg az emberi etikát azzal, hogy csak az erősek túlélését tekintette volna a társadalmat uraló törvénynek. Az ember szociális adaptációjának motívumait kereste. Jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy az evolúcióelmélet, az „alkalmazkodó szétterjedés” (replikáció) a létezés minden szintjének működési modelljeként kínálja magát a társadalomtudományok számára. Paradigmaként, de nem kizárólagosan. Inspirálta a kulturális evolúció gondolatát, amely a közösségek szerveződései mögött a csoportok mint kultúrák fennmaradási stratégiáját magyarázza. Mindez összekapcsolódott az információszerveződés elvével. Eszerint a fejlődés alapegysége mindig egy információs (viselkedési) mintázat (algoritmus), amelyet replikációs kényszer hajt. A többszintű evolúció elmélete szerint nem csak egyedek, de a csoportok szintjén, azaz a csoportok között is szelekciós küzdelem folyik (David Wilson). Új innovatív tudományterület is született, a szervezeti ökológia, amely a biológiai fejlődés modelljeiből magyarázza a társadalmi szervezetek (pl. vállalatok) fejlődését, növekedését, különböző formáit vagy elhalását. Az intézmények versengése (lásd például az EU Bizottság és a nemzeti kormányok) is vizsgálható a természetes szelekció modellje szerint, amely a szervezetek sokféleségét kompetitív kiválasztódás eredményének látja. Az evolúció, a replikáció vagy a növekvő komplexitás törvénye számos további területen is analógiaként működhet az állammenedzsmentben vagy a szervezetek vezetésében. Az alkalmazkodó terjedést szolgáló egyéni és szervezeti kvalitások, mint pl. az együttműködés, a kommunikáció, a motiváció a „természetes szelekció” társadalmi szervezeten belüli környezeti tényezői. A szociobiológia hatása a társadalmi közösségek optimalizálásának egyik biológiai analógiája a kolóniákban, rajokban élő állatok (méhek, hangyák, halak, madarak) ún. rajintelligenciája (swarm intelligence), amely az önszervező, decentralizált egységek együttműködési mintája. A decentralizált rendszerelemek kollektív működésében ezek olyan modellek, amelyek életre hívtak olyan új tudományos módszereket, mint az ’evolúciós számítástechnika’ (evolutionary computing). Közel fél évszázad fejlődése mindez.
E. O. Wilson úttörőként látta meg a hangyakolóniák működésében a tökéletesen működő társadalmak modelljét. Számos leckét hagyott örökül az államélet és a kormányzás működését tanulmányozók számára is.
